Így kezdtem el írni.
Írta: Egyed-Husti Boglárka
Álomittasan baktatok be a konyhába. Mire lefőzőm a kávét talán fel is ébredek. Gondosan összekészítettem mindent, mint máskor is így tudom, hogy se elkésni nem fogok se itthon felejteni sem semmit ami fontos lehetne. Bár néha magam is eltűnődőm mi a fontos, de a telefonom nélkül sosem tudnék elindulni.
A mai nap is BKV készültem bemenni és már öltöztem is fel és úgy voltam vele ez a nap is ugyanolyan, mint a többi, amikor hirtelen megcsörrent a telefonom. Meg se néztem a kijelzőt ráadásul gyakran előfordult velem, hogy ismereten számot is fel szoktam venni így úgy voltam ez is biztos valami marketinges lesz gyorsan lerázom aztán megyek is.
A telefon túlsó oldalán egy férfi hang szólt bele és legnagyobb döbbenetemre a hangot még fel is ismertem. Tudtam, hogy az ő hangja az. Azé a férfié, akit annyira szerettem.
Aztán belém hasít egy emlékfoszlány, ahogy a szobádban vagyok és a szobádban nincs túl sok kép. Mondod is, hogy nem szereted, ha sok kép vesz körül. Az egyik mégis megfogott. Te vagy rajta, ülsz egy széken, kis halvány mosoly az arcodon és egy másik férfi ül melletted, szintén mosolyog. Boldognak tűnsz ezért még jobban megszeretném nézni a képet és te csak annyit mondasz: ő a bátyám. A halott bátyád. Aki oly tragikus hirtelenséggel távozott és a mai napig még a nevét sem tudom.
Nem is kérdezek többet semmit, tudom, hogy felesleges. Felzaklatni meg nem akarlak téged, hiszen végre itt vagyok veled és a születésnapod van.
Közelebb lépek hozzád és gyengéden átölelek, azt akarom, hogy tud szeretlek téged. Hogy vigyázni szeretnék rád és boldoggá tenni. Érzem, hogy szavak nélkül is meg értem a fájdalmadat, mert rám nézel és egy könnycsepp gördül le az arcodon. Majd átkarolsz és megcsókolsz. Remegek és zuhanok.
Majd egy fél óra múlva már az ágyadban tesszük ugyanezt. Veszed le rólam a ruhákat és gyengéd vagy, hevesen ver a szívem. Én is leveszem az ingedet. Simogatlak. Szép tested van, de nekem a lelked is kell. Azt szeretném. Úgy gondolom már az enyém, hogy birtokba vehetem.
Hirtelen megállsz már majdnem meztelen vagyok. Rám nézel és abbahagyod. Nem mondasz semmit.
Ott hagysz magad mellett az ágyban félmeztelenül válaszok nélkül.
Másnap reggel egyedül vagyok otthon a szobámba. Próbállak elérni telefonon. A hívott szám átmenetileg nem kapcsolható. Írok neked smst. Így telik el az egész nap. Néma minden és sivár.
Olyan fájdalom hasít belém, aminek a létezéséről eddig nem tudtam. Úgy érzem, hogy átvertél. Hogy csak játszottál az érzéseimmel. Pedig fontos voltál nekem és szerettelek. Tudtad, hiszen elmondtam.
Másnap reggel kisírt szemmel ébredek fel. Nem hívlak fel. Már nem is próbálkozom vele, ennyi volt.
Telnek az órák és egészen estig egész jól éreztem már magam, amikor felhívsz. Épp sétálok befelé a belvárosba, meg se néztem ki hív. Felveszem és hallom a hangodat. Olyan, mintha ott álnál mellettem. Tudom, hogy hazudsz. Hallom a hangodon. Apró szúrásokat érzek mindenhol. A testem és az elmém is lázad, hogy nem ezt most nem hagyhatom. Láttom magam előtt a képet, ahogy fekszem az ágyadban félmeztelenül és még mindig várok. Egy választ. Miért? Válasz nem jön csak néma csend. Úgy tetted le, hogy el sem köszöntél.
Mikor ez a kép végigsuhan az agyamon és amíg te beszélsz és elmondod hívásod okát, addig én úgy érzem, mintha hallanám, amit mondasz, de az kép fogságban tart. Le kell ülnöm egy percre mert forog Körülöttem a világ.
Ugyanis még mindig láttom magam előtt a képet az asztalodon. Te, ahogyan halványan mosolyogsz és a bátyád.
És most közlöd velem, hogy meghalt édesanyád. A kezemet a szám elé rakom, mert ordítani tudnék a fájdalomtól. Ott lennék most veled, ismét átölelnélek. De már nem tudok benned bízni. Átvertél akkor. Így most csak gyorsan le is teszem a telefont, nem tudok tovább úgy gondolni erre a napra, hogy be tudjak menni dolgozni. Szabit veszek ki, leülök egy padra és csak sírok. Egész nap.
A bátyád után édesanyád volt életed másik fontos szereplője és most úgy érzem, mintha én is elvesztettem volna őt, pedig nem is ismertem.
Nem is tudom mit illik ilyenkor tenni, osztozni a fájdalomban és részvétet kinyilvánítani egy dolog, de köztünk ennél kicsit több történt így csak nézek némán magam elé és írok.
Vége
Author: Egyed-Husti Boglárka
Egyed-Husti Boglárka vagyok. Szeretem olvasni már kis gyerekként is és hamar kiderült, hogy az írás is elég közel áll hozzám. 16 éves korom óta írok először verseket, később pedig novellákat. A műveim számos antológiába, irodalmi pályázaton és internetes felületen is közelve lettek. Sok helyen Okleveles díjazásban részesültek műveim. Legnagyobb vágyom,hogy művemet az Álljunk meg egy novellára című plakáton is megjelenjen, minden évben pályázok.