Elvesztettem mindent, amim volt,
S már csak egy ködfátyolon át nézek,
Ki az, aki most éppen hozzám szól?
És amit mondd, meg miért nem értem?
Körbevesznek idegenek. Néznek.
S létezek, de mintha nem is lennék.
Nem hallják meg mindazt, amit kérek.
S emlékeim elvesztek már oly rég.
Lelkem rács közt, testem foglyaként él,
Börtönében letűnt, szép életnek.
Hol kilátástalan, hiú remény
Hogy visszataláljak még a fénybe.
És testem tehetetlenül kél fel,
Besüppedve bénult enyészetbe. . ..
Lelkem ijedt rémületbe réved,
Rabja csupán ennek az életnek.
Bârcsak kitörne végre belōlem
Egykori, boldog, igazi lényem !
Ki voltam, s többé már nem leszek… Hogy visszakaphassam emberségem!
Author: Szilágyi Tünde
Nevemet tudod, De e név mögött rejlő ember ismeretlen, Bemutatni nem is tudom, Beszéljenek a verseim helyettem. Annyit kell csak tudnod, Életem nyomot hagyott felettem, Kezem hát tollat fogott, Nyomot hagyjak én is az életben. Szívem bár megkopott, Mégis maradt még mit elmesélem, Jó, hogy Ti is velem vagytok,... Gyönyörködjünk nyelvünk szépségében...
