Oly rég volt, amikor Márti még általános iskolába járt, mégis vannak dolgok, amelyek feledhetetlenek, azokat az emlékeket az élet viharai, örömei sem vehetik el. Ilyen az anyák napja is. Hiszen édesanya csak egy van, és ha valóban édes, akkor az ő léte csak a életünk végével szűnik meg. Hiába volt kénytelen távozni a messzi, ismeretlen világba, bennünk él, míg csak dobban a szív.
Természetesen mindig köszöntöttük, de az egyik év különösen is emlékezetes maradt.
Akkoriban a helyi kultúrházban szép ünnepet tartottak az édesanyáknak/nagymamáknak. A tanító nénik felkészítettek a gyermekeket, hogy műsorukkal örömöt csempésszenek édesanyjuk/nagymamájuk szívébe. A kis falu tágas kultúrterme megtelt e jeles napokon, hiszen ünnep volt. A gyermekek hol csoportokban, hol egyénileg álltak ki a színpadra és adták elő azt, amivel hetek óta készültek.
Természetesen minden gyermek nem szerepelhetett, legalábbis a színpadon, de az ünnep öröméről, szépségéről ők sem maradtak le, hiszen 4-6 fős csoportok alakultak, mindegyik kezében annyi szál virággal, amennyi édesanyához ellátogattak. Köszöntőt mondtak, elénekelték a daluk, majd átadtak 1-1 szál virágot.
Visszatérve a kultúrházi ünnepségre a kis Márta nagyon szerette volna, ha szerepet kap, természetesen elsősorban az édesanyja miatt, de ez év májusában utazott haza Svédországból a nagymamája, akit a fia iránti szeretett vonzott oda. Szerette ő a lányait is, hiszen élete nagy részét hazájában, Magyarországon töltötte, csak idősödő korában ment ki, végül – ahogy ő mondta – hazajött „meghalni”. Viszont az már egy másik történet, mert ekkor még a korához képest jól tartotta magát és hazájába a szeretteihez csupán látogatóba érkezett.
Márti kérte a tanító nénit, hogy e különleges alkalom okán adjon lehetőséget arra, hogy felléphessen, szerepelhessen.
A tanító néni azonban nem őt választotta vitéz Somogyváry Gyula: Anyaölben című versének elszavalására, már csak azért sem, mert ezt eredetileg fiúnak szánták. Azonban más oka is volt rá, nevezetesen, hogy Márti nem volt kitűnő tanuló. Zoli viszont az volt, és a tanító néni a vers kiválasztásakor rá gondolt.
Márti ismerte Zolit – hiszen a gyerekek jobban ismerik egymást – ráadásul ők nem csak osztálytársak, hanem jó haverok is voltak. Tudta, hogy Zoli nagyon okos, a korabeliektől sokkal érettebb, bölcsebb, komolyabb, de zárkózott, csendes, a szereplés nem az ő műfaja. Őt a kémia érdekli, a kísérletek, a reál tantárgyak, de mivel szorgalmas, mindent megtanul így e kettő együttese révén mindig kitűnő tanuló volt.
Márta viszont még igazi gyermek, aki önfeledten éli az életét, nincs benne annyi kötelezettségtudás, a reál tárgyak se vonzzák, de nagyon szereti az édesanyját és ő szeretné elmondani ezt a verset, akkor is, ha fiúnak írták, mert a nagymamáját is el akarja kápráztatni vele.
Természetesen Márti ezt Zolival is megbeszélte, aki nagyon örült volna annak, ha a lány szavalhat helyette, mert erre saját magát nem tartotta alkalmasnak. Ő nem képes kiállni a színpadra és szembenézve a tömött padsorokkal elszavalni egy verset.
Mindketten odaálltak a tanító néni elé és elmondták azt, amit közös egyetértésben gondoltak.
Végül a tanító néni némi hajlandóságot mutatott, ami annyiban nyilvánult meg, hogy Zolit szólítják majd fel a színpadra, és ha valóban olyan lámpalázas lesz, hogy nem tudja elmondani a verset, akkor léphet a helyére Márti.
Így is történt. A számtalan szereplő után Zoli következett, aki néhány szó elmondása után olyan zavarba jött, hogy visszabújt a függöny mögé. A tanító néni közölte a publikummal, hogy a kisfiú nincs jól, helyette az egyik osztálytársa Márti mondja el a verset.
A vers hosszú és bárki megkeresheti, ha kíváncsi rá, de az utolsó versszak mindenképpen ide kívánkozik:
„Ha nagy leszek, aranykocsit
veszek neked: úgy ám
s viszlek, hogy lássák mindenütt:
mily szép az én anyám.
Akarom majd, hogy büszke légy
és én is az leszek
és áldja meg a föld, s az ég
győzelmes, szent kezed.”
Márta a színpadról csak az édesanyját látta, csak neki mondta teljes szívéből, lelkéből a verset. Nem zavarodott bele, nagy tapsot kapott érte. Tudta, hogy édesanyja szemében hálakönny ragyog, hogy a vers nagymamája lelkét is megérintette.
Feledhetetlen anyák napja volt.
Author: Tóth Lászlóné Rita
Nevem: Tóth Lászlóné. Írásaim Tóth Lászlóné Rita néven tettem fel és ezt használom a továbbiakban is. 2009-ben – édesanyám távozása után – űr maradt bennem és ezt az érzést ki kellett írnom magamból. Ezek a gondolatok, versek a gyászról és a hiányról szóltak. Véletlenszerűen találtam rá a Holnap Magazinra, aminek több éven keresztül tagja voltam. A havonta megadott témákra is próbáltak írni, így lassanként prózák is születtek és vidámabb versek is. Írtam többek között mesét, melyből egyet beküldtem a Nagycsaládosok Országos Szövetségének pályázatára, ami bekerült abba a harmincba, ami megjelent a kiadványukban. Egy szatírám az Irodalmi Jelen közölte le. Tagja vagyok az Érdi IRKÁNAK, ahol első alkalommal szintén egy mesém jelent meg. Csatlakoztam a Mesketéhez is, de valójában nem tartom magam meseírónak. A HM tagság megszűnését követően egy ismerősöm a Napvilágot ajánlotta. Annak lettem a tagja, de július elsejével már nem tölthető fel alkotás az oldalra. Három gyerekem, öt unokám és három dédunokám van. Főváros közeli településen – Solymáron – élek.