Ultramarin

   Kopogtak. Háromszor egymás után, hangosan. Megérkezett a festő. Pontosan jött, este hét órakor. Felálltam a karosszékből, hogy ajtót nyissak. Hosszú, fekete kabátja és kalapja teljesen elázott az augusztusi felhőszakadásban. Udvariasan üdvözölt, majd a karja alá szorított festőállványt az előszoba ablaka alá állította.  

• A vásznakért még ki kell mennem, hölgyem. – mondta sietve, mielőtt visszaszaladt az esőbe. 

  Bár mindössze egyetlen képet rendeltem, két festővásznat hozott magával, velük együtt egy bőrtáskát, melynek oldalán vad festékfoltok éktelenkedtek. Miután csurom vizes kabátját és kalapját az ajtón lévő akasztóra fektette, leült a szoba közepén elterülő szőnyegre. Tekintete végigsiklott a falakon, a falakon függő képeken, a szoba északi falában megbúvó kétszárnyú ablakon; végül a padlón s a lábaimon. Szemügyre vette bokáimat, melyeket hosszú szoknyám alig engedett szabadon. Szemeit végig pásztázva egész lényemen, pillantása áthatóan cövekelt le szemeimen. Rezzenéstelenül álltam.  

• Az ablak alatt burjánzó rózsabokrot szeretné megfestetni, hölgyem? Attól tartok, az alkotás megkívánja, hogy kinyissuk az ablakot. Ha nem bánja, kissé vizes lesz a padló. 

• Igazán szükség van erre? – kérdeztem megdöbbenve. Egy szóval sem mondtam, mi az elképzelésem, mégis tudta.  – Tökéletesen látszódik a bokor az ablaküvegen keresztül is.  

• Nem látni kívánom, az illatát szeretném a vászonba itatni. Illat nélkül a legszebb rózsa is csupán gyom. Ugye nem szeretne egy gaz képmásáért fizetni? 

• Nem, dehogy. Rendben, nyissuk ki. Hová fogja helyezni az állványt?  

• Mindegy, a lényeg, hogy önt jól lássam.  

• Hogyan, kérem? 

  A legfurcsább festő volt, akivel találkoztam. Egy egyszerű képet rendeltem, emlékképp öreg rózsabokromnak, melyet kicsi koromban édesanyám ültetett. Úgy hittem, ez egy festő számára hétköznapi és egyértelmű feladat. Továbbra is értetlenül vártam  válaszát. Miért engem akar látni és nem a virágot? 

• Tudja, a valóság nem elég érdekes és izgalmas, hogy vászonra kerüljön. Két szemével szeretném látni a friss rózsafejeket, pasztell színekből kevert emlékképeket, melyeken a bokor zsengén, aromásan, üdén, harmatosan pompázik. Mutassa a tüskéket, melyek megsebezték játék közben a combját, az árnyékot adó leveleket, a negédes szirmokat. Ez itt hölgyem egy öreg, már-már élettelen bokor, én élete teljében kívánom lefesteni és átadni önnek. Segítsen nekem!

  Valóban megmaradt egy keskeny, világos heg a jobb combomon úgy nyolcéves koromból, amikor bújócska közben nekiestem a bokornak. Bizonyára nem láthatta, hiszen bokáig érő szoknyát viseltem. De akkor honnan… 

• Kérem, üljön a karosszékbe. Nézzen rám, hadd lássam a szirmokat. 

• Leültem, ahogy kérte. Élveztem a nedves föld illatát, ahogy rózsáiméval vegyülve körbejárta a szobát. Elmélyülten figyeltem az előkészületeket.  Vékony és vastagabb díszítőecsetek kerültek elő, egy tört fehér ruhakendő, végül maga a paletta; szorosan mellette csodás élénk, matt színekben pompázó festékek. Sötét és világos zöld, barna, vörös, ibolya, sötét, mellette világoskék, fekete. Miután a festékeket a paletta mélyedéseibe nyomta, nekiállt a műnek.  

• A földdel kezdem, melybe a növény erősen kapaszkodik. – szólalt meg jó idő után, hirtelen megtörve a szobán üldögélő  átható csendet. 

 

Ijedten kaptam el tekintetem ívesen mozduló kézfejéről. 

 

• Szeretné megpróbálni? – kérdezte kedvesen. 

• Hogyan? Dehogy. Nem akarom elrontani. Meg kell mondjam, kissé furcsának találom a módszereit.  

• Megértem, hölgyem. Tudja, nem azt tartom lényeginek, amit én magam látok, inkább azt, amit ön. Akkor leszek képes a legszebben megfesteni a képet, ha az ön szemein keresztül látom. Azt hiszem, az igazán éles és valós képet e mesebeli virágról az ön szeme világában kell keresnem. Nyomban megérti, ha a vászon közelébe kerül. Jöjjön, van egy másik vásznam is, próbálja csak meg.  

• Legyen. De miért hord magánál kettőt? 

• Az egyik a kuncsaftté. A másik az enyém. Bármikor elém tárulhat olyasfajta látvány, amelyet ki kell ragadnom annak valóságából és át kell adnom a vásznamnak, hogy az erősen magába szőhesse. Akár egy tájkép vagy arc, valóság vagy épp lidércnyomás.  Erre az esetre mindig hordok magamnál egy másik vásznat is. Jöjjön, nem lesz baja, ha egy kis foltot ejt rajta. 

• Rendben.  

Bátortalanul sétáltam a vászonhoz. A maga nemében egészen szürreális pillanat volt. Én festek, a művész figyel. Odanyúltam az egyik vékony díszítőecsethez. 

• Ne! Tegye csak vissza az ecsetet. Kérem a kezét.  

  Óvatosan megfogta jobb kezem, azután hagyta, hogy mutatóujjamat az ibolyaszín festékbe mártsam. Akaratomon kívül egy hosszabb “ó” hang hagyta el ajkaimat. Furcsa érzést keltett bennem a hideg, krémes festék tapintása. Sejtelmesen mosolygott, majd a kis agyagtálkájával az ablakhoz sétált és megtöltötte esővízzel.  

• Nagyon jó. Most egy rövid pillanatra mártsa festékes ujját a vízbe, utána simítsa végig a vásznat. Kellemes, ugye? 

• Igen, meglehetősen az. Köszönöm.  

• Ugyan. Üljön csak vissza a székbe, nem szeretném feltartani. Máris nekikezdek a képnek. Kérem, a festéket addig ne mossa le az ujjáról.  

  Bólintottam. Amíg visszasétáltam a székhez, egy gyors mozdulattal kicserélte a vásznat az állványban, majd munkához látott. Én figyeltem határozott, finom mozdulatait, ő pedig engem. Közben egyre több gondolat úszott elő a rózsabokorról képek, illatok, színek, versek formájában. Első ízben, úgy véltem, szokatlan és kényelmetlen érzés lesz, ahogy engem figyel. Csakhogy nem volt az. Tudtam, hogy a rózsát látja bennem. Hihetetlennek tűnt, ugyanakkor minél tovább festett, annál élénkebbnek, fiatalabbnak tűnt a bokor. Figyeltem, ahogy a szára erősödik, mialatt ecsetjével egyre feljebb halad. Újabb ágakat, bimbókat, virágfejeket láttam, ám közben megmaradtak az idős részek is, melyek stabilan tartották a növényt. Egyszerre volt üde és időt álló.  

• Engem nézzen, kérem. Még nem vagyunk készen.  

• Elnézést.  

Erővel próbáltam tekintetemet az övére irányítani. Türelemmel és csodálattal vártam, amíg a mű elkészül. 

 

• Készen van. Jöjjön ide. 

  Kíváncsisággal szívemben siettem a vászonhoz. Mesebeli látvány tárult elém. Mintha egy valóságos, élő, lélegző, illatos rózsabokor tündökölt volna előttem, melyet egyedül a vászon tart fogva. Megbabonázva nyúltam a festmény felé, hogy kezembe foghassam, közelebbről megnézhessem. Bűvöletemben kissé megbotlottam és majdnem fellöktem egy apró tégelyt, mely drágakövet és igazgyöngyből készült ékszert idéző tengerkék festéket zárt magába. 

• Vigyázzon! Ez egy igen drága anyag és nagyon nehéz hozzájutni.  

• Bocsánat. Csodaszép szín. 

• Nézze csak, megmutatom. – Óvatosan letekerte a tégely tetejét. – Ez az ultramarin. Távoli tengerek kéken csillogó színéről kapta a nevét. Igen nehéz bányászni, valamint ugyancsak rendkívül körülményes az anyag finomítása is. Csupán különleges, drága megrendeléseknél használom, akkor is kizárólag a legfontosabb, legszebb, legapróbb részletekhez. Annál, ami igazán magával ragad és ami az egész képet uralja.  Figyeljen a festményre, hogy pár napig ne érje erős fény és nedvesség. Én a kandalló fölé helyezném, onnan beragyogná a helyiséget. Fizetségképp elfogadnék egy ágyat, ahol éjszaka elalhatom ebben a cudar időben. Hajnalban indulok haza, vár a következő munkám. Megengedné, hogy maradjak? 

• Természetesen. Csekély ár egy ilyen remekműért.  

• Pont elég, köszönöm. Most már becsukhatja az ablakot.  

• Megyek. Megágyazok magának itt a nagyszobában.  

 

  Miután ágyneműt készítettem a szobában lévő priccsre, az asztalra készítettem némi sajtot, kenyeret, gyümölcsöt és egy pohár bort. A férfi hálás tekintettel biccentett, majd az ágya felé indult. 

•  Most már menjen aludni, későre jár. 

• Jó éjt!  

  Átsétáltam a hálószobámba. Még egyszer hátra fordultam, hogy megcsodálhassam a gyönyörűséges rózsabokrot, ami most már örökre velem marad. Eközben akaratlanul is a festőt kezdtem figyelni, míg előkészíti másik festővásznát, mellé a palettát. Lassan felállt, majd megint az ablakhoz sétált, óvatosan kinyitotta és megtöltötte kis agyagtálját. Visszaült, magához ragadta és óvatosan kinyitotta az apró tégelyt, szabadjára engedve az imént említett káprázatos tengerkék festék látványát.  

  Mielőtt ágyamba feküdtem, hajamat kiengedtem fonott tincséből, felvettem hófehér hálóingemet, majd magamra terítettem hozzá illő selyem köpenyem. Lassan végig nyújtóztam a takarón. Lehunytam szemem, szemhéjam sötétjében bámulatos festményemről ábrándoztam. Közben bevillant egy- egy kép a férfi ügyes, könnyed mozdulatairól, rejtélyes arckifejezéseiről. Aztán hirtelen felültem. Először a talpaimban éreztem bizsergést. Szinte világítani kezdtek a sötétben. Utána a bokám következett, majd a térdeim, a combok, egészen a vállakig. Bőröm teljesen más árnyalatban mutatkozott, mint szokott. Az ujjamon ragadt ibolya festék élénken vibrált, erősen éreztem rajta a vászon anyagának különös érintését. Aranyszőke hajam egy eddiginél sötétebb árnyalatban simult vállamra. Az ablaküvegen beszűrődő telihold fénye mágikus festői hangulatot adott hálószobámnak. Bőröm rózsa illatban fürdőzött. Úgy éreztem, mintha valaki álmában ébrednék. E gondolattal fejemben komótosan hanyatt dőltem, majd szép lassan elnyomott az álom. 

Reggel későn keltem. Mezítláb sétáltam végig a nagyszoba szőnyegén, hogy megcsodáljam az elkészült remekművet. Meglepődve vettem észre, már a falon lóg, a kandalló fölött. Leültem a priccsre, melyen a festő szépen bevetve hagyta ágyneműjét. Az ablakot nyitva találtam, alatta egy kisebb vászonra bukkantam a falnak támasztva.  

Megigézett a látvány. 

 A festmény középpontjában aranyszőke lány feküdt, oldalra fordulva, nyitott szemekkel, ábrándozva. Ablaka nyitva állt, bőrét selyemhálóing fedte, ujján látszott az ibolyaszín folt, melyet én magam kentem előző este a vászonra. A sötét égboltot, valamint a szobát egy roppant telihold ezüstös fénye itatta át. 

 Mindkét szeme oly mélykék árnyalatban tündökölt, amelyet a legritkább igazgyöngy vagy a végtelen égbolttal ölelkező fenséges tenger kékje sem lett volna képes utánozni.  

 Mialatt a festményt fürkésztem, tűnődve képzeltem magam elé a festőt, aki az éjjeli órákban áhítattal bámulta öreg rózsabokromat, miközben a vászonra engem alkotott…