Menedék

Borult éjszaka volt. A telihold, amely előző nap még nagylelkűen árasztotta el hideg fényével a város szűk kis utcáit, most esővel terhes, szürke felhők mögé rejtette arcát. A tavon csendesen sikló csónakban rejtőző asszony abban reménykedett, hogy akárcsak a hold, ő is az árnyak között maradhat ma este. Az utcák csendesek voltak, csak néhol pislákoltak az őrségre beosztott katonák fáklyái. Az asszony lejjebb csúszott a csónakban, és szorosabbra vonta maga körül a köpenyét. Az  öreg, térdét fájlaló révész, akinek remegő kézzel adott át egy erszény kincstári aranyat, nem csak az evezésért, de a hallgatásáért is, gyakorlott mozdulatokkal hajtotta előre a csónakot. 

– Furcsa időpontot választott az utazásra – jegyezte meg a férfi két széles karmozdulat között. – Mi dolga a szigeten?

– A templomba tartok – felelte szűkszavúan a nő. Nem akart sokat felfedni róla, hogy mi járatban van, ugyanakkor attól félt, ha túlságosan titkolózó, csak még több gyanúra ad okot. Könnyedebb hangon folytatta. – A rendfőnöknő az unokatestvérem. Későn érkeztem a városba, már nem akartam szobára költeni. Hálás vagyok, hogy elvállalta az utat.

A nő pillantása újra és újra a tó fölé magasodó domb tetején álló várra rebbent, szorongva figyelte, hogy lát – vagy hall-e valamit. Minden békésnek tűnt. Összedörzsölte nyirkos tenyereit, hogy kissé felmelegedjen. A révész tovább csevegett.

– Azt hallottam, hogy a királyné ismét halott gyermeket hozott a világra – a férfi a fejét csóválta. – A napokban történt. Szerencsétlen asszony, ez már a harmadik. Az előző is holtan született, az első meg alig pár napot élt…

– Nem hallottam – felelte a nő kissé kiszáradt torokkal. Érdeklődő kifejezéssel pillantott fel az evezősre. – Szomorú dolog, biztosan lesújtotta a királyt, hogy még mindig nincsen örököse.

Pillantása ismét a vár felé rebbent. Számított rá, mégis összerándult, amikor valaki odafent megkongatta a harangot. Megmarkolta a csónak nedves, érdes tapintású oldalát, hogy fékezze a keze remegését. Tekintetével a sziget, és a szigeten álló templom körvonalait kereste, amelyek kínzó lassúsággal bontakoztak ki a távolban. A riadóra nagyobb csapat ember indult  meg a várból a város felé, reszketeg fénypontok csorogtak le a meredek hegyoldalon. 

A révész egy pillanatra megállt, és a várat figyelte. A harang minden kondulása egy gyötrelmesen erős szívdobbanás volt a nő mellkasában, egy sürgető, félelemmel teli, menekülésre ösztökélő rezdülés. Amíg a férfi kissé elfordulva a fénypontokat követte a szemével, az asszony lopva lepillantott a köntöse alá. A sötét hajú kisfiú rezzenéstelenül aludt a meleg, puha kendőben a mellkasán. Legszívesebben rákiáltott volna az evezősre, hogy igyekezzen, de nyugalmat erőltetett magára, és ő is az események felé fordította a figyelmét. 

– Mi történhetett? – kérdezte. Az öreg vállat vont, és ismét kezébe vette az evezőt.

– Biztosan valami lopás. Időnként egy szolgáló megpróbál meglógni valami értékesebb dologgal. 

Esőszagú széllökés borzongatta meg a testüket, a fejük felett eddig vastag dunyhaként elterülő felhő most megmozdult, lustán, mintha álmából ébresztgetnék, odébb úszott, láthatóvá téve egy szeletet a hold arcából. A hideg, éles fény a kis szigetre vetült, jól kivehetővé téve a templom fehér falait, az ég felé törő, hegyes tornyot, az udvaron nyújtózó karcsú fákat. Néhány esőcsepp koppant halkan a csónak deszkáin. A fáklyafoltok már egészen közel jártak a tóparthoz, kivehetővé vált, hogy valaki parancsokat osztogat, s a katonák szétváltak. Az evezős egy pillanatra megállt, és gyanakvó pillantást vetett a nőre, aki most fázósan összehúzta magán a köpenyét. 

– Mit is mondott, honnan jött? – kérdezte a férfi halkan.

– Nem mondtam. Hamarosan esni fog – a nő hangja most hideg haraggal volt tele. –  Igyekezzen, megfizettem az árát!

Azt latolgatta, bele tudná-e lökni a férfit a vízbe. Talán igen, ha elég gyors, ha kihasználja a meglepetés erejét, de félő, hogy a másik túl erős, nem inog meg olyan könnyen, és ha dulakodásra kerül a sor, bizonyára alulmarad. Nem kockáztathatta a gyermeket.

– Megfizette – dörmögte amaz reszelős hangon, és ismét a kezébe vette az evezőket. A harangok odafent elhallgattak, míg az eső egyre határozottabban kopogott. A szél felerősödött, és a hold fénye immár visszatükröződött a tavon, együtt rezgett a finoman vibráló víztükörrel. A tó másik partján láthatóvá váltak a halászkunyhók és a csónakházak.

– Ott egy csónak! – kiáltotta valaki a partról. – Megállni! Azonnal álljon meg!

Egy fáklyás katona rohant a tó felé, és hevesen integetett az evezősnek.

A nő rémülten nézett fel a férfira, majd a férfiról a parton lévő őrökre, és felkészült rá, hogy megpróbálja kibillenteni az evezőst az egyensúlyából, de az, mintha meg sem hallotta volna a kiabálást, csak még elszántabban kezdett evezni. 

– Hozzatok egy csónakot! – kiabálta ugyanaz a hang, néhányan a közeli csónakház felé futottak. Alig néhány perc telt bele, és az őrök már a vízen is voltak, eszelősen húzták az evezőket, gyorsan kezdték beérni az elöl haladókat. Az asszony, hátat fordítva a révésznek és üldözőiknek, a gyermek meleg testére simította a tenyerét. Egy imát mormolt, könyörgő tekintetét a szerény templomra függesztette.

Csónakjuk súrlódó hanggal csúszott fel a fövenyre, a révész kiugrott, és két kézzel megmarkolva még kijjebb húzta. A nő óvatosan felállt, kinyújtóztatta elgémberedett tagjait, majd fürgén a partra szökkent. Végre megfigyelhette a férfi fehér borostával szegett, kissé beesett arcát, ráncoktól ölelt, vizenyős szemeit.

– Áldja meg az Isten – morogta neki halkan, és sietős léptekkel a templomhoz vezető kőlépcső felé indult.

– Ne olyan hevesen – a férfi megragadta a karját. – Azt hiszem, kétszer annyi aranyat is megérsz, mint amennyit adtál!

– Eresszen el! – az asszony az öreg fájós térdébe rúgott, kirántotta magát az elernyedő szorításból, és a lépcső felé futott, mindkét kezével magához szorítva a gyermeket. A férfi hamar felegyenesedett, és szitkozódva utánuk lódult, kettesével szedve a kőlépcsőket, a harag elhomályosította a lábát hasogató fájdalmat. A nő futtában felkapott egy kisebb követ a lépcsőt kísérő kőkorlátról, és a férfi felé dobta. Az mellkason találta a révészt, de csak egy szívdobbanásnyi időre lassította le. A katonák odalent partot értek, és sietve kiugráltak a homokra.

– Segítség! – kiáltotta az asszony. – Segítsen valaki! – Egy lehullott ág került a talpa alá, amelyben megbotlott ugyan, de megőrizte az egyensúlyát, és az üldözője lába elé rúgta az akadályt, ezzel ismét néhány foknyi előnyre téve szert. A szíve kétségbeesetten vert. Már csak néhány lépés. A mellkasára kötözött kisfiú most megmoccant, és néhány elhaló nyöszörgést követően sírni kezdett.

– Ott a fattyú! – kiáltotta valaki. – El az útból, féleszű!

A nő tompa puffanást hallott a háta mögül, de nem törődött vele. Végre felért a templomhoz, zihálva, a gyermek sírásától még zaklatottabban, eszelős félelemmel dörömbölni kezdett az ajtón. 

– Engedjenek be! Engedjenek be!

A katonák felértek a lépcső tetejére.

– Ott van!

Egy szempillantás volt az egész, a parancsnok néhány hosszú lépéssel utolérte az asszonyt, kesztyűs ujjai súrolták a  nő vállát, amikor az félretaszította az ajtót nyitó magas alakot, és berohant a templom védelmező falai közé. Lihegve megtámaszkodott egy oszlopon, és összefüggéstelen, csitító szavakat suttogott úgy a gyermeknek, mint önmagának.

– El az útból! – kiáltotta az egyik katona parancsoló hangon, és megpróbálta félresöpörni az ajtóban álló méltóságteljes, fejkendős alakot, de az meg sem rezdült a fenyegetésre.

– Ne emelj kezet egy tisztelendő nővérre – sziszegett rá a parancsnok, és ellökte a férfi magasba lendülő karját. – Nővér – vette át a szót. – Nem tudod, mibe avatkozol. Add ki nekünk azt a gyereket és a szolgálót, aki elrabolta, és a király busás adománnyal ajándékozza meg a rendházad.

– Ez szent menedék – mondta a nővér kimérten. – Itt nincs helye követelőzésnek, sem erőszaknak. Távozzatok uraim, amíg békével tehetitek. Vagy egy asszony és egy gyermek vérével akarjátok magatokat beszennyezni?

A parancsnok ideges pillantást vetett a templom homályba vesző belsejére, majd az ajtóban álló nő merev, elszánt arcára, fakó szemére, összepréselt, vékony ajkára. Keze a kardjára, majd onnan a nyakához siklott, egy pillanatra megérintette a mellvértje fölött megcsillanó, apró szemű láncot.

– A parancsom, hogy vigyem vissza a fiút a kastélyba – mondta. – A szavamat adom, hogy nem fog bántódása esni az úton.

– Parancsnok, ez csak két nő meg egy csecsemő! – méltatlankodott az egyik katona. – Menjünk be és vigyük őket!

– Nem – a parancsnok felemelte a kezét, hogy elhallgattassa az emberét. A másik keze megint a nyakához rebbent. – Az én katonáim nem fognak apácákkal erőszakoskodni. Hadd beszéljek vele – a parancsnok a fejével a szolgáló felé bökött, aki riadt, de mindenre elszánt pillantással figyelte az eseményeket, a karjában a kisfiú újra elszenderült. Lassan az ajtó felé lépett, és az őrjárattól tisztes távolságban megállt, karját védelmezően a gyerek köré vonva. Dacosan előremeredő állal nézett a megtermett férfira. Odakint az égboltot újra szürkeségbe vonták az esőfelhők, az ajtóban álló katonákra csak az a kevés fény vetült, ami a templomból kiszivárgott.

– Az a gyerek halott – mondta a parancsnok nő szemébe. – Te is tudod. Magadat még megmentheted, ha átadod nekünk. Reggel itt leszünk.

Azzal intett az embereinek, és több szót nem vesztegetve szétszóródtak a templom körül. A karcsú apáca sietve becsukta és elreteszelte az ajtót, majd a kezét a mellkasára szorítva leroskadt egy padra. A szolgáló mellé ült, és a hátára simította a tenyerét.

– Köszönöm.

– A királyné? – kérdezte az apáca.

– Ezt küldi – a szolgáló a köntöse zsebéből egy aranyláncon függő medált adott át. A medál elöl a királyné családi címerét, a hátoldalán a monogramját ábrázolta. Az apáca rögtön felismerte – a királyné ezt az egy ékszert hordta, amikor kislányként a rend iskolájában tanult.

– Mutasd a fiút! Valóban viseli a jelet?

Az asszony óvatosan kioldotta a kendőt, és kibújtatta belőle a gyermek kezét. Az apró tenyéren göcsörtös ágú fára hajazó piros folt volt látható. Az apáca megpróbálta teljesen kihajtani a kisfiú tenyerét, hogy jobban szemügyre vehesse a jelet, de az újra és újra öntudatlanul rákulcsolta az öklét a nő ujjára.

– Kis táltos – suttogta a nővér, és gyengéden megérintette a fiú pufók arcát.

– Akárcsak az apja – bólintott a szolgáló. – Meg fog fázni – mondta végül, és újra bebugyolálta a gyermeket. Az apácán még egy pillanatig ragyogott az a fény, amit az újszülöttek festenek az őket szemlélők arcára, majd a pillanat elmúlt, és a nő sietve, feszesen felállt.

– Corinne – mondta fegyelmezett hangon. – Nem sokáig tudlak titeket védelmezni. El kell jutnotok  a berenice-i rendházba. Gyere velem!

Corinne bólintott. Mielőtt követte volna az apácát, mély lélegzetet vett, és a padban hátradőlve lassan kifújta. Kihozta a fiút. Teljesítette a kötelességét. Hajnalhasadtáig mindketten biztonságban voltak.