Óbuda –
megannyi eltaposott léptem nyoma
flaszterén elszórtan hever.
Fakuló emlékek territóriuma,
melyen múltbéli emlékjelek,
mint szagló állati mirigyek,
idézik múltamat.
Rég eljárt útjaim megfakult
árnyak keresztezik.
Hajdan volt öregek kezüket
buksimra teszik,
majd férfivá avatva
csapnak tenyerembe
s tűnnek el sorra.
Átkerülnek emlékeim közé.
Óbuda –
megszokásaim által elhomályosult
impressziók sora.
S bolyongva e homályban
tán mindent sokkal szebbnek láttam,
mint ahogy valóban megéltem.
Majd később a fényre lépve,
nézek vissza a sötétbe.
Fásult szemem tán messzebb is látna,
ha nem takarná a távolt
a megszokott táj határán élő
pókok szőtte hártya.
Talán át is lépnék rajta,
de iszonytató félelmem
nem enged továbbmennem.
Óbuda –
életemben a legnagyobb ha.
Mert tán nem béklyózná lábam,
hogy végre továbbálljak,
pusztán csak azon apró valóság,
hogy mindent itt kezdtem,
majd tettem és nem másutt,
itt van mögöttem a felélt múlt,
míg máshol csak az ismeretlen.
Author: Primusz Tibor László
Latabár Kálmán halálának napján, 1970. január 11-én születtem, Budapesten, Óbudán. Mi, labdarúgást kedvelők sokszor fennhangon szidjuk az edzőket egy-egy elhibázott, értelmetlen cserén, amikor a mérkőzésen nagyszerűen teljesítő játékost, mesterhármast vágó csatárt lecserélik az ügyeletes botlábúra, aki ezelőtt cca. két évvel rúgott gólt, akkor is a saját kapujába. Nagyjából ilyen cserét hajtott végre a Teremtő, amikor a nagyszerű színész helyett engem küldött be az éppen az aktuális mezőnyben teljesítőkre, hogy kezdjek magammal valamit. Utólag könnyű belátni, hogy elhibázott csere voltam, de persze a Jóistenen, mint az egész világegyetem szövetségi kapitányán ezt sem lehet, szabad számon kérni. Az irodalommal, képzőművészettel, zenével egyaránt szoros kapcsolatban élek, de csak szemlélődő műélvezőként tekintek magamra, alkotóként semmiképpen sem. Létrehozok nagyritkán valamit, írok, rajzolok, festegetek, de színvonalát tekintve a létrejövő valamiket inkább mondanám kézimunkának, mintsem műalkotásnak. Bár több, kisebb-nagyobb (jó, inkább az alig észrevehetőtől a legkisebbig) díjat elnyertem már, de mindez tévedés. „Műveim” olyanok, mint egy hímzett terítő, életemben lakásomat díszíthetik, de halálomkor óhatatlanul elhajítja a hálás utókor. Jól tudom, hogy soha nem érek fel csehovi, puskini magaslatokra, nem beszélve magyar kedvenceim, Arany János, Kosztolányi Dezső költői, írói színvonalához, így nem is érdemes komolyan vennem ezt az egészet.
Egy válasz
„itt van mögöttem a felélt múlt,
míg máshol csak az ismeretlen.”
Ezek a gyökereink, a kapaszkodóink, ide kötnek az emlékeink, a múltunk, ha nem muszáj, nem érdemes változtatni.
Szeretettel: Rita