Őszi séta

Reggel, ha felébredsz, még az ágyban, 

tagjaid kinyújtod. 

Egész testedben jól kinyújtózol, 

recsegnek-ropognak vén csontjaid belé. 

Felkelsz, kinézel az ablakon, 

Fontos, amit kint látsz, 

a látvány határozza majd meg  

aznapi hangulatod. 

Ma szerencséd van, 

kint már egyre erősebb a nap, 

árnyékot vet szobád nyitott ablakára. 

Egy eltévedt napsugár tűz arcodba,  

hunyorítanod kell, szemed lehunyod, 

bántja az éles fény. 

Nagyot ásítasz. 

Ágyad még bontatlan, 

őrzi tested formáját, s melegét, 

s, magához visszahúz, nem ereszt. 

Nem szökhetsz csak úgy el, 

még nem is köszöntötted az új napot, 

s ágyadtól sem vettél még búcsút. 

Hát legyen. 

Valóban, ágyam tisztelem annyira,  

hogy búcsút mondjak neki most reggel, 

hogy este majd újra köszönthessem. 

Annál inkább is teszed ezt, 

mivel megérdemli, 

és nem is látjátok egymást újra, 

majd csak este. 

Elkészülsz, felöltözöl.  

Reggelire most csupán annyi elég lesz,  

hogy néhány falatot bekapsz sebtében, 

 s na még egy csésze meleg tea, 

és indulsz kifelé máris, 

szobádból a szabadba,  

kint vár a napsütés, s egy kellemes 

reggeli séta a közeli parkban. 

 

Már előre élvezed a magányos sétát,  

hétfő délelőtt, tíz órakor, szeptemberben.  

Ilyentájt rendesen a park kihalt, 

útjait senki sem koptatja. 

Fái, és növényei a hétvége vétkét, 

a sok látgató tobzódásának böjtjét üli.  

Miközben e napok alatt kapott 

friss, fájó sebeit nyalogatja, 

arra ügyel, hogy üdvözölje azt 

a néhány látogatót, 

aki nem mondott le arról a szokásáról,  

hogy napi sétáját 

e szép délelőtt is itt tegye meg. 

 

Lassan, andalogva haladsz előre,  

a girbegurba sétány vonalát követve. 

Nyugdíjasként bőven van időd, 

nem kell munkába menned már többé.  

Ráérsz. 

Élvezed ezt a délelőtti sétát.  

Ezalatt kiváltságban van részed, 

tanúja lehetsz a reggeli pára, 

s az erősödő nap  

egymás ellen folytatott harcának.  

Most megállsz, nézed,  

ami szemed előtt lejátszódik, 

egészen belefeledkezve a látványba,  

képtelen vagy róla levenni szemed.  

Perceken keresztül követed tekinteteddel,  

ahogy a pára, apró foszlányokban 

száll fel a magasba, enyészik el a levegőben. 

Néhány perce még volt, létezett,  

elfedte, takarója volt a bokroknak, növényeknek  

aztán megjelentek az első napsugarak,  

még gyengék, csupán simogattak, 

nem bántottak, de percről percre erősödtek, 

a páratakarót előbb csak fenyegették, 

majd később egész létét veszélyeztették,  

s végül okozták vesztét. 

Nem kellett csupán néhány rövid percet várni, 

és az egységes páratömeg apró részletekben, 

foltokban, szívódott fel, s lett semmivé. 

 

És mögötte feltűnt az addig rejtett világ, 

mintha függöny emelkedett volna a magasba, 

láthatóvá téve, ahogy a napsugarak 

egyenként felszárítják 

a virágszirmokon csillogó harmatcseppeket, 

mely szirmokat már néhány koránkelő,  

türelmetlen darázs 

kinézett magának reggeli lakomának. 

Eközben mindenütt csend honol, 

uralja a helyet, ráborul a fákra, 

bokrokra, virágokra. 

Hallgatsz, és hallod a csendet, 

mely körbefon, körülölel. 

Csupán egy távoli madárfütty, 

s halk trilla veri fel ezt a békés nyugalmat, 

de az idillt nem töri meg, 

inkább csak mintegy kiemeli, aláhúzza. 

 

Az úton hazafelé menet, ahogy elmész egy félig nyitott ablak előtt, az innen kiszűrődő zongoraszó dallamai hallatán megállsz. A felcsendülő hangok megfognak, eszedbe juttatják az emlékét egy lánynak. Arca felvillan szemed előtt, szája sírásra göbül, szeme könnyel telik meg. Búcsúzik tőled.  

S te látod, amint kezével még egyet félénken int, míg megfordul és elindul, bár még maga sem tudja hova. 

Te maradsz ott a helyeden némán, nem mozdulsz, de nézel utána, mindaddig míg alakját el nem nyeli a távolság.  

Sóhajtasz, ennek vége, s magadban kérded vajon lesz-e még valaha életedben ehhez hasonló kapcsolat, s rögtön felelsz is rá: Nem, nem lesz már ilyen, hisz megöregedtél, kinek kell már az ilyen fajta, s pénzed sincsen, amivel már ilyen korban, mint te vagy még szerelmet vehetnél. 

A zongora hangjai egyre erősebben áradnak ki az ablakon keresztül, még mindig megbűvölten állsz a zene hangjai és az emlékek együttes hatása alatt.  

Észre sem veszed, hogy közben beborult, és elkezd cseperegni az eső, s te még továbbra is ugyanott mereven állsz. s nem keresel menedéket. Hagyod, hogy az eső fejedre hulljon, de már onnan is tovább csorog melledre s tovább lábad elé, ahol már tócsában gyűlik. 

Teljesen átázol, de nem törődsz vele, hagyod, hogy az eső egész tested átjárja. A szél is feltámadt, erősen fúj. Hideg lett. 

Az ősznek hamarosan vége, és utána jön a hideg tél, hóval, faggyal, jéggel. Az eső nem akar szűnni, s végre észreveszed, s mikor már csurom vizes minden ruhád, de már ez sem bírja tovább, átereszti a vizes a hideg esővizet már bőröd is érzi. Most végre mozdulsz és megindulsz, de még nem döntötted el, hogy melyik irányban folytasd megkezdett utad. Kezed már elkékült a hidegtől, nagyon fázol, most kezed zsebre dugod mennél már tovább, de magad sem tudod merre s hová, haza felé kellene az irányt venni. Igen, ez a legkézenfekvőbb, gondolod magadban, s megindulsz ebbe az irányba közben arra gondolsz, hogy egyszer talán, majd eljutsz addig, hogy erre a helyre nem csupán azt mondod, hogy hazafelé megyek, de azt is, hogy otthonomba térek, hol nem csupán tested, de szíved is valóban felmelegszik majd, bár ki tudja létezik-e ilyen hely számodra egyáltalán? 

 

Na, mindegy! Gyerünk, rajta! Indulás haza! 

Most menni kell, esik az eső, rossz az idő, bús a kedvem, de lesz még ennél jobb is, még a nap is ki fog majd sütni, jókedvem is majd vissza fog térni, és várnak majd szebb napok rám is.