ŐSZUTÓ

A tűz már csak pislákolt. Az izzó fahasábokat fel-feléledő, apró, kékes lángocskák táncolták körül. Tata néhány száraz ágat dobott a parázsra. Megigézve bámulta az erőre kapó lángokat. Ezer tűz mellett üldögélt már hosszú életében és ezerszer elbűvölte a lángnyelvek csodálatos játéka. Kérges tenyerű parasztember volt, gondolatai is érdessé váltak az idők során, nehezen tudta szavakba önteni érzéseit, de zsigereiben hordozta a tízezer évek mélyéből feltámadó, ősi, fájdalmas és nosztalgikus vonzódást a tűzhöz, az örök tűzhöz, az ember félelmetes barátjához.

Közelebb húzódott a lángokhoz és fázósan dörzsölte össze két tenyerét. Régi szüretek emlékei jártak a fejében. Mozgalmas élet zajlott itt a pincesoron, nemcsak szüret idején, hanem egész évben. A pince volt a második otthon. Mulatságok, baráti borozgatások színhelye, búfelejtő rejtekhely, férfiember menedéke. De minden elmúlt, minden megváltozott, a régi gazdák lassan kihaltak, új tulajdonosok jöttek, a silány direkttermő fajtákat kivágták és nemes szőlőt telepítettek, iparosodott a borcsinálás, a pincéket modernizálták, villanyvilágítás és elektromos tűzhely van, nem szokás a tűz mellett üldögélni és nosztalgiázni. Nem ünnep már a szüret, csak robot. Valahogy az öröm és a vidámság is kiveszett a szőlőhegyről.

Tatának nincs már szőlője, csak a régi présház áll még, de az is omladozik, befúj a szél, beesik az eső. Ám az öreg mégis kijár a „hegybe” és naphosszat üldögél magányosan a vén diófa alatt, pedig már az októberi szép napok is tovatűntek, barátságtalan, jeges szelek járnak. Ha kérdezik, azt mondja, az emlékezés vonzza a régi szép idők helyszínére. Ám a helybeliek jól tudják, miért is jár Tata állandóan a szőlőbe, még olyan zegernyés időben is, amikor minden épeszű ember otthon kuksol a jó meleg kályha mellett. Amikor meglátják, hogy az öreg a pincesor felé ballag, nevetve mondogatják egymásnak: „Na, Tata megint szökik otthonról, az asszony nyelve elől!” Bözse, a feleség, sohasem takarékoskodott a szavakkal, ha az urát kellett szidni, néha még a második, harmadik szomszédba is áthallatszott hangos pörölése. Fiatalabb éveiben sem fogta vissza a nyelvét, de öregkorára valóságos fúriává vált.

Bözse asszony két dolgot nem tudott elviselni: ha férje otthon volt, és ha nem volt otthon. Ha éppen otthon volt, az volt a baj, hogy mindig láb alatt van: „Menjen mán innét, nem látja, hogy útba’ van?! Mindig itthon tesped, mintha semmi dóga nem vóna!” Ha elment hazulról és este megjött csavargásából, még be sem csukta maga után az ajtót, máris zúdult a nyakába Bözse szóáradata: „Mi a rossebnek bújja állandóan azt a koszos pincét, nincs mán ott fene se! Nem talál elég dógot idehaza?” Bözse magázta Tatát, amikor szidta – és mindig szidta.

Az öregembert jeges szélroham zökkentette ki révedezéséből. Már majdnem beesteledett és az égen egymást űző, sötét fellegek nem sok jót ígértek. Tata nehézkesen feltápászkodott és mozgásba lendítette öregségtől, hidegtől elgémberedett tagjait. Eloltotta a tüzet és lassan, tétova léptekkel elindult a számtalanszor megtett úton a falu irányába. Megkordult a gyomra, de a vacsora gondolata nemigen lelkesítette. Az asszony biztosan megint csak a délről maradt darás mácsikot rakja elébe, ha egyáltalán ad valamit is. Régi pörköltek, halászlevek csábító ízét érezte szájában. Kinn, a szőlőhegyen bográcsban főzték a finom ételt és bor is folyt elég. Rágta a lelkét a keserűség, miért is veri őt a sors, hogy ilyen kiállhatatlan perszóna lett a feleségéből öregkorára. De az anyja keserves mindenit, mégsem jól van ez így! Eleget szenvedett már az asszony nyelvétől, hát most majd ő is kinyitja a száját és megmondja a magáét! Mindig csak nyelte a mérgét, a békesség kedvéért sohasem szólt vissza, nem szította a veszekedés tüzét. De most aztán ennek vége. Elég volt az asszonyuralomból! Ha nem tetszik, le is út, fel is út! Azt a cudar mácsikot meg kivágja az ablakon, lábasostul, mindenestül.

Egész úton hazáig tüzelte, bátorította magát, mint a bevetésre induló sárkányölő lovag, alakítgatta, cicomázta magában a Bözsének szánt prédikációt. Az elszántsága nem párolgott el, de a háza felé közeledve mégiscsak meglassúdott a járása és hevesebben vert a szíve. Az ajtó előtt sokáig dobogott, topogott a lábával, hogy leverje bakancsáról a ráragadt sarat, aztán hosszas szipákolás, krákogás után végre bebátorkodott a sárkány barlangjába.

Ahogy benyitott az ajtón, rögtön érezte, hogy valami rendkívüli dolog folyik a házban.  A konyhában mennyei illatok terjengtek. Tata beleszimatolt a levegőbe: tejfeles paprikás csirke! A kedvenc étele. Az asztal megterítve, még egy üveg bor is ott díszeleg a fehér abroszon. Bözse éppen akkor vette ki a sütőből a szép, piros-barnára sült túrós batyut. Derűs arccal nézett Tatára, mint egykor régen, amikor férje fáradtan hazatért az egész napi robotból.

Az öregember zavartan toporgott és komolyan aggódni kezdett felesége egészségéért. – Mi a fene van itt? – mormogott magában – Tán csak nem hibbant meg teljesen ez a vénasszony?!

Ám Bözse semmi jelét nem mutatta a megháborodásnak. Az asztalra tette a nagy, mázas cseréptálat a gőzölgő, csábítóan illatozó étellel. Kenyeret szelt és asztalhoz invitálta meglepett férjét.

– Na, gyüjjön mán vacsorázni!

Tata még mindig nem akarta elhinni, hogy amit lát, az mind színtiszta valóság. Gyanakvó természete valami csapdát sejtett, biztos, hogy valami asszonyi álnokság, praktika van a dologban és a végén majd úgyis ő húzza a rövidebbet. De a paprikás csirke mégiscsak paprikás csirke – az öreg mindig is elismerte, hogy Bözse tud legjobban főzni az egész faluban –, és ha az asztalra ételt raknak, akkor azt meg kell enni.

Keveset szóltak vacsora közben, kimondott szó alig-alig hangzott el, az együtt leélt ötven esztendő után félszavakból és gesztusokból is megértették egymást. Tata mindig is hallgatag ember volt és Bözse is csak olyankor tárta elő szókincse legjavát, amikor az urát szapulta. Az öreg megízlelte az ételt és elismerően hümmögött. Ebből a hümmögésből az asszony világosan megértette: – Igaz, ami igaz, mindig is jól tudtál főzni, Bözse! A feleség nyájas szóval biztatta urát: – Szedjél még, na, ha annyira ízlik!

Szelíd tekintettel, ellágyulva figyelte, hogy Tata milyen jó étvággyal tömi magába a finom vacsorát. Még egy árulkodó könnycsepp is előbukkant a szeme sarkából és végiggördült ráncainak barázdáin. Szégyenlősen elfordult és kendője csücskével letörölte a hívatlan vendéget. Az öregember tökéletesen megértette Bözse ki nem mondott szavait: – Komisz voltam hozzád, ostoba voltam, bocsáss meg öreg! Minek marjuk egymást, mint a veszett kutyák? Tata bort töltött az asszonynak is és ráemelte poharát. Tekintetük találkozott. Szótlanul ittak, de Bözse jól tudta, mit mondana most párja, ha éppen szavakba akarná foglalni gondolatait: – Sok mérget nyeltem miattad, asszony, de nem haragszom… Nehéz volt ez a kutya élet, mégis mindig kitartottunk egymás mellett. De a fenébe is, azért szép napokat is megértünk együtt, én inkább arra emlékezem. Ne rontsuk el a végét, úgysem tart már sokáig!

Elégedetten és nagy-nagy egyetértésben üldögéltek egymás mellett. Régóta nem beszélgettek ilyen jót.

Author: Kovács P. Zoltán

Pályakezdő tollkoptató vagyok. Eltekintve a rendszerváltás utáni, néhányéves újságírói tevékenységemtől, mindeddig sikeresen ellenálltam az erős kísértésnek, hogy bármiféle, irodalminak nevezhető megnyilvánulásommal inzultáljam embertársaimat. Ám idősebb korára az ember szószátyár lesz és meggondolatlanná válik. Könnyebben enged a fehér papírlap és a betű csábításának. A könyvek iránti vonzódás és az irodalom szeretete végigkísérte életemet. Számomra az írás nemes és érdekes intellektuális játék, kaland. Ám meggyőződésem, hogy az írói tevékenység sohasem lehet öncélú szórakozás: remélem, hogy nyugtalanító világunkban néhány percnyi kellemes és tartalmas kikapcsolódást tudok nyújtani mindazoknak, akik megtisztelnek novelláim olvasásával.