MÉLY VÍZ

Engem sohasem dobtak be a mély vízbe. Magam ugrottam bele. Csaknem negyven év eltelt azóta, de ma is jól emlékszem. Bevésődött, kitörölhetetlenül. Otthon üvegbúra alatt dajkálgattak, nevelgettek, mint valami kényes virágot. Rendkívül naiv és tapasztalatlan kis csirke voltam, makacs, akaratos és valószínűleg kiállhatatlan csitri. A gimnázium után a színművészetire jelentkeztem. El sem tudtam képzelni más pályát, akkoriban burokban éltem, a felhőkben jártam, folytonosan verssorok, színpadi jelenetek jártak a fejemben. Aztán a felvételin már az első körben kihajítottak, mint azt a bizonyos macskát, a bizottságban ülő művész úr, titkos imádatom tárgya, igen sértőn és megalázóan tudomásomra hozta, hogy eszembe ne jusson ilyesmivel próbálkozni, mert belőlem soha, de soha színésznő nem lesz. „Intelme gyorsan, nyersen ért”, de a durva elutasítás nem keserített el. Inkább a makacsságom kerekedett felül, dac és elszántság érlelődött bennem.

Már másnap az álláshirdetéseket böngésztem. Keményen elhatároztam, csakis olyan munkát fogok vállalni, ami a lehető legtávolabb esik színháztól, irodalomtól, művészettől. Egy gépjavító üzemben betanított munkásokat kerestek. A dac és az elszántság még másnapra sem párolgott el belőlem, reggel már ott voltam az üzemben. A színiiskolával ellentétben, itt nem tolongtak a jelentkezők. A művezetőhöz küldtek. Jóindulatú, emberséges öreg szaki volt. Felvilágosított, hogy a meghirdetett álláshoz komoly fizikai erőre van szükség, nehéz munkadarabokat kell mozgatni, nem igazán csenevész kislányoknak való munka. Bevitt a nagy szerelőcsarnokba és megmutatta, hogy milyen tevékenység folyik az üzemben.

Mindaddig sohasem láttam ahhoz foghatót. Mintha Lucifer birodalmába csöppentem volna, a hatalmas csarnokban minden rezgett, mozgott, dübörgött, vakítóan izzó vasakat munkáltak meg, sziporkázó szikraeső záporozott a forró levegőben. Olajtól, koromtól mocskos emberek, cigarettával a szájuk sarkában (akkoriban még nemigen volt napirenden a dohányzás elleni küzdelem) köszörültek, esztergáltak, kalapáltak, hegesztettek. Ezek aztán igazán férfiak voltak! Dagadó izmú, komor képű, verejtékes arcú munkások. Fortissimóban zengett, morajlott az egész üzem. A gépolaj és a megmunkált fém szagát még ma is az orromban érzem. A látottak valósággal lenyűgöztek. Én, hülye kis liba, valami izgalmas, regényes kaland ígéretét véltem felfedezni a számomra új közegben. Határozottan kijelentettem, hogy mindenképpen itt akarok dolgozni. A művezető jól megnézett magának, a fejét vakargatta, végül azt mondta, lenne valami megoldás, elhelyezne a szerszámraktárban, a jelenlegi raktáros három hónap múlva nyugdíjba megy, addig beletanulhatnék a  munkába. Csak az a bökkenő, hogy állandó éjszakai műszakban kellene dolgoznom. Én akkor már el voltam varázsolva, megnyugtattam az öreget, ha már lúd, legyen kövér, szívesen vállalom az éjszakázást.

A raktárban nem volt nehéz a munka. Néha munkások jöttek különféle szerszámokért, leadtak egy kicsi, pénzérméhez hasonlatos, számozott fémkorongot – ezt bárcának hívták – és ennek fejében megkapták a célszerszámot. Amikor meghozták az eszközt, visszakapták a bárcájukat. Kék kezeslábasban és bakancsban dolgoztam, csakúgy, mint a többi munkás. Először mindenki megbámult, mint valami nyíló virágot a szemétdomb sarkában, de hamar szót értettem velük. Évődtek, viccelődtek velem, jópofaságokat mondogattak. Kemény, szókimondó fickók voltak. Hamarosan rám ragadt sajátságos, durva beszédmódjuk, ha bosszúság ért, káromkodtam, mint egy kocsis.

Megkedveltem az éjjeli műszakot. Vagy inkább magamhoz szelídítettem. Van valami különös, misztikus hangulata az éji sötétségnek. Ilyenkor minden más. A nappalok prózaiak és közönségesek, de az éjszakák líraiak és sejtelmesek.  Mintha valami mesebeli, titokzatos világba csöppennél.  Romantikus lelkem is megtalálta a maga táplálékát: minden hajnalban, ha derült idő volt, kimentem a lapos tetőre, hogy megcsodáljam a napfelkeltét.

Ferenc, a nyugdíjba készülő raktáros (itt mindenki Püspöknek hívta, az ördög tudja, miért) különös figura volt. Egykedvűen vette tudomásul, hogy vele fogok dolgozni. Méla tekintettel, szótlanul járt-kelt, mintha nem is ebben a világban élne. Akkor úgy gondoltam, hogy nincs a világon még másik két ember, akik annyira különböznének egymástól, mint ő és én. Megtudtam róla, hogy csak negyvenhét éves – én legalább hatvannak néztem –, és azért megy nyugdíjba, mert megromlott egészségi állapota miatt leszázalékolják. Megrögzött alkoholista volt.

Az első, különös és megrázó élmény néhány nappal munkába állásom után ért.  A munkahelyet fokozottan balesetveszélyesnek nyilvánították és az alkoholfogyasztás tilos volt. A munkások titokban mégis iszogattak, ezt mindenki tudta, de nem csináltak belőle nagy ügyet. Azonban a Püspök, azaz Ferenc, más elbírálásban részesült. Ő is csempészett be italt, de a főnök gyakran bejött a raktárba, kikutatta és elkobozta Ferenc üvegeit. Vigyáztak rá, súlyosan károsodott egészsége miatt. Ám a raktárosnak jó szimata volt, ha rájött az ihatnék, mindig sikerült kiszaglásznia a munkások eldugott italosüvegeit és alaposan megdézsmálta a készletet. Azon a bizonyos napon is teleszívta magát valahol, és éjjel két órakor már teljesen használhatatlan állapotban került elő. Leült egy ládára, hátát a falnak döntötte és mozdulatlanul, kimeredt szemekkel bámult a semmibe. Ilyenkor már kevesebb tennivaló adódott, egyedül is boldogultam.  Ha őt keresték, azt mondtam, kiment valahová.

Egy óra elteltével Ferenc hirtelen felpattant, mint akit kígyó mart meg, eszelős tekintettel, vérbe borult szemekkel meredt egy pontra. – Már megint itt nyüzsögnek ezek a rohadék patkányok, az anyjuk istenit – suttogta minden ízében reszketve –, üssed őket, gyorsan, gyorsan!

Először csaknem pánikba estem és ki akartam rohanni a raktárból, de hamar feltaláltam magam, fogtam egy seprűt és elkezdtem csépelni a csupasz padlót, ott, ahová Ferenc mutatott. Csodák csodájára, a raktáros gyorsan megnyugodott és látszólag visszanyerte józanságát. Még meg is dicsért helytállásomért, azt mondta, jól van, kiscsibém,  ügyes vagy, kinyírtad őket mind egy szálig!

A raktáros nem töltötte ki a rokkantnyugdíjáig hátra lévő három hónapot az üzemben. Súlyos májkárosodása miatt annyira megromlott az egészsége, hogy kórházba utalták. Az üzemorvos szerint semmi esélye nem volt a felépülésre, és ezt valószínűleg Ferenc is tudta. Utolsó munkanapján meglepő ötlettel állt elő. Azt mondta, szívesen velem jönne a tetőre, a napfelkeltét nézni. Ma is előttem van a jelenet, ahogy állunk a bitumennel borított lapos tetőn, az indigószínű ég alatt, én, a zsenge, törékeny kiscsaj és a sokat próbált, kőarcú férfi. Ferenc a kéménynek támaszkodott, cigarettára gyújtott és áradt belőle a szó. Talán nem is nekem beszélt, hanem a felkelő napnak, a fáknak, a madaraknak, talán csak bele a nagyvilágba, utolsó üzenetként. Egy tíz évvel azelőtti nap történetét mesélte el. Akkoriban még sofőrként dolgozott a cégnél, egy IFA teherautót vezetett. Azon a bizonyos napon sürgős fuvarja volt Tatabányára, de minden összeesküdött ellene. Indulás előtt észrevette, hogy defektes a jobb első gumija, nekiállt, hogy kicserélje a kereket. Ám hamarosan szóltak neki, hogy menjen az irodába, mert valaki keresi telefonon. A felesége hívta, valami jelentéktelen otthoni gondot akart megbeszélni vele. Bosszúsan indult vissza, hogy folytassa a munkát, de megint elhívták, a menetlevéllel adódott valami elintéznivaló. Késésben volt, de végül is sikerült időben Tatabányára érnie. Már bent járt a városban, amikor hirtelen kiesett a jobb első kerék, a teherautó irányíthatatlanná vált, felszaladt a járdára és elgázolta az éppen arra gyalogoló fiatal házaspárt. A terhes asszony azonnal meghalt. Ferenc elborzadva nézte, hogy a sebesült férj az aszfalton csúszva, mászva próbál odajutni a feleségéhez, kezét nyújtja a nő felé, de nem tudja elérni.

A vizsgálat megállapította, hogy a kerékcsavarok nem voltak meghúzva. Ferencet másfél évi fogházra ítélték. Keserűen mesélte, hogy álmában azóta is gyakran visszatér az a bizonyos reggel, ő ott van az autó mellett, még elindulás előtt, cseréli a defektes kereket. Határtalan örömet érez, hogy most, most itt a pillanat, itt az alkalom, hogy meg nem történtté tegye az egész szörnyűséget, diadalmasan emeli fel a szerszámot és minden erejét beleadva meghúzza az istenverte kerékanyákat. És akkor jön az ébredés, az elviselhetetlenül keserű valóság.

A hajnal ibolyaszín, türkiz, vörös és sárga fényjátéka szebb volt, mint bármikor. Ragyogó, felhőtlen nap ígérkezett. A látóhatáron előbukkanó napkorong első fénysugara a raktáros meggyötört arcára vetődött. Azóta sem láttam olyan mély fájdalmat és szomorúságot emberi arcon, mint akkor, ott, azokban a meleg, barna szemekben.

Ferenc nem vonult be a kórházba, sem másnap, sem később. Még aznap reggel a lakásában felakasztotta magát. Velem beszélt utoljára életében.

Author: Kovács P. Zoltán

Pályakezdő tollkoptató vagyok. Eltekintve a rendszerváltás utáni, néhányéves újságírói tevékenységemtől, mindeddig sikeresen ellenálltam az erős kísértésnek, hogy bármiféle, irodalminak nevezhető megnyilvánulásommal inzultáljam embertársaimat. Ám idősebb korára az ember szószátyár lesz és meggondolatlanná válik. Könnyebben enged a fehér papírlap és a betű csábításának. A könyvek iránti vonzódás és az irodalom szeretete végigkísérte életemet. Számomra az írás nemes és érdekes intellektuális játék, kaland. Ám meggyőződésem, hogy az írói tevékenység sohasem lehet öncélú szórakozás: remélem, hogy nyugtalanító világunkban néhány percnyi kellemes és tartalmas kikapcsolódást tudok nyújtani mindazoknak, akik megtisztelnek novelláim olvasásával.