Egy toronymagas élmény

Ha nyár, akkor pihenés vagy utazás. Vagy mindkettő egyszerre.

Hisz általában azért utazunk el távoli csodás helyekre, vagy közelebbi üdülőkbe, vízpartra, hogy kilépve a mókuskerékből, elfeledkezzünk a hétköznapi gondjainkról. Hogy kikapcsolódjunk, pihenjünk, feltöltődjünk.

Ez történt velünk is az elmúlt nyáron, amikor családi nyaralást szervezve, negyvenéves bakancslistás álmomat váltottuk valóra: feledhetetlen tíz napot töltöttünk Olaszországban!

Aki már járt valaha is arrafelé, annak nem kell bizonygatnom, hogy mennyire jó választás volt számunkra ez az út. Hiszen amellett, hogy gyönyörű tájakon járhattunk, számos történelmi és kulturális nevezetességet láthattunk, megmártózhattunk a Ligur-tenger hűsítő habjaiban, még pihenhettünk is. Mindeközben persze rengeteg új élményben és kalandban is részünk volt, ezeket most nem is tudnám mind felsorolni egyetlen rövid novellában.

De azért mégiscsak kiemelnék közülük egyet, amely még idehaza kezdődött, pár nappal az indulás előtt.

Éppen a leárazott fürdőruhákat nézegettem az egyik üzletben, amikor váratlanul megszólalt valaki a hátam mögött.

• Csak nem a Balatonra készültök?

A kérdés egy volt kolléganőmtől érkezett, akivel már ezer éve nem láttuk egymást. Nagyon megörültem a találkozásnak, és rögtön el is újságoltam neki, hogy hamarosan hová indulunk. Tudtam, hogy ő már korábban többször is járt a „csizmaországban”, és jól ismeri annak legfontosabb látnivalóit, nevezetességeit. Tehát, amikor megemlítettem, hogy Pisa városa is a terveink között szerepel, meg sem lepődtem a következő kérdésén: – Ugye megnézitek a Ferde tornyot is?

• Hát persze! – válaszoltam, hiszen amiatt utazunk oda elsősorban. – Sőt, ha jól tudom, még a torony belsejébe is bemegyünk.
• Minek? – nézett rám csodálkozva – Hiszen annak éppen az az érdekessége, hogy ferde, és ez kintről sokkal jobban látszik, mint belülről.

Ezen kicsit elgondolkodtam én magam is, de a család már a nyaralás megszervezésekor eldöntötte, hogy a toronyba fel is kell menni, ezért nem ellenkeztem én sem. Gondoltam, majd kiderül, hogy felesleges pénzkidobás volt-e a belépőjegy ára. Mert mondanom sem kell, hogy kívülről bárki megtekintheti Pisa leghíresebb nevezetességét ingyen és bérmentve, de ha fel is akar menni oda, azért már fizetnie kell.

Egész nyaralásunk alatt ez a toronylátogatás volt az egyetlen fix időpont, amit már jó előre lefoglaltunk, így semmiképpen sem szerettünk volna lemaradni róla.

Így aztán aznap reggel korán keltünk, hogy a szálláshelyünkről, Cornigliából vonattal eljussunk a híres városba. Olaszországban gyorsak és kényelmesek a vonatok, már maga az utazás is élmény volt számunkra. Először a tengerparton haladtunk, ahol gyönyörködhettünk a felkelő nap fényében csillogó víztükörben, amely a szürke sziklák lábát mosta. Aztán Pisa felé közeledve, Carrara-ban megcsodálhattuk a hófehér márványhegyeket, sőt még a hatalmas külszíni kőfejtőt is. Az egész út nem tartott tovább másfél óránál, és már meg is érkeztünk úticélunkhoz.

Ekkor a nap már elég magasan járt az égen, és vele együtt a hőmérséklet is kezdett egyre feljebb kúszni, de még nem volt számunkra megerőltető átsétálni a vasútállomásról a térre, ahol a híres torony áll. Engem közben ámulatba ejtettek a járda mellé ültetett hatalmas leander fák, amelyek különböző színekben pompáztak. Nálunk csak kisebb bokrokat lehet látni ebből a növényből általában cserépbe vagy hordóba ültetve, de az olaszoknál úton-útfélen akad belőlük egy- egy hatalmas, fa méretű példány.

Annyira belefeledkeztem a színpompás „virágfák” látványába, hogy csak az utolsó pillanatban vettem észre a tornyot. Pedig ott állt fenségesen a Csodák terén, dél-délkeleti irányba dőlve, és bár még messze volt tőlünk, én máris beleszerettem. Azonnal fotót kellett készíteni róla olyan szögből, mintha az látszana, hogy teljes erőmmel próbálom megtámasztani. Sokat nevettünk, amíg sikerült megtalálni a megfelelő helyet és pozíciót, de azért csak elkészült az ominózus kép, amit rögtön meg is osztottam az ismerősökkel.

Az, hogy a tornyot eredetileg egyenesre tervezték, és csak az építése során dőlt meg, már csak akkor derült ki, amikor átvettük a belépő jegyünket, amely nem csak oda szólt, de a mellette álló múzeumba is. A várakozás ideje alatt, először megtekintettük a csodálatos pizai székesegyházat, majd utána következett a kiállítás. Igaz, a múzeum épülete sötét és levegőtlen volt, de mégis kíváncsian jártuk végig a termeket, ahol bőséges tájékoztatást kaptunk a toronyról és építésének körülményeiről.

Miután így sikerült kibővíteni ismereteinket, leadtuk a csomagokat a megőrzőbe, és sorba álltunk a bejárat előtt. Az olaszok nagyon ügyelnek a biztonságra, ezért csak vizet és fényképezőt vagy telefont vihettünk fel magunkkal.

• Talán nem is kellett volna jegyet venni nekem – állapítottam meg, miközben aggódva szemléltem közelről a tornyot, amelynek belseje most már egyáltalán nem hatott rám csábítóan.
• Csak nem félsz a magasságtól? – kérdezték a többiek, aztán látva kétségbeesett arcomat, tovább viccelődtek velem, hogy megnyugtassanak – Vagy talán attól tartasz, hogy éppen alattunk fog majd végleg eldőlni?
• Á, semmi ilyesmi! – hárítottam el az ugratást – De az már sokkal jobban aggaszt, hogy hogyan fogok felmenni a levegőtlen lépcsőházban a legfelső szintre, mert ahogy elnézem, ablakok nem nagyon vannak az oldalán.

A többiek biztattak, hogy szedjem össze magam, és hogy nem lesz semmi baj. Majd meglátom, hogy milyen gyorsan felérünk a tetejére.  Mivel már a jegyem is megvolt, no meg azért a kíváncsiság is hajtott, nagy nehezen legyőztem a klausztrofóbiámat. Amire beengedtek bennünket már egészen meg is nyugodtam és izgatottan léptem be a torony ajtaján.

Aztán odabent boldogan állapítottam meg, hogy ismerősömnek mégsem volt igaza, és nem volt felesleges pénzkidobás a belépőjegy.  A dőlés nem csak kintről, de bentről is jól érzékelhető volt! A földszinten a padló szemmel láthatóan ferdén állt, és amikor elindultunk a tükörsimára koptatott márvány lépcsőkön felfelé, érezni lehetett, hogy azok jobbra lejtenek. Ez kicsit meg is nehezítette a felfelé haladást, ráadásul nem is voltam a legjobb formában, így bizony az ötödik emelet táján már kifogyott belőlem a szusz. Ekkor egy kisebb pánikroham lett úrrá rajtam, és erősen gondolkodtam a visszaúton, de lehetetlen volt megfordulni, hiszen mögöttem is jónéhányan jöttek felfelé. Szerencsére itt egy nagyobb ablak közelébe jutottam, amelynek már a látványa is megnyugtatott. Jó mélyeket lélegeztem, és összeszedve maradék erőm és bátorságom, haladtam tovább. Minél feljebb jutottam, annál jobban éreztem a befelé áramló levegőt, és egyszer csak felértem!

• Ezt kár lett volna kihagyni! – kiáltottam fel, amikor a lépcsőházból kilépve végre megpillantottam az előttünk, akarom mondani, alattunk elterülő várost. A toronyból látható páratlan körpanoráma bőségesen kárpótolt iménti szenvedéseimért.

A legfelső szinten aztán elég sokáig el is időztünk. Közben megcsodáltuk a harangokat is, és készítettünk jó néhány fotót a csodálatos kilátásról.

Szerencsére a lefelé út már könnyebb és gyorsabb volt, bár a szűk lépcsőházban folyamatosan figyelni kellett a felfelé tartókra és a rendkívül csúszós lépcsőfokokra. De végül mégiscsak leértünk.

Utólag már nagyon boldog voltam, hogy hagytam magam rábeszélni erre a kis kalandra, mert most már bátran mondhatom mindenkinek, aki esetleg Pisa városába a Ferde-toronyhoz készül, hogy: amint kint, úgy bent. És ezt nem csak látni, de érezni is kell.

Aki nem hiszi másszon utána(m), és nem fogja megbánni! 😊

Author: Bencze Margit

Nagykanizsán élő nyugdíjas pedagógus vagyok. Negyven évet töltöttem a pályán először tanítóként, majd 1987-től a zalakomári Somssich Antal Általános Iskola tanáraként. Gyermekkorom óta imádok olvasni, mindig is elbűvölt a könyvek világa. Tizenhárom éve kezdtem el írogatni, először csak a magam örömére és szórakoztatására. Elsősorban novellákat, meséket és mesenovellákat írtam eddig. Később írásaimat megosztottam a közeli ismerősökkel, barátokkal is, de még nem éreztem magam késznek arra, hogy a nyilvánosság elé lépjek. Pedig 2015-ben már egy meseíró pályázaton első helyezést értem el "Az erényfa" című mesémmel. Ezután a ’hallgatás évei következtek’, de aztán 2022-ben megmutattam írásaimat egy nagykanizsai író-költő barátomnak, aki látott bennük fantáziát, és a további alkotásra biztatott. Újra kedvet kaptam az íráshoz, és egyre-másra születtek az újabb és újabb történetek. Köszönöm az Irodalmi Rádiónak a lehetőséget, hogy alkotói sorába léphetek, és szívesen veszek részt a továbbiakban is a pályázataikon. Számomra a családomon kívül ez az alkotómunka jelenti a legnagyobb örömet, ezért szeretnék a jövőben minél több időt és energiát az írásnak szentelni. Eddig megjelent írásaim az Irodalmi Rádió antológiáiban: Egy legenda nyomában - avagy a nagykanizsai fejetlen fehér mén patkójának története - /Falvak, városok 2024./ Egy hóvirág három élete - /Mit rejt az üde függöny? 2024./ Anya csak egy van......