Vannak napok, mikor elgondolkodom:
Mi is az élet? Mit jelent az, hogy élek?
Születtem, vagyok, s majd elmegyek.
Ennyi. Nem több, nem kevesebb.
Mondhatnám azt is az élet nem más,
mint egy nagy folyó, mely két pontja-
forrás s végpontja, születés és halál
közt áramlik, folyik, közben évek telnek,
s az élet lassan így múlik el.
Születtem, vagyok s majd elmegyek?
A kezdet és a vég tán még érthető,
De, ami közte van, az is érthető?
A kérdés már ott felmerül,
ha azt mondom,
a születés és halál, között
eltelt idő alatt élek.
De tényleg élek? Az nem csak egy álom,
egy látomás?
A sok kérdésre a válasz nem könnyű,
s válasz nincs is tán.
Ami az életről bizton elmondható,
hogy az egy nagy talány.
Sok mindent ígér,
Sok mindennel csalogat,
Sok mindennel ámít.
Mint az óriáskerék, egyszer fent, egyszer lent,
s kinek keveset, kinek többet ad.
Olykor büntet, máskor jutalmaz.
A magam életében,
egy álom kisért, már kezdetektől fogva:
Valahol él egy lány, ki nekem született,
kit a sors nekem szánt, s lesz a végzetem.
Életem során a lányok,
számomra a nagy talány
jöttek, mentek.
Ami nem világos, hogy ezalatt
tényleg ébren vagyok,
vagy csupán álmot látok?
A szüntelen keresések során
minden lányban őt látom,
de egy idő után azt is be kell látnom,
hogy ezúttal sem találtam meg őt,
a nagy Őt.
Ez a valaki a lelkem mélyén lakozik,
vonásai homályosak, tisztán csupán
olykor álmaimban látom,
aztán ha felébredek elmosódnak,
és akkor a keresés újra indul.
Így életem vége felé, már-már kiábrándulva,
a keresésbe belefáradva, és elfásulva,
de a lelkem mélyén nyugvó rejtett kép
mégsem hagy nyugton.
Folyton a fülembe suttog:
Ne add fel! Ne hagyd abba!
S én beletörődve sorsomba
a kudarcok ellenére újra és újra,
megújulva keresem őt, a titokzatost,
a nekem rendelt, az álmaiban feltűnő,
de a valóságban soha nem létezőt.
A nagy Őt.
Az Egyetlent!
Author: Izsó Antal
Mondhatnád túl késő. Meglehet, felelném, de talán mégsem késtem le mindenről. Igaz nem tartozom azon szerencsések közé, akiket a múzsa már ifjúkorban megérintett. Maradt tán mégis egy reménysugár számomra is. Életem folytonos keresésből állt eddig, de keveset találtam. Az út végén, nyugdíjasként a pihenés várna rám, ehelyett most próbálom lázas igyekezettel behozni mindazt, amit elmulasztottam. Egy belső erő írásra késztet. Sötét szobámban ülve, magányosan töltött csöndes éjszakai órák alatt, olvasólámpám sugara fényében újabb és újabb történetek születnek… Izsó Antal.
