Káprázat

Fantáziám képének műalkotása,

Egy ember, kinek megvakít hibátlansága.

Fényévnyi távolság van kábulatom és közted,

Mindent, mi bennem nincs, te magadba fűzted.

 

Gondjaim hadát így könnyen elűzted,

Szívem boldogsággal tele-teletűzted.

Álom vagy csupán, de az érzés marad igazi,

Veled minden másnak tűnik, mint ami.

 

Félek, hogy egy nap már nem leszel velem,

S e csodás álomból fel kell ébrednem.

Ábránd marad minden, mi most sem valóság,

Még nagyobbra nő meg köztünk a távolság.

 

Mikor már hangod sem hallhatom tisztán,

Mikor már a föld belepte csizmám,

Előbukkansz elmém legmélyéről,

És minden kezdődik a legelejéről.

 

Belefészkeled magad a szívembe

És dallamokat dúdolsz a fülembe.

 

Miért hiszed azt, hogy nélkülem elveszel? -kérded.

Hát hogy lehet, hogy még mindig nem érted?

Nélküled csak a suttogás marad,

Semmi boldogság, csupán a harag.

 

Te teszed szebbé, mit magányom szétszakít,

Benned tiszta jóság van, s ez az, mi elvakít.

 

Szavaid mámorából nehezen ébredek,

Bennem csengenek még a hamis ígéretek.

És bár én sokat nem ígérhetek,

Tudom, hogy hozzád hazatérhetek,

Szemedbe nézve reménykedhetek,

De büszkeségem mellé is letérdelhetek.

 

Átnéznél rajtam, de mellettem lennél,

Óvnál a bajban, de közben elfelednél,

Két karom fogságából könnyen felélednél,

És akkor tőlem a legmesszebb lennél.

 

Aztán visszatérnél hozzám, újra felemelnél,

Ez nekem többet érne minden szerelemnél.