A trőnyét a patak partján tette le, annak a kidőlt fának a földből kifordult gyökere mellé, amely fa így hidat képezett a keskeny folyam felett.
Fiatal lányként valósággal átszökellt volna rajta a túlsó partra, ahol ugyan meredeken ívelt a magasba a kövekkel megszórt, már-már sziklás part, de annak a lánynak az sem lett volna akadály.
Ennek az idős asszonynak azonban, aki ezt az adag rőzsét készült a kis viskójába cipelni, csak mosolyt csalt az arcára a gondolat, hogy arra rövidítse le az utat.
Maradt hát a patakot hűséges társként kísérő erdei út, amelyet emberi lábak tapostak ösvénnyé az évszázadok alatt.
Nem járt erre gépesített eszköz soha. Két kilométerrel arrébb már igen, ahol az ösvény úttá szélesedik, ahol az itt még a forrásából nem sokkal korábban fürgén szabadba rohanó, hidegen tiszta patak vízét már be-be szennyezi a turisták szemete.
Itt még a falu ritkás zsivaja sem hallatszik, csak a kis folyam vidám csobogása, a hulló falevelek nesze, a madarak gondtalan éneke.
Megmosta ráncos, munkától karcos kezeit, s bár a novembert köszöntő víz olyan hideg volt, hogy a parthoz érve jéggé kristályosodott, az arcát is felfrissítette vele. Jóleső érzés volt. Egy apró gyerek-levél társait hátrahagyva hullott alá, hogy csónakként vágjon vízi kalandjába, de az útja nem tartott soká: kiemelte az emberi kézből rögtönzött kehely, hogy aztán az asszony szeme alatt az arc bőrére tapadva folytassa elhalt életét.
Olyan lassan állt fel, ahogy azt az elgyötört teste megengedte. Néhány percig még nézte a vizet, majd a batyujáért nyúlt. Amikor felemelte, három fakorongot vett észre az avarban. Egy nagyjából jó férfi arasznyi átmérőjű fából voltak leszeletelve. Kettőt közülük már megrágott a korhadás, de a harmadik sértetlen volt (leszámítva a motorfűrész lapjának, láncának égetésnyomát). Ez utóbbit a rőzsék közé rakta és lassú tempóban útnak indult.
Hazaérve – már a tűz melegénél – vágott magának egy kevéske szalonnát, amelyhez kis kenyérdarabkákat tördelve katonákat készített. Pár falat után bement a tisztaszobába és a felső szekrényből leemelt egy régi szaloncukros dobozt, Elővett belőle egy forrasztópákát, sóhajtva visszatette a dobozt a helyére és az eszközzel, valamint az erdőben talált bükk fakoronggal az asztalhoz ült.
Miközben dolgozott, az égetett fa édes illata meghódította a kicsiny szoba levegőjét. Hamar elkészült. Végigsimított a fakorongon, majd az égetőtűt visszarakta a lánya dobozába.
Mindent, amit vinni akart, a konyhaszék karfáján pihenő régi színes csíkos szatyorba tett és kilépett a ház ajtaján.
Sokára ért oda. Lábai már nehezen bírták az egész napos megterhelést, így valósággal fájt legyűrnie ezt az emelkedőt. Egyre gyakrabban pihent meg, leghosszabban a feketére festett kovácsoltvas kapunál, a célja előtt húsz méterre.
Miután kiürült a szatyra, összehajtotta azt, és a maga előtt összekulcsolt kezében tartva csendesen állt, csak a gondolatai cikáztak. Néhány perc múltán nagyot sóhajtva megfordult és elindult a sötétedő falu felé.
Arcáról ekkor hullott alá a pici falevél, amely lassú táncával érte el a márványt, pontosan a megmunkált fakorong előtt landolva.
A Mindenszentekre gyújtott gyertyák fénye még egy ideig megvilágította a ráírt két szót: Szeretlek Lányom.
Németh István (2025. 07. 04.)
(Ez az írás az első olyan prózám, amelyet elküldtem bármely kiadónak. Nagyon boldog vagyok, hogy rögtön helyet is kapott az Irodalmi Rádió „Sütőtök olvad a számban” című antológiában. Ez a megjelenés motivációt adhat a folytatásra. Sajnos a megjelent írást újra elolvasva találtam egy logikai hibát benne, talán nem sokan veszik észre… Bármilyen építő jellegű kritikát örömmel fogadok, hiszen olyannyira az út elején járok az írás világában tett kirándulásomon, hogy még csak az első túrabakancsomat vettem fel az indulás előtt.)
Author: Németh G. István
Édesapám nevét örökölve én is Németh Istvánként láttam meg az olykor felhő borította napvilágot. 28 éves koromig Göncön éltem, amire nagyon büszke vagyok, ám akkor felköltöztem az azóta feleségemmé és három gyermekem édesanyjává „nemesedett” mennyasszonyommal Budapestre. Egy iskolai fogalmazás elenyésző sikere álmot generált bennem, azóta szeretnék író lenni. Sikerült a Világ élvonalába kerülnöm ezen a területen, sajnos azonban a „legpasszívabb” kategóriában. A fejem ugyan tele van ötletekkel, ezek megszülése azonban a legritkább esetben sikerül. Ezen szeretnék változtatni az Irodalmi Rádió blogszerzőjeként.
