Idős parasztember ballagott az úton. A faggyas csizmáinak repedéseibe rakódott por mutatta nagy utat járhatott be. Fején lehajló kajla kalap mosolygott az égre, szalagjába egy szál őszirózsa volt tűzve. Borostás, ráncos arcából szigorúan vágott, ide-oda szeme. Rántott egyet fekete posztó nadrágján, megigazította szürke mellényét a hófehér ing fölött, majd továbblépett. Nyomaiban a por lassan kerengett fel, de lassan is ülepedett le.
Az út szélén apró öregasszony üldögélt. Fogatlan szájába néha egy-egy som gyümölcsöt dugott, de az éretlen termés még összehúzta fogatlan ínyét.
– Adj Isten lányom! – mondta az ember.
– Vogaggy Ittyen övegapám! – válaszolt az öreganyó, csak így halkan összeragadt ajkakkal a fanyar gyümölcs kicsorduló levével szája szélében.
– Hadd látom, mit végeztél! – nézett le rá szigorúan az öreg. Szeme összeszűkült, szája kérdőre állt. Nehezen tápászkodott az öregasszony, aki amúgy a Szeptember névre hallgatott. Szeme elé tette ráncos kezeit, körbe nézett majd kezdte a sorolást:
– Jó sok meleget hagytam ezeknek. Aztán az sem volt jó, csak panaszkodtak, hogy milyen meleg is van az évszakhoz képest. Mikor meg esőt adtam, hűvöset fújtam meg ködöt, akkor meg azon sopánkodtak, de hideg lett egyszerre. Fene se ismeri ki a kényes kedvüket. –
Közben megigazított egy seszínű homlokába lecsúszó hajtincset. Lábával kicsit arrébb lépett, mert kezdett zsibbadni, és tovább sorolta:
– A leveleket már elkezdtem befesteni. Élénkebbé varázsoltam az őszirózsák színét, megédesítettem a szőlőt, az almát, a szilvát. Ködtakarókat húztam hajnalonta a rétekre, bokrokra, a fák lábaira. Az öregembereknek tovább húztam a reumáját, a fiataloknak lehűtöttem a vérét, és elindítottam az első kis tarisznyákat az iskola felé. Fehér világot tettem a mécsvirágok kelyhébe, vörösre festettem az alkony felhőit, rövidebbre húztam az estéket, és a Nap, kínlódó reggeli születéseinél bábáskodtam. Dolgoztam eleget, de most már elfáradtam. Hol van már az a tékozló ficsúr, az Október. Szeretnék már megpihenni. Inkább ölelném már a szőlők között futó hegyi utakat, ahol a jóféle szalonna és friss kenyér után válogatják az asszonyok az aszúszemeket, leülni egy tőke tövében, és csak lesni őket, hallgatni kacajukat, miközben szépen lassan mindent elfedne az esti köd. Másnap reggel pedig fagyosan ébredni, majd elindulni Dél felé, ahol melegebb van. –
– Jól van lányom! Megérdemled a pihenést! Októbert már kioktattam, de kiszámíthatatlan az a nyegle, kerge fiatalságtól szenvedő gyerek. Még valami bolond időt hoz ezeknek itt, vagy ne adj Isten nyári meleget. Hiába! Nem tartják már magukat semmihez ezek a hónapok! Tiszteletlenek, szemtelenek, szertelenek. Mindegyik azt hiszi csak harminc nap a világ, aztán mindent bele! Meleget, hideget, szelet, havat, villámlást télen, jeget nyáron, meleg sárral megdobált ünnepmentes karácsonyt. De ahhoz még lesz egy-két szavam december öcséddel! – mondta mérges szemekkel az öreg.
– Pedig aztán ők megtesznek mindent az autójukkal, pénzükkel, iparukkal azért, hogy pár év múlva ne egyenek! Ha ez így megy, akkor egy emberöltő múlva kipusztulnak a növények, nem lesznek állatok, nem lesz víz, amit megigyanak. Megnézem akkor majd a nagyurakat, milyen főzelék van a kopogó forintokból, és az autókerék süthető-e! – válaszolta kissé feldúltan Szeptember.
Egymásra néztek elhallgattak. Csak egy villanás volt mindkettejük szemében, de értették egymást, és most már szó nélkül néztek bele a kigyúló ablakszemekbe, fáradtan lestek az autók fénycsíkjai után, megcsóválták fejüket, és egyszerre annyit mondtak csak mindketten:
– Így van ez! Ember tervezi, de akkor is csak Isten végzi be! –
Aztán az Idő, kézen fogta Szeptembert, és odasúgta neki: – Induljunk lányom! –
Közben az est halk szárnyai kezdték betakargatni a réteket, városokat, embereket. Halkan mentek bele az estébe ketten, megálltak a folyó partján, és csendben látták, hogy borzong meg a víz felszíne a kiskályhák első begyújtásaiból kibuggyanó füstök titkos üzeneteitől. Megfordultak, és lépkedtek tovább, egyre lejjebb a folyó mentén, mindig csak Dél felé. Mindig csak Dél felé.
Author: Varga Endre
Édesapámtól a Varga nevet örököltem, édesanyám pedig az Endre és Imre névvel ajándékozott meg. Kora gyermekkorom óta szeretem a természetet, az irodalmat és a fotózást. Jelenleg kertészmérnök-tanári diplomámmal virágkötészetet tanítok egy egyházi iskoban. Nem vagyok író. Egyszerű szemlélődő vagyok, aki észreveszi azt, ami mellett más elhalad, mondták rólam egyszer. Szeretem megragadni a pillanatok zenéjét és egy természeti szépség taktusait megörökíteni. Túráimon gyakran egyedül lépkedek, beépülve a tájba a föld, a víz, a napsugár, a növények és állatok lélegzetét átvéve próbálok azonosulni, hogy írásaim és fotóim minél természetesebbek legyenek. Nekem az írás és a fotózás a kitörés lehetősége a mindennapi robotból, lehetőség a konvenciók eltörlésére, a szocializáció alatt ránk kényszerített ízlés átlépésére. Próbálom a pillanatokat ellopva örökké tenni, és mások számára ezt élvezhetően, harmóniában megmutatni. Lehetőséget és ajándékot látok a nehéz témákban, mert rájöttem, hogy minden úgy jó, ahogy van. Ez segített hozzá, hogy egy irányba tudjak evezni az élet sodrásával, elfogadva, hogy így lehet véget vetni az önmagam és a világ elleni harcnak. Az írás személy szerint ebben segít engem, és novelláimmal ezt próbálom megmutatni az érdeklődő fogékony szemlélőknek.
