A ház hátsó részében, a sparhelt mögötti ajtón túl ott lapult a kamra. Hűvös volt, csendes, és tele volt emlékekkel. A stelázsikon sorakoztak a csatos üvegek, befőttesek, fonott kosarak és egy-két titokzatos doboz, amit már senki sem mert kinyitni. A levegőben szegfűszeg, ecet és aszalt szilva illata keveredett, mint egy régi recept, amit csak a nagymama tudott fejből.
A stelázsi alsó polcán, egy kissé poros, de még mindig büszkén álló üvegben lakott a savanyú kompót. Ő nem volt divatos. Nem volt málnás, nem volt barackos, nem volt fahéjas. Ő birsalmából készült, egy csipet ecettel és egy titkos fűszerrel, amit csak a nagymama ismert. Az íze… nos, az íze olyan volt, mint egy régi családi vita: savanykás, de emlékezetes.
A kompót nem volt népszerű.
A gyerekek féltek tőle, a vendégek elkerülték, és még a szilvalekvár is néha odaszólt neki:
– Te vagy itt a savanyúság nagykövete? Vagy csak véletlenül maradtál meg?
De volt, hogy a felakasztott csípős paprika csipkelődött vele:
– A kamra sarka is savanyú lett tőled! – vagy még ezt is mondta: – Te nem kompót vagy, hanem egy szigorúan fűszerezett figyelmeztetés!
Az ecetes uborka is tett savanyú megjegyzéseket:
– Ha te vagy a desszert, akkor én inkább böjtölök! – vagy még ezt is mondta: – Te nem desszert vagy, hanem egy ízléspróba. Aki kibírja, az már családtag.
Hatalmas nevetések közepette persze csak úgy záporoztak a piszkálódó megjegyzések.
A penészes sajt is beszállt, és ezt mondta:
– Ha egyszer elpárologsz, a kamra levegője is megkönnyebbül! – még ezt is mondta: – Ha te lennél a szülinapi torta, sírnék örömömben… hogy nem én kaptam!
A kompót nem válaszolt. Ő tudta, hogy nem mindenki érti az ő ízvilágát. De mélyen belül remélte, hogy egyszer eljön az ő ideje. Időnként elszomorodott, hogy kinevetik, de nem adta fel. …Tudta, hogy vannak alkalmak, amikor rá van szükség!
Mert bizony, minden hónapban egyszer eljön a nagy nap: a családi ebéd, amikor a sparhelt rotyog, a terítő ünneplőbe öltözik, és a stelázsi lakói izgatottan figyelik, ki kerül az asztalra. Ilyenkor nem kérdés, hogy a sült húsok — a ropogós kacsacomb, a fűszeres sertésszelet, a hagymás tarja — mellé csakis a savanyú birsalma kompót illik. Nem barack, nem meggy, nem szilva — csak ő.
A nagymama ilyenkor előveszi az összes csatos üveget, és sorban nyitja őket, mintha kincsesládákat bontana. A kompótok szinte dalra fakadnak, ahogy a tálakba kerülnek, és mire az ebéd elkezdődik, már mindenki tudja: ma ízrobbanás lesz.
A vendégek először csak kanalaznak. Aztán jön a nyamnyogás. Hangos, boldog, elégedett nyamnyogás, amit még a kamra sarka is visszhangoz. A kompótok egyesével elfogynak, az üvegek kiürülnek, és a stelázsi lakói büszkén sóhajtanak.
A savanyú kompót ilyenkor nem mond semmit. Csak csillog a tálban, és hallgatja, ahogy a vendégek egymás szavába vágva dicsérik:
– Ez pont az a savanykás íz, ami kellett! – Olyan, mint régen, amikor még a dédi főzött! – Van benne valami… komoly! De finom!
A stelázsi lakói elcsendesednek. A csípős paprika csak pislog, az ecetes uborka zavartan zöldül, a penészes sajt pedig halkan morog:
– Hát… lehet, hogy nem is olyan rossz ez a kompót. Csak ne csillogna olyan elégedetten!
A kompót nem válaszol. Nem kell neki szó. Elég neki a nyamnyogás, a kiürült tálak, és az a pillanat, amikor a nagymama elégedetten sóhajt:
– Na ugye, hogy a birsalmás a legjobb!
Author: Pintér Tünde
Művészeti grafikus vagyok, aki fest, rajzol, mesél – és mindezt szenvedéllyel teszi. Gyerekkorom óta írok verseket, meséket, történeteket, az alkotás számomra belső szükséglet, egyfajta lélegzés. A szavak és a képek nálam kéz a kézben járnak: grafikáim gyakran mesélnek, történeteim pedig képeket festenek az olvasó lelkében. Szeretem a nyugtató, lélekemelő meséket, és különösen közel állnak hozzám József Attila és Ady Endre versei – mélységük, zeneiségük és emberközeliségük inspirál. Rajongok Sissi királynőért, naplójáért és verseiért is – érzékenysége és szabadságvágya sok szempontból rokonságot ébreszt bennem. Készítettem egy afrikai mesekönyvet, amelyhez saját illusztrációkat és egy színezőkönyvet is terveztem, illetve könyvjelzőket és naptárat is – célom, hogy ez a mű eljusson gyerekekhez, fiatalokhoz és felnőttekhez egyaránt. Hiszem, hogy a mese nem korhoz kötött, hanem szívhez. Grafikáimat kiállításokon is bemutatom, szívesen rajzolok városokat, gyerekrajz-hatású kompozíciókat, természet ihlette motívumokat. Novelláimat és verseimet több pályázatra is beküldtem már és örömmel tapasztalom, hogy egyre több helyen nyitottak az eredeti, személyes hangra. Alkotóként arra törekszem, hogy történeteimmel, képeimmel és verseimmel minden olvasót megszólítsak – gyerekeket, ifjakat, felnőtteket. Nem szeretném, ha csak néhány emberhez jutna el, hanem azt, hogy mindenki találjon benne valamit, ami megérinti. Örömmel csatlakozom az Irodalmi Rádió alkotói közösségéhez, hogy megosszam műveimet és inspirálódjak mások munkáiból. Számomra...