Mohó szél messze hord ma mindent,
emléket, álmot, fáradt színeket,
rozsdáll a nap, s úgy figyel,
fák közt hűvös űrben pihegek.
Kopott padon, hol nyár ült egykor,
magam vagyok szótalan.
S míg avart görget a világ,
érzem: ősz van.
Meghalok én,
hogy feltámadjak csendesen.
Bennem a lomb is búcsút int,
s testemben szunnyad a szerelem.
Tó tükrén törik a nap,
ahogy a múlt a szívemen.
Bokrok közt sápadt fény liheg,
s egy árva ág az égre bök,
mert minden vég egy új kezdet,
s holnap tán felnyög
az elmúlás néma tanúja;
se kín, se könny, se bűn talán,
irgalom honol a bérceken:
Feltámadok a jövő tavaszán.
S ha majd rügy pattan fáradt ágon,
s új szél nevet a réteken,
belőlem is új embert farag
a harmat, a fény, a szerelem.
Mohó szél messze hord ma mindent,
de én már nem szorítom: hát menjen.
Magamat ringatom, s elhiszem –
az élet újra rámlehel.
Author: Barbina Melinda Barbara
Gyere közelebb... csak egy pillanatra. Írok, mert olcsóbb, mint pszichológushoz járni. 😀 Na, jó, most komolyabban: 2017 óta írom le azokat a gondolatokat, amik nem férnek el egy csetablakban. Szerelem, szeretet, önismeret, néha egy kis természet – meg minden, amit az ember az éjszaka közepén hajlamos túlkomplikálni. Néha rímes, néha csak rímelget. Hol szabad, hol klasszikus – de mindig őszinte, és mindig kicsit rólad is szól. Ha voltál már szerelmes, csalódott, kereső vagy csak simán ember, akkor talán itt találsz egy sort, amire épp szükséged van. Vidd magaddal. Olvass bele – nem harap. Csak néha a szívedbe.
