Történet az írásról.
Írta: Egyed-Husti Boglárka
Kislányként apukám gyakran mondogatta, hogy olyanok az ujjaim, mint azoknak a művészeknek, akik zongoráznak. Vágytam rá, hogy zongorázhassak. Persze titkon. Sose mondva. Nem bíztam annyiak magamba. Pedig a dallamok ott voltak a lelkem mélyén egy titkos rejtett zugban. Elásva. Arra várva, hogy megszólaljanak. Felcsendüljenek. Aztán hegedülni szerettem volna. Imádom ma is a hegedű hangját. Ahogy játszanak rajta. A húrjai sírnak a lelkembe különböző érzések kavarodnak ilyenkor. Mindig irigykedve figyeltem a zenészeket, hogy ők értik a zene nyelvét. Láttam, hogy némán beszélve megértik egymást.
Utána évekig szertornász akartam lenne vagy ritmikus gimnasztikával foglalkozni. Persze már akkor is tudtam, hogy ez lehetetlen megbűvölt ez a világ is. Olyanok voltak a lányok a különböző szeren, mint angyalok, akik éppen gyakorolnak. Az ugrások ámulatba ejtettek. Minden torna óra után belestem a próbájukba. Ők sose láttak engem. Volt egy nagy paraván függöny azon keresztül néztem.
Aztán jégtánc világa varázsolt el, majd az énekesek dallam világa ejtett rabbá. Később a tánc megint később pedig a rajz, festőművészek világa. Az alkotásuké, hogy letesznek magukból valamit a világ elé. Itt vagyok. Ezt tudom, nézzétek.
Végül rájöttem nem értek semmihez. Keserű voltam, majd szomorú. Belül sírtam. Nem tudtam élni a lehetőségekkel. Vagy nem is akartam? Túl gyáva lettem volna?
Aztán az írás rám talált. Mint egy varázsütésre. Kinyíltak a falak. Meglett a hangom.
Vége
Author: Egyed-Husti Boglárka
Egyed-Husti Boglárka vagyok. Szeretem olvasni már kis gyerekként is és hamar kiderült, hogy az írás is elég közel áll hozzám. 16 éves korom óta írok először verseket, később pedig novellákat. A műveim számos antológiába, irodalmi pályázaton és internetes felületen is közelve lettek. Sok helyen Okleveles díjazásban részesültek műveim. Legnagyobb vágyom,hogy művemet az Álljunk meg egy novellára című plakáton is megjelenjen, minden évben pályázok.