Önbarnító

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a nyár a legkedvesebb évszakom. Persze gyerekként, mint mindenki, élveztem a szünidő nyújtotta felhőtlen szórakozást, a levegőt, vizet, napfényt, bár meg kell hagyni, a perzselő napsütés sosem volt a legjobb barátom.

Már általános iskolás koromban hallgathattam nyaranta a szánakozó megnyilatkozásokat: „Olyan sápadt vagy, csak nem vagy beteg?”, „Miért nem mész ki a strandra, olyan fehér vagy?”, „Kis pincebogár”, és a többi. Az egészségemért aggódókat nehezen tudtam meggyőzni arról, hogy az én bőrömet egyszerűen nem fogja a nap, pedig igenis járok úszni, és egy hétig nyaraltam a szüleimmel a tengerparton. Hiába fekszem ki a napra, és izzadok, mint egy igásló, az eredmény csupán egy halvány, szürkés fátyol, mely alig láthatóan vonja be a bőrömet. Ha pedig túlzásba viszem a napon való heverészést, főleg a déli órákban, akkor hasonlatos leszek Toldi Györgyhöz Arany János elbeszélő költeményében, aki „veresebb lőn a főzött ráknál”. Az égett malacpír azonban ahelyett, hogy néhány nap után átfordulna szép, egészséges barnaságba, jobb esetben visszafehéredik, rosszabb esetben foltokban hámlik le bőröm felső rétegével együtt.

Meg nem tudnám mondani, hány nyáron át irigykedtem a bronzbarnára, aranybarnára vagy érett őszibarackszínűre sült lányokra a strandon! Ha belevetettem magam az úszómedencébe, inkább lebuktam a víz alá, elrejtve vakító fehérségemet, semmint, hogy szenvedjek a kacagó gyerekek látványától, akiknek bőrén aranyos csillogást vetett a napfény, valahányszor az úszómester határozott tiltása ellenére fejest ugrottak a vízbe, lefröcskölve a lassú tempóban úszkáló idősebb hölgyeket. Mikor a gyerekek elunták a mókát, bronzbarna lábukat a vízben lóbáló hableányok foglalták el helyüket a medence szélén, igéző pillantásokat szórva a nyugágyakon sörözgető férfiemberekre.

Évekkel később, egyetemista koromban egy verőfényes júniusi napon legyőztem az ismeretlentől való félelmemet, és betértem egy szoláriumba, ahol a bejárat feletti cégér gyors és kíméletes barnulást ígért szuper gépekkel, jutányos áron, és vettem egy tíz alkalomra szóló bérletet. Ha a természetes napfénnyel nem megyek semmire, hát majd rásegítek a barnulásra a mesterséges UV sugarakkal, gondoltam magamban. Az üzletben kellemes, halk zene szólt, a mosolygós, fehér köpenyes alkalmazott a szemem láttára fertőtlenítette a felületet, amelyre rá kell feküdnie a kliensnek, hogy a mesterséges szellő simogatása közben leégés és napszúrás nélkül szerezhesse meg a hőn áhított színt.

A kilencedik alkalom után csaknem ugyanolyan fehéren keltem ki a szoláriumágyból, mint ahogy először belefeküdtem. Aztán eljött a tizedik nap, és mire lejárt a húsz perc, égtem, mint a rongy, és ez majdnem szó szerint értendő. A könnyű ujjatlan blúz anyaga úgy karistolta végig a hátam bőrét, mint a smirglipapír. A fehérköpenyes hölgy sajnálkozva rázogatta vállára omló hidrogénezett hajtincseit, és bevallotta, hogy előző nap cserélték ki a csöveket a gépben, és a vadonatúj csövek az elején jóval erősebben barnítanak. Ez engem egy cseppet sem vigasztalt, és a tetejébe még amikor a tükörben vizslattam vörösre gyulladt testemet, feltűnt, hogy az egyik anyajegy a vállamon majdnem a kétszeresére nőtt, és meg is sötétedett.

A bőrgyógyász kioktatott arról a közismert axiómáról, hogy a szolárium éppoly ártalmas, mint a természetes napfény, sőt, a mesterséges UV sugarak öregítő és rákkeltő hatása még erőteljesebben érvényesül. Felírt valami bőrnyugtató kenőcsöt, és örökre eltiltott a szoláriumozástól. Vízpartra pedig csak széles karimájú szalmakalapban és a vállamat takaró pólóban merészkedhetek, ezt is mondta még.

Könnyekkel a szememben indultam hazafelé. Már csak az hiányozna, hogy az ismerőseim ujjal mutogassanak rám, vagy épp sajnálatból elfordítsák a fejüket, hogy ne kelljen odaköszönniük, ha egyáltalán rám ismernek a kalapos-pólós álca alatt. Otthon elterpeszkedtem a fotelben egy Magnum fehércsoki bevonatos jégkrémet majszolva, és meghoztam életem egyik legmeghatározóbb döntését: többé nem megyek strandra, legfeljebb csak az őszi-téli szezonban látogatok el a fedett uszodába. Fél szemmel a tévé képernyőjére sandítottam, ahol mi mást is reklámozhattak volna, mint hatásosabbnál hatásosabb napozószereket! Felkaptam a fejem, amikor az egyik ismert kozmetikai márka önbarnítóját hirdette egy női hang olyan elragadtatással, mintha a bölcsek kövét találta volna meg. Jó alakú, szép arcú modell kenegette testét a csodatévő szerrel, amelynek segítségével bárki varázsolhat magának egészséges, nap csókolta színt a fürdőszobában. Nincs UV sugárzás, nincs leégés, a melanómariadót is elfelejthetjük.

– Ez kell nekem! – rohantam el másnap reggel a legközelebbi Rossmann drogériába. Engem is úgy csodálnak majd a medence szélén a férfiak, mint a szexi hableányokat, akiket mindig is irigyeltem! Boldogságtól ragyogva távoztam a Rossmann pénztárától, kezemben ritka értékes trófeámmal, az önbarnító habbal. A márka nevét nem írom le, hisz ez itt nem a reklám helye. Otthon mindent a használati utasítás szerint tettem, lezuhanyoztam, leradíroztam a bőrömről az elhalt hámsejteket, s a végén vékonyan bekentem magam hidratálókrémmel.

Megvártam, míg teljesen beszívódik a hidratáló, és nekiálltam a mutatványnak. Fújtam-kentem az önbarnító habot, és rögtön szét is terítettem a bőrfelületen, nehogy valahova túl sok kerüljön az anyagból, sötétebb foltokat eredményezve, vagy épp fehér csík maradjon ott, ahova túl kevés jutott.

Már az első fújásnyi hab elsimításakor feltűnt, hogy furcsa, zöldes-szürkés árnyalat marad utána a bőrömön. A nedves pincék falain kivirágzó penészgombatelepeknek van ilyen színük. Reménykedtem benne, hogy majd idővel átfordul szép egészséges barnába.

Eltelt húsz perc, fél óra, és mikor belenéztem a tükörbe, teljesen megrémültem a Shrek-szerű ábrázatomtól. Ennél még Hófehérkének lenni is ezerszer jobb! Beálltam a zuhany alá, vadul dörzsöltem magam mosogatószivaccsal és körömkefével, de a zöld szín makacsul kitartott. Csak azt értem el, hogy több helyen felhorzsolódott a bőröm. Harmincöt fokos hőség ide vagy oda, hosszú ujjú, nyakig zárt blúzt öltöttem magamra farmerrel, és a cseppet sem praktikus szettet széles karimájú szalmakalappal és napszemüveggel koronáztam meg. Visszarohantam a Rossmannba a bűnös flakonnal és a vásárlást igazoló blokkal. Az eladónő először szörnyülködött, amikor levettem a szalmakalapot. Az arcomba nézett, aztán a flakont bűvölte, forgatta percekig, majd felszegett fejjel kinyilatkoztatta, hogy ez egy kiváló minőségű, piacvezető termék, ebből következően biztosan nem csinál ilyet.

– Nem szed valami gyógyszert? – vigyorgott rám büszkén, mint aki feltalálta a spanyolviaszt, mire a szám szélének ideges rángatózását legyűrve kinyögtem, hogy még egy aszpirint sem vettem be az elmúlt két hónapban. Széttárta a karját, jó, hogy nem mosta a kezeit képletesen szólva, én azonban ragaszkodtam hozzá, hogy hívja az üzletvezetőt.

Jött a főnöknő, immár ketten jártak körül és vizslattak, mint valami egzotikus, zöld tollú madarat. Ámultak-bámultak, egyik lábukról a másikra állva erősítették meg, hogy ők ilyet még nem láttak. Végül arra jutottak, elképzelhető, hogy a gyártás vagy a tárolás során valahol levegő kerülhetett a flakonba, vagy egy nézelődő orvul levette róla a kupakot, kifújt belőle egy adagot, aztán visszatette a polcra. Léteznek ilyen galád emberek, de hát mindet ugye nem lehet lefülelni, ahhoz kevés az egy szem biztonsági őr.

– Levásárolhatja az önbarnító árát – hozta meg a döntést az üzletvezető –, vagy pedig felajánlunk Önnek egy ugyanilyen terméket. – Hozzátette, hogy a zöldülés néhány napon belül biztosan el fog múlni, akkor újra próbálkozhatok az önbarnítással.

Hevesen rázogattam a fejem, és erőteljes gesztusokkal adtam a tudtukra, hogy inkább a levásárlási opció mellett maradnék. – Soha többé önbarnítót! – szűrtem a fogam között, miközben egy ötven faktoros fényvédő krémmel a szatyromban kiballagtam a boltajtón.

Három nap múlva bőröm valóban visszanyerte természetes fehérségét. Olyan boldogan mosolyogtam bele a tükörbe, mintha épp most tették volna a fejemre a koronát a Miss Universe szépségversenyen. Két nappal később a siófoki strandon igyekeztem elfeledni a Shrek-kaland szörnyűségeit. Barátnőim hívtak, hogy menjek velük a hétvégére, és igent mondtam. Semmi értelme a négy fal között poshadni. Kiélvezem a nyarat, ha addig élek is. Ha másként nem, hát kalapban és trikóban.

A déli órákat egy dús lombú fa árnyékában töltöttem, sült kolbászt majszolva kenyérrel. Délután, mikor a nap már a túlpart felé kúszott, begázoltam a vízbe, hagytam, hogy lágyan simítsa végig bőrömet a hűs áramlat. Kacagva fröcsköltük egymást a csajokkal, és mint egy ragályos, de jóindulatú vírus, úgy ragadt át rám is a jókedvük. A nap felhőtlen ragyogásában megfeledkeztem arról, hogy nézek ki, vagy épp hogyan kellene kinéznem.

Az évek múlásával egyre kevésbé zavar a fehérségem, sőt, még nevetni is tudok, ha látom magam a nyári csoportképeken, ahogy világítok a barnára sült, mosolygó arcok között.

Author: Bora Ildikó

Bora Ildikó az Irodalmi Rádió szerzője. Eddigi életpályám során jó néhány foglalkozást űztem, voltam tanár, ügyintéző, ifjúkoromban operaénekesnek készültem, de az írásban találtam meg igazán önmagam. Minden egyes fázisát élvezem, az alapötlet megszületésétől kezdve a kézirat nyomdakészre formálásáig. Szeretek csukott szemmel révedezni, sosem látott világokban jönni-menni. A történeteimben az lehetek, aki nem vagyok, és a történeteim által lehetek az, aki valóban vagyok. Gyermekkoromtól kezdve gazdag fantáziavilágról tettem tanúbizonyságot, az édesanyámtól hallott meséket továbbgondolva újabb és újabb történeteket találtam ki. Diákéveimben versekkel próbálkoztam, később felfedeztem, hogy a prózában is otthon érzem magam. Eleinte rövidebb humoros történeteket írtam, majd 2017-ben, az Aba Könyvkiadó gondozásában megjelent A rettegés piramisa című regényem, ami egy Egyiptomban játszódó, kalandokkal és szerelmi szállal fűszerezett bűnügyi história. Gyermekkoromban öt évet töltöttem Kairóban a családommal együtt, így a könyvben szereplő helyszíneket volt alkalmam a valóságban is megismerni. Rövidebb prózai műveim témáját egy-egy érzésből, hangulatból, színekből, illatokból merítem. Jártamban-keltemben figyelem az embereket, mozdulataikat, hanglejtésüket, és máris körvonalazódik a fejemben egy újabb novella szereplője. 2021 őszén csatlakoztam az Irodalmi Rádió alkotóközösségéhez, ez év novemberében jelent meg egy novellám (Lelki szemetes) az Irodalmi Rádió Szegény az ördög, mert nincsen neki lelke c. kötetében. Ettől kezdve az Irodalmi Rádió szinte valamennyi antológiájában olvashatók...