Ahol csodák születnek.
Írta: Egyed-Husti Boglárka
Borsóház. A hely Pécsen, ahol csodák születnek. Magam se hittem el, hiszen már mindent kipróbáltam. És valahol félúton feladtam. Pedig hányan mondták, hogy nem szabad. Én viszont már elfáradtam. Elfáradtam a testem átmozgatásába, hogy még egy kis torna. És talán majd ismét járni fogok. Már összebarátkoztam a székemmel. Igaz nem nagy barátság a miénk, amolyan megszoktuk egymás társaságát. Lassan hozzám nőtt és a mindennapjaim részévé vált. Hiába jártam gyógytornára, konduktorhoz, úszásra semmi. Aztán elvesztem. Egy fél évre teljes csönd és homály volt az élet. Próbáltam többszőr kijönni a felszínre. Hol sikerült, hol nem. Aztán végérvényesen úgy éreztem elfáradtam. Nem megy tovább az utam. Bár a szék sok mindenbe segített mégis újabb akadályokat is gördített elém. Amikor már azt hittem nincs több akadály jött még egy majd egy másik és úgy éreztem nem bírom tovább. Nem megy. Nem akarom.
Aztán az egyik kerekes ismerősöm felhívott, hogy jöjjek le Pécsre a Borsóházba. Mert itt csodák születnek. Azt mondta: „Ani, ha nem fogsz járni soha többé nem zaklatlak. De hidd el nekem itt járni fogsz. Mi járni? Táncolni.”
Álmomba szoktam táncolni, szék nélkül. Nem hittem neki. Már nem is akartam hinni. Semmiben. Se a csodában, se Istenbe, se a Végtelen minden összekötő akaratban.
Mégis elmentem. Unalomból vagy csak azért, hogy az ismerősöm hagyjon végre békén. Magam se tudom. Egy nagy táska bőrönddel érkeztem, itt fogok lakni egy darabig, amíg a kezelés tart. Utazni Pest és Pécs között elég megterhelő lenne és anyagilag is ez tűnt jobb megoldásnak.
Aztán a Borsóházba belépve valami teljesen más szemlélet fogadott. És kimondva kimondatlanul elkezdtem ehhez alkalmazkodni.
Napi torna és folyamatosan tervezet napirendből állt az életem. Aztán magam se tudom, de egyik nap azt mondta az egyik sorstársam: „Ani mozog a lábadon kisujjad”.
Nem hittem neki, mivel én nem éreztem. Ő viszont fogta a kameráját és le videózta nekem és valóban mozgott. Elsírtam magam.
A következő hetekben már nem csak a kisújam kezdett el mozogni, hanem a lábam is. Aztán a másik és végül egy szerkezetnek köszönhetően lábra álltam, vagyis ahogy itt mondjuk bent: talpon voltam.
Fél évet adok most magamnak és már csak nem álmomba táncolok.
Fogok én a saját lábamon táncolni.
Itt tényleg csoda született.
Vége
Author: Egyed-Husti Boglárka
Egyed-Husti Boglárka vagyok. Szeretem olvasni már kis gyerekként is és hamar kiderült, hogy az írás is elég közel áll hozzám. 16 éves korom óta írok először verseket, később pedig novellákat. A műveim számos antológiába, irodalmi pályázaton és internetes felületen is közelve lettek. Sok helyen Okleveles díjazásban részesültek műveim. Legnagyobb vágyom,hogy művemet az Álljunk meg egy novellára című plakáton is megjelenjen, minden évben pályázok.
