csendes köszöntő, Áginak
írni „csak pontosan, szépen,
ahogy a csillag megy az égen,
ugy érdemes” *
és aki magának ír, írjon csendesen.
ne harsányan, hivalkodón. csak
csendben. csendesen.
mert az írás, mint a bogár,
árván, lárvából kibújva
is csendben születik,
mert a lepke, lárvát árván
hagyván is pilleként, csendben
pillan tovább, ha születik,
mert a minden, mind, mi öröm,
az csendben létezik csak, a lárma, a zaj
csak csendben hörög tovább,
és a sorok is a papíron: a bogár
csápjaként tapogatózva botorkálnak
a magányos csendben,
mások falán.
a Te falán.
…
Gábogár
2025.09.01., 69 évesen
*József Attila: Ne légy szeles…
illusztráció: Sötét Bogár Munka Vásznon Szerkesztői Stock Fotó – Stock Kép | Shutterstock szerkesztőségi cikk
további írásaim (blogcím): Irodalmi Rádió | ivantsygabor (irodalmiradio.hu)
recenzió (by Ali)
Ivántsy Gábor e versében csendesen tárja elénk gondolatait a líraiságról, arról, hogy a líraiság nem a harsány formákból, hanem a finoman adagolt, letisztult képekből és a belső ritmusból fakad.
Az írás nyelvezete egyszerre egyszerű és meditatív: rövid, töredezett sorok lassan hömpölygő metaforákkal váltakoznak, olyan költői megfogalmazásokat hozva létre, amelyek nem csupán gondolatokat, hanem érzéseket is mozgatnak az olvasóban. A szerző „csendben, csendesen” hangsúlyozott felhívása az írás belső világába vezet, ahol a bogár, mint metafora nem csupán élőlény, hanem a sorok tapogatózó, csendes születésének szimbóluma a papíron.
A retorikai felépítésben a repetíció és a lassú ismétlés (pl. „csendben. csendesen.”) finoman hullámzó érzelmi ívet mutat: egyszerre teremt intimitást és lassú elmélyülést, miközben a szókimondó ragaszkodással kapcsolatos bölcsesség („aki magának ír, írjon csendesen”) egyfajta ars poetica-ként jelenik meg. A szimbolika erőteljes, mégis diszkrét: a bogár, a sorok, a papír és a csend egymásba fonódó képei a személyes megélést és a művészi lét alkotó magányát egyszerre mutatják meg.
Nyelvhasználatában a sorok egyszerűsége mögött mély, intuitív felismerések rejtőznek: a rövid, fragmentált szerkezet nem szétszórtságot, hanem éppen ellenkezőleg, koncentrált figyelmet és befogadói elmélyülést sugall. A hullámzó, hol elcsendesedő, hol halk önvallomássá erősödő hangulati ív emocionális töltéssel jár együtt, amely nem harsány, hanem inkább finoman rezgő, mint ahogy a csendben kalandozó bogár is csak rejtve halad a sorok között.
A tipográfia – a kisbetűs kezdés, a finoman színezett és ritkított sorok, és a csendesen tagolt elrendezés nem csupán formai sajátosság, hanem tartalmi üzenet is: a szemlélődő, azt az alázatos lírai hangot erősíti, amely az írás esszenciájává válik.
A zárás több rétegben értelmezhető, és épp ettől válik különösen erőssé, szinte „lecsapó” gesztussá. A nagybetűs „TE” hirtelen kilépteti a szöveget az addigi befelé forduló, önmagának író lírai térből: amit addig „magának” írt, az most átlép egy másik tudati térbe: az olvasó (és a dedikációban szereplő személy) felé. Ez nem intimitásvesztés, inkább felelősségvállalás: a vers már nem csak létezik, hanem megérkezik.
A fal, a „TE falán” egyszerre jelent elválasztást (ami köztem és „közted” van), és védelmi struktúrát (amely mögött TE, azaz a Másik él). Így a záró sor nem behatol, hanem rá íródik az olvasóra, megszólítja őt; nem áttöri a falat, hanem nyomot hagy rajta. Ez finom etikai gesztus is, összhangban a „csendesen” írás poétikájával.
A „fal” elkerülhetetlenül hordozza a közösségi tér (pl. közösségi oldalak „fala”) asszociációját is, de ez nem válik direkté. Inkább azt sugallja: a belső, csendes írás kikerülhet, és már ki is került a nyilvánosság elé, anélkül, hogy elveszítené intimitását.
A zárás poétikai gesztusa valójában egy tényleges, megvalósuló átadási aktus: a szöveg eddig önmaga létfeltételeit vizsgálta (sor, papír, csend, bogár), majd egy utolsó mozdulattal kijelenti: a leírt gondolat „már nem nálam van”. A fal a befogadás helye lesz, nem a szerzőé, hanem a TE -é. A csendben megszületett gondolat oda érkezik meg, ott fejeződik be igazán, ahol már nem a lírai én rendelkezik már fölötte.
Author: Ivántsy Gábor
Már kisiskolás koromban is szerettem írni, aztán, ahogy a párkapcsolatok is beköszöntöttek, ez a késztetés jócskán felerősödött. Középiskolásként szerettem meg az irodalmat, s persze annak is leginkább a szerelmes – érzelmes ágai-bogai álltak közel hozzám. Írásaim zöme a hetvenes években, másik része a közelmúltban született, bemutatkozásként, s egyben „Ars Poetica” -ként a mostaniakból idézett, különböző hangulatú gondolatom szolgáljon: …” nem vagyok író. bár írok néha, ugyanúgy, mint mások. és nem vagyok költő sem. bár költök néha én is, ugyanúgy, mint mások és nem vagyok színész sem. bár színlelek néha, ugyanúgy, mint mások. és nem vagyok fájó seb sem, bár vérzek néha én is, ugyanúgy, mint mások nem vagyok senki sem. bár, vagyok Ember néha, ugyanúgy, mint mások, és nem vagyok semmi sem. bár Ember vagyok néha. én is. ugyanúgy, mint mások…” —————– …” érezni akartam, átélni, mint éltem, kíváncsi voltam, milyen volt az érzés, amit átéltem, akkor, amikor megéltem csak akkor írok, és csak azt, amit érzek, főleg magamnak, hogy tudjam, még élek legyen mire emlékeznem, ha már majd „csak” élek, s ne kelljen megélnem, hogy minden eltűnik, amint én is eltűnök végleg” —————– …” akkor élt az ember, ha valamit alkotott, ha alkotott valamit, vagy kicsit, vagy nagyot ha...


6 Responses
apró szólábak neszezése is hallik… a tapintható csendben, „csendben. csendesen.”
hát ez gyorsan ment (jött). kedves Zoé, jól lesett. így aztán a hozzászólás is jólesett. merthogy a verslábak közt néha elfér néhány szóláb is, pláne, ha azok csak csendben, csendesen téblábolnak…
(merthogy).
köszönettel: Gábor
„és aki magának ír, írjon csendesen.
ne harsányan, hivalkodón. csak
csendben. csendesen.”
Bölcs gondolatok, melyeket összekapcsoltál a bogárral, melyet őszintén szólva nem kedvelek, de ahogy írtál róla, az annyira különleges és egyedi volt, hogy a Te alkotásodban megtetszett.
„és a sorok is a papíron: a bogár
csápjaként tapogatózva botorkálnak
a magányos csendben,”
Szeretettel: Rita
kedves Rita, köszönöm szépen.
hát igen, bogarakról írni, csak úgy, nekem se igen jutna eszembe.
de egy metaforaként, az mégis csak más.
pláne, ha (sokkal) fiatalabb koromban szívesen hallgattam a „Bogárszemű” névre is…
Kedves Gábor!
Kifejezetten írtózom a bogaraktól, különösen az ilyen kemény péncéluaktól. Valamikor még általános iskolás koromban a Templom téren nagyon sok gesztenyefa volt és arról potyogtak le a cserebogarak. Úgy szlalonoztam, hogy egy autó versenyző is megirigyelhette volna a „tudásom”, nehogy valamelyikre rálépjek, mert ha mégis, akkor kirázott a hideg és szinte lebénultam tőle. Na, arról nem is szólva, mikor a fiúk brahiból dobálták a lányok hajába.
Szeretettel: Rita
hát jó. bocsánatot kérek a bogarak neveben is. :::)