Új élet.
Egyed-Husti Boglárka írása
Az asztalnál ülök és a kedvenc női magazinomat nézem, amikor egy ismeretlen számról hívnak. Először fel sem akarom venni, biztos megint valami piackutatás. Aztán rápillantok a számra és majdnem leesek a székről. A mentő az. Azonnal felveszem. Egy nő közli velem, hogy a fiam és a mennyem meghalt egy autós balesetben és mennyem kisbabáját épp próbálják újjáéleszteni és mivel én vagyok az egyedüli hozzátartozó be kéne jönnöm a kórházba. A nő hangja kimért volt. Olyan gyorsan cselekedtem, ahogy csak tudtam mégis olyan lassúnak tűnt az idő, mintha vánszorogna.
A fiam és mennyem halott. Az unokám meg élet halál között van. Ültem be a kocsiba és elindultam. Közben folytak a könnyeim. Aztán mikor megérkeztem a kórházba leültem a váróba. Ott olyan csönd volt. A halál is csöndes. A falak ridegek voltak. A halál is rideg.
Aztán olyan másfél óra után megérkezett a doktor. Elmondta, hogy az unokám túl van a kritikus állapoton és hogy reggel ismét jöjjek be, hogy átbeszéljük az unokámmal kapcsolatos teendőket. Távozásom előtt még vissza szolt, hogy keressek egy ügyvédet. Nem értettem miért mondja.
Másnapra megértettem. Nem elég, hogy még fel sem fogtam, hogy a fiam nem él, hogy a mennyem szült és ő sem él, de az unokám, aki most indulna az életbe el akarják venni tőlem és be akarják dugni egy árva házba. Na azt már nem. Az én unokám nem árva. Hiszen itt vagyok én.
Az ügyvédem szerencsére gyorsan és ügyesen tudott jogi ügyeket intézni így nagyjából két hónap elteltével már hivatalosan is én lehettem az unokám gyámja.
Addig szoktuk egymást. Én szoktam a gondolatot, hogy ötvennégy évesen ismét babázok, ő szegénykém meg szoknia kellett, hogy a nagymamája bénázik.
Valóban felneveltem egy gyereket, de olyan régen volt. Most ismét tanulok. Hogyan kell fürdetni, fogni, pelánkát cserélni, de olyan kis puha és törékeny. Néha félek megfogni.
A barátnőim szerencsére jöttek és ahol tudtak segítettek. Játszottak a kicsivel, elvitték sétálni a babakocsival, vagy csak lefőztek egy kávét és néha amikor tényleg kettesben voltunk megkérdezték, hogy vagyok, hogy viselem. Mivel a temetést is szerveznem kellett így nehezen viseltem.
Szerencsére a kis unokám nem sírt olyan sokszor, kis lábaival és kezeivel gyakran kapaszkodott belém mintha ő is azt súgná, hogy nagyi minden oké.
Eljött a temetés napja a barátnőimmel mentem be a ravatalozóba. Szerencse, hogy ott voltak, mert nem bírtam volna ki. Egy másik barátnőm vigyázott addig a picire. Aztán amikor véget ért, hazamentünk.
És akkor jöttem rá, hogy bár most csöndes a lakás, mert a pici elaludt, de sose lesz halk, hiszen egy új élet vár rám.
Author: Egyed-Husti Boglárka
Egyed-Husti Boglárka vagyok. Szeretem olvasni már kis gyerekként is és hamar kiderült, hogy az írás is elég közel áll hozzám. 16 éves korom óta írok először verseket, később pedig novellákat. A műveim számos antológiába, irodalmi pályázaton és internetes felületen is közelve lettek. Sok helyen Okleveles díjazásban részesültek műveim. Legnagyobb vágyom,hogy művemet az Álljunk meg egy novellára című plakáton is megjelenjen, minden évben pályázok.