Reggel felébredsz az ágyadban,
még kába vagy,
kissé vársz, hogy magadhoz térj.
Valahogy úgy érzed nem pihentél eléggé,
Ezért aztán maradsz fekve az ágyban,
s lopsz még egy fél órát magadnak,
hogy tovább alhass, s visszatérsz oda,
ahonnan épphogy csak elszakadtál,
az álmok színes birodalmába.
Amikor újra kinyitod szemed,
lassan tisztul a kép.
Eszmélsz, jönnek a gondolatok sorban,
egyik a másikra.
Úgy érzed otthonod a börtönöd, itt bezárva élsz.
Szíved szerint innen futnál, menekülnél.
E gondolatra, már sokadszorra, újból, új erőt gyűjtesz,
de már előre tudod, ahhoz, hogy ezt megtedd,
erőd ma sem lesz elég.
Egy sikeres szökésre nincsen semmi esély.
Ennek még a gondolata is csupán puszta önámítás.
A szabadulásba vetett hiú remény, nem több,
mint egy, a valóságtól elszakadt csalfa álomkép.
Napközben nem történik semmi,
az órák, egyik a másik után szürkén telnek,
míg egyszer csak azt veszed észre, már eljött az este.
Még pár óra, s vége a napnak.
Már egy gondolatod sincsen, magadat üresnek érzed,
már semmi nem foglalkoztat.
Csupán a vacsora az egyetlen dolog,
ami még hátra van a napból, amit vársz.
S mikor sorra kerül rá, hogy egyél,
csak ülsz az asztalnál magadba roskadva.
Mereven magad elé bámulsz.
Ennél, de sehogy sem csúszik le a falat,
csak forgatod az ételt a szádban.
Nincsen íze, valami, talán egy csipetnyi fűszer, hiányzik belőle.
Életedből is, mint a fűszer, egy kicsiny valami,
ami fontos, de egyben a lényeg, az ami hibádzik.
Szeretnéd már végre pótolni e régi hiányt,
de gyenge, és határozatlan vagy hozzá.
Jó időbe telik az is, míg az asztaltól felállsz.
Most mégis gondolsz egyet, teszel egy lépést előre,
megindulnál gyorsan,kezed a magasba emeled,
markod kitárva, fogásra készen,
de hirtelen megtorpansz, kezed csupán a levegőt markolja,
félúton tétován megáll, nem fogott semmit.
Majd ezután kezed lemondóan hagyod,
hogy visszahulljon, üres marokkal.
Most sem történt semmi.
De miért? Ha mindig feladod, s nem teszel érte,
akkor ne siránkozz, hogy a változás elmarad,
emiatt csak magadra vethetsz!
Ezúttal is gyáva, s gyenge voltál.
Még két lépést sem tettél,
erre is képtelen voltál,
nemhogy arra, hogy egészen a kijáratig elérj.
Ennek láttán, kínodban már csak magadban nevetsz gúnyosan,
s közben a szádban keserűen összefut a nyál.
Azzal vígasztalod magad, hogy holnap bizton menni fog!
Menni fog? Kérded elbizonytalanodva újra,
s mikor erre felelsz, már csak egy talánra futja.
Napjaid így múlnak el feletted,
egyik a másik után csendesen lepereg
anélkül, hogy akár egy csöppnyi változás is történne,
s közben észre sem veszed, hogy vészesen öregszel.
Egykettőre már eljő az az idő,
amikor valahol egy temetőben, a megásott sír reád vár,
hogy koporsóba téve a föld befogadjon,
s ott a mélyben annak tudatában megpihenjél,
hogy, amit egész életedben eddig oly nagyon kerestél,
de megtalálni sohasem tudtál,
a régóta várt, s óhajtott SZABADSÁGOT,
ott lent a föld lágy ölén, koporsóba zárva,
most végre-valahára megtaláltad.
Author: Izsó Antal
Mondhatnád túl késő. Meglehet, felelném, de talán mégsem késtem le mindenről. Igaz nem tartozom azon szerencsések közé, akiket a múzsa már ifjúkorban megérintett. Maradt tán mégis egy reménysugár számomra is. Életem folytonos keresésből állt eddig, de keveset találtam. Az út végén, nyugdíjasként a pihenés várna rám, ehelyett most próbálom lázas igyekezettel behozni mindazt, amit elmulasztottam. Egy belső erő írásra késztet. Sötét szobámban ülve, magányosan töltött csöndes éjszakai órák alatt, olvasólámpám sugara fényében újabb és újabb történetek születnek… Izsó Antal.
5 Responses
„Úgy érzed otthonod a börtönöd, itt bezárva élsz.
Szíved szerint innen futnál, menekülnél.”
Ezt az érzést ismerem, nincs rosszabb annál, mint amikor nem az otthon jelenti a biztonságot, a megnyugvást, az örömöt. Évtizedek teltek el azóta, most már mindenhonnan szívesen jövök haza.
A koporsótól viszont írtózom, a poraim a patakban lesznek jó helyen, hiszen vizes jegy vagyok, börtönben élni nem tudok. Vigye a víz sodrása hamvaim messzire!
Szomorú, szép verssoraid tetszéssel olvastam. Sajnos, amit időben nem tettünk meg, azt már késő meglépni. Van az a kor, amikor már nem érdemes változtatni, és ebbe a változtatlanságba érdemes beletörődni és mégis, ezen körülmények között is kell valami kis boldogságmorzsát találni, melyet a magunk örömére kell felcsipegetni, kinek-kinek miből. Talán egy szép dalból, egy színházi élményből, egy saját alkotásból, az őszi napsugárból, a színesedő fákból, az ég kékjéből.
Szeretettel: Rita
Kedves Rita!
Köszönöm az olvasást és értékes hozzászólásod.Sokáig lázadtam,kapálóztam, szökni, menekülni akartam, friss levegőre vágytam de mára úgynéz ki a dolog, feladam, belenyugodtam, már olyan korú vagyok, hogy jobb feladni, szégyellem leírni, de ez látszik már értelmes döntésnek. Amit az utolsó bekezdésben írsz elfogadom és igyekszem e szerint élni.
Szeretettel
Tnió
Kedves Tonió!
Öröm számomra, hogy alapvetően egyetértettünk. Azzal, hogy felvágom az ereim, nem segítek semmin, sőt, ártok vele mindazoknak, akik szeretnek. Amit rosszul tettem, azért elsősorban én szenvedtem meg, természetesen – sajnos – a rossz döntéseink kihatnak másokra is, így a szülőkre, gyerekekre, de akár a testvérre, őszinte, igaz, szívbéli barátokra is.
Senkit nem tudunk megakadályozni a rossz döntéseiben. Ha valamikor azokat jónak gondoltuk, akkor kár emészteni magunkat utólag érte. A szerint cselekedtünk, amit a szívünk diktált. Amíg fel tudunk kelni, és még értelmünk is van, meg kell keresnünk azt, ami szebbé teheti a napjaink, azt a keveset, ami még hátra van.
Ehhez az útkereséshez kívánok Neked sok sikert!
Szeretettel: Rita
Kedves Rita!
Amit a második szakszban írsz, teljesen egyetértek. Egy megjegyzésem mégis van: a „kár utólag emészteni magunka érte” A a rossz döntéseink miatt.Alapvetően igazad van, mégis léteznekis olyan eetek, melyeken túltenni magunkat nagyon nehéz és noha el kellene már szakadni tőlük, de sehogy se megy.a Biztatást, jókívánsáokat köszönöm!
Szeretettel
Tonió
Kedves Tonió!
Igazad van, hogy nehéz, de mindig azt kell végiggondolni, hogy kinek használunk vele? Akivel szemben vétkeztünk, az ha él még, bocsánatot kérhetünk tőle. Ha nem, akkor őszintén megbánjuk és elengedjük, mert a múlton már nem segíthetünk és azzal, hogy magunkat emésztjük senkinek sem használunk. Ezért könnyebb a hívőnek, mert Isten a megbánt bűnt megbocsátja, a tenger mélyére veti, soha többé fel nem emlegeti. Amit pedig Ő megbocsátott, azt nekünk is meg kell bocsátanunk, hiszen nem vagyunk nagyobbak Istennél. Ő életet akar adni, ami csak úgy lehetséges, ha tiszta lappal megyünk tovább az úton, ha nem kell a bűn terhét cipelnünk. Neked is kész megadni ezt a tiszta lapot, hogy öröm legyen a szívedben és hála. Ő naponta képes megbocsátani. Gyötörni a sátán akar, ő az embergyilkos, nem pedig a teremtő Isten.
Szeretettel: Rita