A Tű-hegy titka

   Egyszer volt, hol nem volt egyszer egy király, akinek három gyermeke volt, mert három a magyar igazság.

Elsőszülött fia trónörökös nevelést kapott, mindenhez értett már nagykorúságára, amihez egy hercegnek értenie kell. A másik két lány közül a kisebbik még anyja szoknyája mellett nevelkedett, de az idősebb hajadon már szinte felcseperedett, és  messze földön híres volt szépségéről. A nap is annyira belefelejtkezett a nézésébe, hogy egyre késlekedett lenyugodni a hegyek közé, így meghosszabbodtak a nappalok…
Ám a királylány idővel egyre egykedvűbb lett, és mással sem igen foglalkozott , mint a mobiltelefonjával, már amikor nem a tükörben nézte magát a pipereasztalánáI. Mindig talált dús szőkésbarna hajában olyan fürtöt, ami nem úgy kanyarodott, ahogy szerette volna.
Végül csak megunta ezt is, épp úgy, mint a tanítómestereket, inkább okostelefonját babrálta, amikor csak tehette. Egy idő után már étkezni sem nagyon volt kedve, hosszú, szép ujjai inkább a billentyűkön kalandoztak, mintsem a kanálon, villán nyugodtak volna. Hibátlan nádszálkarcsú termetében törékenységet  látott az atyai szeretet, a jó király kezdett egyre jobban aggódni miatta. Hogyan tudná felkeltetni az érdeklődését a világ dolgai iránt, és hogyan tudná étvágyát növelni?
Kihirdette hát, hogy azé lesz a szépséges királylány és vele fele királysága, aki visszavarázsolja neki régi leányát…
Nosza nem kellett kétszer a kürtöket megfúvatni, tódultak a kérők a lovakkal meg a lóerőkkel.
Történt egy napon, hogy egy izgága székely fiú is megjelent: bizonyos Szejkei Zalán, eredeti foglalkozására nézve kőfaragó vésnök. Látták már erre leskelődni eleget, sejtették is az okát, de ennyire közel még nem merészkedett . A kapuőrök fejüket csóválva kérdezgették:
– Hát te mivel jöttél ide?
– Én? – vonta meg a vállát. -Puliszkával!
Na ezen akkorát nevettek, hogy a környék összes kutyája is ugatni kezdett, mire a macskák nyávogása válaszolt, majd az egerek is riadót fújtak, aztán minden kezdődött elölről, szóval zajlott az élet. Puliszkát persze nem találtak nála.
Azért csak a király elé vezették, aki szúrós szemmel vizslatta az új jövevényt.
– Tehát ami eddig senkinek sem sikerült, te megoldanád…Hát veszítenivalód csak neked van. Rajta!
Kitárultak a nehéz tölgyfaajtók, amelyek egyszerű halandóknak ritkán nyílnak meg, hacsak nem szolgák. A Székelyföld hegyeihez, erdeihez szokott tekintetű legény azonban nem bámészkodott, tekintete a lányt kereste.
Egy kellemes puha szőnyegű világos helyiségben a fésülködőasztalnál látta meg neki háttal ülve a királylányt. Gyönyörű hajfürtjei hullámosan hulltak alá karcsú derekára, szabadon hagyott finom ívű vállára. Tekintetével a tükörben másodperc törtrésze alatt végigmérte a jövevényt, másfélének tűnt , mint a többi, de sokat nem várt tőle sem. Azt gondolta, hogy ez is csak ugyanazokat fogja kérdezni , mint az előzőek. Csupa öntelt, felfuvalkodott mama kedvence, aki vagy a bájoló tudományát tartja túl sokra, vagy a szerencséjében bízik mértéktelenül. De tőle aztán megkapják a leckét mindannyian…
A legény azonban nem kérdezett semmit, bőven elégedett volt azzal, hogy láthatja élete legszebb teremtményét. Aztán csak megszólalt.
– Tisztelettel köszöntelek, felséges királylány! Szejkei Zalán vagyok, tudok  hozni a lábadra olyan balzsamot, hogy elfelejted a cipellőd okozta kellemetlenségeket.
– Igazán? – kérdezte a királylány, de nem fordult meg. Haját viszont oldalról végigsimította úgy, hogy elővillant hosszú porcelántükrözésű nyaka. A legény egész lelkét édes bizsergés járta végig s úgy érezte, benne is marad örökre. Kezdte nyugtalanítani, hogy csak hátát látja a csodás hölgynek, de észrevette a tükörben a tündéri arcot, és belenézett a szemeibe. Hirtelen összevillant a tekintetük!  Mint amikor az alma először pirul meg a napfénytől, úgy esett zavarba, de a királylány arca is elvörösödött, és tekintetét gyorsan levette a tükörről, még a szemeit is lesütötte.
…Most fog nyúlni a mobiljához –  gondolta összerezzenve a legény.
-No és miből gondolod, hogy az én lábam a te csodaszeredre van utalva? –kérdezte a királylány kihívó hangsúllyal.
–  Abban a cipőben bár táncolni szoktak, de egy korodbéli leány még járni is csak kínlódva tud benne.
– Nehogy azt, hidd, hogy nem veszem szívesen fel, de mindig nem szeretnék ebben járni…
– Felség, kecses lábad érintése határtalan boldogsága a földnek.
– Ez most bók volt? – Egy pillanatra fél fordulatot tett a tündéri teremtmény, és rávilágított zöldeskék szemével…A fiú szinte beleszédült a szépségébe…
–  Csak igazság. Felséges királylány, hatalmas megtiszteltetés számomra, ha a problémáiddal foglalkozhatom. Azt azonban ne várd, hogy kedveskedő szavaimat kapun kívül hagyjam.
– Á, egy lovag, a modern mesék birodalmában! Melyik rajzfilmből érkezett lovag úr? – nevetett fel úgy, hogy a szoba minden bútora, vázás virága, de még a tapéták, kárpitok, függönyök mintái is vele kacagtak. ,,Jé…létezik ilyen is”- gondolta a fiú, aki eddig csak ,,fisze” csattogását, csákány koppanását hallgatta, meg néha a bodegának nevezett kocsmában füstös zenéket hallgatott a zenegépből.
– Nagyapám még Erdélyből jött, lélekben én is vagdosom ott a fákat, töröm a követ, máskülönben garabonciás diák vagyok. Nem hinném, hogy mostanában rajzolnak hozzám hasonlót. Nem vagyok trendi.
– Pedig milyen páratlan kenőcsöt hozol nekem… Ám legyen. Ha használ, még táncolok is veled, de ha nem, vagy nem tudsz táncolni, kidobatlak az Öreghegyre néző Hóhértoronyból. Megállapodtunk, elmehetsz. – nézett vissza a tükör felé a tünemény, de a mobiljához nem nyúlt. Biztató.
Szejkei Zalán szomorkás tisztelettel bólintott, érezte, ez a lány talán meg is tenné, amit ígér.
– Úgy lesz, királylány, hogy minden jó legyen. Ég veled! -köszönt el, és halk léptekkel távozott a teremből, de úgy érezte, ha a lány nem is, igézete követi őt.
A folyosón aztán hirtelen egy oldalsó ajtónyílásból elé toppant maga a király:
– Nos, mire jutottál a lányommal?
– Feladatot kaptam tőle, felség.
– Úgy? Hát akkor gondolom, most szorgalmasan nekifogsz a teljesítésének. A világért sem tartóztatnálak, de figyelmeztetlek, a fél világ meg a másik minden daliája az én lányom kegyét keresi. Sietned kell , növessz szárnyakat, ha nincs!
– Meglesz, felséges királyom, nappalom és éjjelem, amit keresek, meglelem.
– Szolgák! – adta ki parancsát a király – Kaputornyot megnyitni, csapóhidat leereszteni! Távozhat vendégünk.
,,Ó te szépséges, édes, gyönyörűséges királylány!”- fordult még egyszer vissza Zalán onnan, ahonnan még ráláthatott a várkastélyra. ,,Visszajövök én érted, ha száz halálba küldesz is!”
El kellett indulni. Érezte, egyre súlyosabbak a léptei, ahogy távolodik. Más talán örült volna, hogy élve megúszta ezt a találkozást, de neki ez kevés volt. Még mindig a lány szemének varázsgömbjében téblábolt, és szeretett volna benne is maradni. – Ő az otthonom, ő a hazám! – mondta fűnek, fának, a szomszédos falu két templomtornyának: – Ide hoznám, vagy oda vinném, ahol az igent kimondhatnám, a jó pap kihirdetné, jó világban így lenne jó!
De most ment tovább. A varázskenőcs irányába, oda, amelynek neve: MESSZE VAGYOK. Mehetett volna gyalog is, ha ebben a korban már nem lett volna autó. Mi tagadás, a járgány a gépkocsik gebéje volt, de táltos fajta, mert tényleg parazsat evett benzin helyett: időnként akkorát hörgött, hogy lehelete felolvasztotta az aszfaltot, aztán abból lakmározott, ettől új erőre kapott, sebessége meghaladta a 90 km/órát, már vissza kellett fognia. Ekkor viszont úgy elkezdett reszketni, mintha ugrókötelezni akart volna. Ilyen kellemes utat megszakítva betért már az Alföldön járva egy útszéli pihenőhelynek nevezett  büfébe, ahol zömében román, szerb vendégmunkások szuszogtak, karatyoltak, trécseltek, nyihogtak és csörögtek a WC malacperselyénél az aprópénzükkel. Zalán egy croissantot és egy kávét kért az anyókától, akit illedelmesen köszöntött.
– Szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál, máskülönben defektre nyávogta volna a nagy fekete macskám a verdád gumiabroncsait! – Az anyóka jólelkű és amerikai hot-dog elegyű lehelete megcsapta Zalán orrát, amitől leroskadt egy közeli pamlagra. Az asztalon otthagyott nyugták összecsavarodva várták a végelszámolást, ő pedig a croissant illedelmes elfogyasztása után kihörpintette a kávéját…
,,Most pedig dublőr nélkül megközelítem az illemhelyet!” – határozta el, a bátorság azért kellett, mert három marcona izompacsirta súlyos aranyláncok terhe alatt nyújtózott betoncső szélességű lábaival, amelyeket tanácsos volt érintés nélkül körbe szlalomozni.  Sikerült, de a mosdóművelet közben erősen meditált azon a fiú, hogy ez vajon kifelé is működik-e.  Szerencsére arra már csak azt látta, hogy a büszke óriások luxusverdáikkal éppen kihajtottak a parkolóból, hogy a földi élet ezen átmeneti siralomvölgyénél rájuk vigyorgóbb helyet találjanak.
Zalán is folytatta útját.
Már a határ közelében járt, amikor elhatározta, hogy sátorban fog aludni. A kocsiban volt egy régi ócska tákolmány, talált is egy kempinget, ahol a sátra elé tűzhelyet is rakhatott a kempingben igényelhető fahasábokból. Nemsokára vidáman pattogott a tűz, arrébb taszítva a gyülekező szúnyogokat és nagyon barátinak érezte a lángokat, ahogy nézegette táncukat. Úgy volt magányos, hogy nem érezte magát egyedül. Az ősök szellemeit vélte nyújtózkodó, tekergő táncban látni, mintha varázsigéket mormolnának az égő fahasábok, hogy rátaláljon mindenre, amit és akit keres. Aztán a tűz mögött a királylányt látta, szelíden, kedvesen mosolygott, szeme csillogott a tűzből felrepülő szikrák fényében. Fölötte az égen a Göncöl szekér talán készen állt a nászútra…
Sokáig időzött így a tűznél. Szívét átjárta a képzelet, és melegítette a tűz nélkül is. Amikor már csak parázs pislákolt, végre behúzódott a sátrába.
Másnap tovább tekerte a kormánykereket. Örömmel vette szemügyre a lassan közeledő hegyeket, amelyek közé, mint széttárt karok közé a gyermek, betérült. Aztán a kígyózó Király- hágó átvezette őt Erdélyországba. Estefelé már megpillantotta az ódon vízimalmot, ahol a 100 esztendős molnár szívélyesen, de nagyon fáradtan fogadta.
– Egész éjjel medvével hadakoztunk. Kikergettem , visszajött, csak kiűzte kutyámból a lelkét. Falj egyet, aztán nyugodjál, ahogy mi is! Holnap a Tékozló-sziklánál térülsz egy falu felé, benne Gábris vár, a javasember, az megtölti tudományával a tarisznyádat.
Ej, ha az ember erdélyi csobogó patak mellett teszi le a fejét a párnára! Nagyon beszédes kedve van errefelé a vizeknek, s olyan a szólásuk, hogy a szegény férfiember is királylány mellett érzi magát feküdni. Sárkánnyal csak a molnár hadakozott, mert a medve megint visszakívánkozott kártyázni, s ő az egy fejével is rosszabb volt holmi hétfejűeknél.
– Így megy ez már évek óta, jobban belefáradtam már, mint a malomlapát a forgásba – panaszkodott az öreg reggel, miközben derekasan eszegették a házi juhtúrót, ordát , szalonnát. Az a Gábris tud-e ilyen csórénak, mint én, megajánlani valamiféle medveriasztót?
– Talán igen, – felelte Zalán – de inkább be kellene iskoláztatni a mackókat és megneveltetni valami oskolamesterrel.
– Csak az a kérdés, tisztelné-e az alkotmányt meg a házirendet -csóválta a fejét az öreg molnár.
– Tisztességes falnivalóval ő igen.
– Hát ha mellé telepítenek egy vágóhidat meg egy málnázót, talán megérné az évfolyam végét…
Ebben maradtak, meg abban, hogy Zalán kifaggatja Gabrist, van-e tudománya a medve meggyőzéséhez.
Kapott egy emberes fejszét, s mivel gyalogosan folytatta útját, azt lengetve a kezében tisztelettel elbúcsúzott, és rátért a CÉLSZERŰ KÖVETNI feliratú ösvényre. Ment mendegélt ködben, napsütésben, nyirkos völgyben, szemtágító látóterű fennsíkokon, megveregette a Tékozló szikla hátát, míg beért végre a dombok között szunnyadó kis faluba.
Gábris egy énlakai öreg fatornácos házban lakott. A szúette székelykapunak elég volt, hogy fáradtnak látta a vándort, magától kinyílt. Rajta a megkopott nap és hold csak azon tépelődött kicsit, vajon ez a legény befér-e a nagy érzelmekkel, amiket látnak a szívében. Valahogy azért begyűrte magát.
Az udvarban fenyő és gyógynövényillatok keveréke terült szét, amely különös megnyugvást, otthonérzetet keltett Zalánban. Kisvártatva a recsegő, ropogó falépcsőn Gabris ereszkedett le ráérős léptekkel.
– Hozott Isten téged, Balaton partvidék vándora, jó garabonciás! Imhol egy csupor tej, húzd meg íziben, s lesz erőd meghallgatnod engem, mely ára annak, amit majd adok!
– Székelyföld emelt főjének minden okító szavát örömmel hallom. Csak célomról ne kívánj lebeszélni, kérlek! – szólt vissza ünnepélyesen Zalán.
– Dehogy akarlak én lebeszélni bármelyik fehérnépről! Végül is miattuk s értük élünk! – nevetett fel Gabris. -Vannak azért gonoszűző szereim. Tarisznyázz fel velük, hátha némber az a lány!
– Én nem boszorkányt akarok látni benne, hanem a leendő hites, szépséges feleségemet. – válaszolta méltatlankodva Zalán.
– Hát…ha veszélyben akarod edzeni magad…ki tudja, meglátja-e azzal a szép szemével a te jószívedet?! Vagy fontosabb neki az úrnősködés…
– Szolgálnám én jószívvel egy életen át.
– De talán te is érdemelsz szeretetet…-húzta fel szemöldökét Gabris.
– Szeretném kiérdemelni. Az érzéseimet nem látja, csak a cselekedeteimet vizsgálja.
– Gondolom kenőcsöt akarsz neki adni a lábára.
– Igen, megesik, hogy fáj neki a táncos cipőjében.
– Táncra is készülsz vele , ugye?
– Élettáncot járunk, ha segít a kenőcs, de ha tévesen vezetem, halálba taszít.
– Tipikus tündéralkat. Kellett ez neked, legény…
– Levegőt sem kapok rendesen, ha nem látom. – sóhajtott Zalán.
– Hát ha ezen  a vidéken nem kapsz levegőt, komolyan kezdek aggódni miattad. Lesz, ahogy lesz: tényleg jobb, ha mihamarabb visszatérsz hozzá. Összekotyvasztom azt a kenőcsöt.
– Lenne még valami. A száz esztendős molnár nem alhat éjjel a medvék látogatásai miatt. Kérdezi, tudsz-e rajta segíteni.
– Segíteni éppen te fogsz rajta, felkeresed a sóhegyeknél a Sasíjászokat, ők adnak neked olyan nyílvesszőket, amelyek elriasztják a medvéket, elég, ha meglátják!
Másnap napkeltével el is köszönt Zalán Gabristól, aki tarisznyáját több üvegcse kenőccsel is megtöltötte, hátha a királylány udvarhölgyeinek is jut! Északnak vette az irányt, és nemsokára megpillantotta azoknak tábortüzeit, akiknek szeme élesebb a sasénál, nyílvesszőjük gyorsabban talál célt a villámnál.
– Hozott isten, testvér, mi járatban vagy itt? -kérdezték s már kínálta k is neki némi pálinkát.
– Medvevész ütött ki Csíkban a százesztendős molnárnál! Azt mondá Gábris, az énlakai javasember, tudtok segíteni holmi nyílvesszővel…
– Azt igen, van ilyen portékánk a fészerben! Hogy tévedne be az a sok málnazabáló a torjai Büdösbarlangba! Reggel átadjuk, most üldögéljél köztünk, s mesélj arról a világról, ahonnan jöttél!
– Mondanám én, csak kellene segítség…
– Rájuk gondolsz netán? – intett a vezér, s máris ereszkedett hozzájuk a tábortűzhöz tárogatós, nagybőgős, brácsás, dudás, cimbalmos, de még tangóharmonikás is keletkezett…
A vezér leltározni kezdte a jelenlévőket Zalán előtt:
– Ez itt Csurrogó , hétmérföldes anyaszomorító, de a tárogatót vagy a furulyát elbírja. Ez meg Csiperke, aki csak kétszáztíz centire nőtt, nem is fér bele a bőgőtokba. Ő Kannás Gyuri, ifikorában még csak kannán játszott, most már brácsán vagy hegedűn cincog, ő Luciferkó, mert úgy fújja a dudát, hogy Rapsonné kimászik a sziklák alól, és hát persze kell ám a jó  cimbalmosunk is: Kotta Junior, a híres prímás, Kotta Sándor hetedik legszebbik gyermeke. Az a harmonikás ember meg a Tuja Sebestyén, neki mindig bokros teendői vannak, be kell fonnia a bajszát a szakállába, mert beleakad a billentyűk közé…
Bemelegítenek, aztán te is gyújtsál rá a dalodra!
,, Én vagyok az, aki nem jó,
Fellegajtó nyitógató, jaj!
Nyitogatom a felleget,
Sírok alatta eleget – jaj!”

Mint megannyi pici zsarátnok, izzott a népdal, a pálinka meg éppen nem oltotta…
A vezér vendégüket kínálta erősen:
No akkor … te szólsz , Zalán!
– Hát legyen! Csak éppen nekem nagyon darabos a dalom. Mert hát úgy van az, hogy…

Vacog a szívem, száraz a szám!
A szívemet rejtem, ne várj reám!
Indulj csak messze, egyre messzebb!
Mindig másnak legyél a legszebb!
 
Karod ne tárd ki, hozzád ne érjek!
Szívedhez soha hozzá ne férjek!
Mobilodba nézz, ne a szemembe!
Szavam se halld, lökj jégverembe!
 
 
Szögesdrótba csavart álom szurkál éjjel!
Ha a szerelem bűn, vagyok a bűnjel!
Tündérként előttem hirtelen tűnsz el.
Kőtengerben hagyom lábnyomom éjjel.

– Falhoz csapnám a biciklimet, ha igy bánna velem a fehérnép! Bár ha jól meggondoljuk, felénk is megfér a bájban a kérlelhetetlenség.- morgott a pipáját megtömő Tuja Sebestyén.
– Huncut a lány mindenütt, ha szép!- legyintett Kotta Junior.
– Nem lenne szerencsésebb körülnézni ehelyt? Akadnak ám itt menyecskék! – veregette meg a vállát a vezér.
– Nem lehet, barátom! – szólt szomorúan Zalán.- Mert úgy van az, hogy:
Igéző szemével kötött örökre magához,
ahogy Isten kötött Rábát a Dunához.
– Vagy a mi Marosunkat a Tiszához. Hát értem én szavadat…, félre ne érts!  Na zenéljünk tovább! Ban-da! – kurjantotta el magát Vezér.
Ennyi csatakiáltás elég volt, felsírt a hegedű, a többi hangszer sem csitította, és Zalán úgy érezte, csontjáig hatol. Már-már legénybúcsúban érezte magát. Végül mély álomba szenderült, úgy vitték, mint egy nagy gyereket a ,, fészekbe” , egy mennyekbe szenderülő pásztor egykori tanyájának padlására.
Kakaskukorékolásra rábólintva ébredtek, s falatozás után közeledett a búcsúzás ideje.
– No akkor…- jött ki a fészerből a sasíjászok vezére hóna alatt néhány nyílvesszővel: – Kettőt a medvecsalád kedvenc körmözőfáiba kell szúrni, négyet a birtok sarkaiba. Onnantól a medve tiszteletét többé nem teszi, erősen ígérjük.
– Köszönöm nektek a tegnapi szép estét, a tisztes vendéglátást, remélem találkozunk egyszer a Káli-medence vidékén. – köszönt el Zalán, miközben emberes vállveregetéstől felerősödve magához vette a nyílvesszőket meg az útravalóval megtömött tarisznyát, és a százesztendős molnár vidéke felé visszaindult, akinél a benzines szekerét is hagyta.
Egész napot járt már, köszönni újra jól esett a hosszúra nyúlt életű lisztőrlőnek.
– Meghoztam, öregapám a medvecsemegét!
– No, hiszen ilyen pálcikákat én is tudtam csinálni már kölyökkoromban is – nézett lenézően a
hozott portékára az öregapó.
–  Csakhogy ezeknek a vége a székelyek megkövesedett könnyében, sóban edződött, s  a medve megérzi benne az évszázados szenvedést, amelyet ő sem irigyel!
– Hát, kipróbálhatjuk éppen, ha mondod, hogy ilyen! Éjjel le is vizsgáztatjuk a csodaszereidet!
Úgy történt. Zalán a sasíjászok útmutatása szerint helyezte el a nyílvesszőket, majd egyre türelmetlenebbül várta a sötétedést. Aztán az éjjel égtelen nagy felháborodást tükrőző medveüvöltést hallottak, de a hangforrás közelébe nem merészkedtek. Napkeltekor körbenéztek a környéken, a körmözőfáknál rengeteg medvelábnyom tétovaságról, zavarodottságról árulkodott.
– Úgy tűnik , beváltak a varázsvesszők. Kérdés, feladták-e…-jegyezte meg Zalán. Úgy döntött, még pár napot tud várni, bármennyire vágyott is indulni vissza a szeretett királylányhoz. Csakhogy eszébe jutott, táncolni is meg kellene tanulni… hej, de kitől? A medvéktől biztos nem kap órákat…
A százesztendős molnár csak hümmögött, aztán mégis mocorogni kezdtek benne a szavak:
– A csűrdöngölőst még csak eljárom, de az ilyen szalontáncokhoz húsz éve elveszített asszonykámmal sem értettem. Városi mulatság az , ott kell hát keresned.
– Nem úgy van az. Modern világ van már! – szólt mögöttük egy leányhang.
– Á, te vagy az Nórika! Hoztál egy kis tejet megint nekem egy véka lisztért! – örvendezett a molnár.
– Elnézést, igazán nem akartam hallgatódzni, csak hát meghallottam, hogy táncolni tanulna. Esetleg tudnék segíteni… – nézett Zalánra igen kacéran a szőke leány.
– Esetleg engedelmes tanítvány lennék. – bólogatott Zalán. Csakhogy sietek ám! Három napnál többet nem maradok itt.
– Hát néhány alapfogást éppen meg tudok mutatni, a semminél ugye a kevés is több. Kövess a barlangomba, ott térülünk-fordulunk!
– Itt miért nem jó? – értetlenkedett Zalán, mert máris bűntudatot érzett, hogy egy lánnyal, nem a magának szánttal, félrevonuljon oda, amit csak ő ismer.
– Jónak éppen jó… csak hát nem elég jó! – hevesen hadonászva mutatta a lány, hogy  tőle félmegoldásokkal ne érje be.
– Menj csak nyugodtan, megbízhatsz benne! Arra tanít, hogy állj meg a lábadon! – intett neki a százesztendős molnár. – Ő az én unokám. A szülei nagyon messze dolgoznak, ritkán látják egymást, én vigyázok rá, mert azt hiszik, még a lagziját megérem.
– Legyen úgy, öregapám!
-Azon vagyok, fiam, menjetek csak!
Nórika mintegy negyedórát árkon-bokron, no meg a Vargyas-patakon keresztül-kasul mindkét parton vezetgette, végül egy nagy sziklapárkány melletti létrára mutatott. – Ezen most felmászunk. Vigyelek, vagy mész?
Mi tagadás, a mutatványhoz Zalánnak nem sok kedve volt, de mégsem járja, hogy a leány kötözködjön így vele, úgy hágott fel a lajtorján, mintha álmában is ezt gyakorolná. Nem fért a fejébe, hogy fog ő errefelé táncolni megtanulni.
Egy széles sziklapárkányra kapaszkodtak fel, ahonnan a malomig lehetett volna ellátni, ha nem takart volna mindent a vadon. Aztán a sziklában hatalmas nyílás ásított, az bizony barlang volt. Nórika a karjánál fogva  szinte húzta be Zalánt, és egy nagy terembe értek, ahol letarisznyáztak.
– Kezdjük is tán el?   – sürgette Nórikát Zalán.
– Miért kellene annyira sietni? Van itt egy kis erecske, abban vizecske, néhány gallyacskából lesz tüzecske, azon kis bográcsban fő egy kis levesecske. Hoztam a tarisznyában hozzávalókat.
– És mire összekotyvasztod, lesz estécske…
– Istennek is hét nap kellett, hogy megteremtse a világot, engem miért siettetsz?
– Mert előbb akarok királynőmhöz érni, mint valamelyik másik kérő, aki esetleg megoldja a feladványait.
– Ajjajj! Hát jó, te akartad. Sürgettél, hát sürögjél!- csapta össze a tenyerét kissé sértődött arccal Nórika, majd énekelni kezdett.
Ahogy Nórikának felcsengett a hangja, a barlang széltében- hosszában visszhangozta, szabályosan felerősítette, mintha kórus énekelt volna. A lány kecses mozdulatokba kezdett és kérte, Zalán utánozza. Csakhogy ahogy mozdította lábát, zavartan vette észre, hogy a lábai össze-vissza csúszkálnak, mintha tükörjég lenne alatta.
– Ne törődj vele, győzd le az ellenállást, parancsolj a lábaidnak! A barlang aljzata varázserővel bír, ezt még atyámtól tanultam, idővel a helyes irányba és ritmusba parancsolja a lábadat, s utána kezdhetsz engem vezetni, irányítani….
– Kezd fárasztani, hogy errefelé szinte mindenkinek varázsereje van…Ezzel a lendülettel még a túlvilágra juttatsz – egyensúlyozott Zalán…
– Miért tenném? Akkor nem tudlak megtanítani táncolni, pedig már egészen jól alakul.
– Köszönöm a biztatást, rámfér. – lihegett Zalán, de már nagyon kezdett fáradni…
– Végül is nem esel már el a saját lábadba!- nevetett Nórika.
– Attól tartok, itt és most szünetet kellene tartani.
– Ha most abbahagyod, elfelejtesz mindent, amit eddig tanultál…
– Miért, tanultam valamit?
– Nem vagy a földön! De lépjünk tovább!
– Én most éppen megállnék.
– Csak akkor tudsz, ha akarom!
– Ne kínozz!
– Nem te sürgettél, hogy mindent azonnal meg akarsz tanulni?
– Nem tehetek róla, hogy sietnem kell!
Zalán egyre kínosabban érezte magát. valahogy ki kellene szabadulni ebből a varázslatból, mert már nem sokáig bírja. Talán ha lefekszik a földre, leguggol… csakhogy a lábai nem engedelmeskedtek.
Aztán hirtelen hűvös fuvallat csapott ki a barlangból, és sodorta el… egyre a sziklaperem felé, talán el kellene kapni a létrát, de hát eltűnt, sehol, s már zuhan is, pörög is….ébred is…
– Azt a hét meg a nyolcát! Gondolám erősen, hogy kialudtad magadat…- vélte felismerni a százesztendős molnár hangját.
– Kialudtam?
– Nórika sötétedéskor egy támolygó alakot vonszolt ide nekem, mondhatni igen kimerült a tanításában.
– De hát már tánc közben sem álltam meg a lábamon!
– Ilyet nem mondott. -hümmögött a százesztendős molnár.
– Akkor én álmodtam?
– Valamicskét igen…
– Öregapó, én úgy döntöttem, nem várok tovább, most útra kelek.
– Aztán a következő leckéket kitől veszed?
– Tanított már Nórika, tanított a szél, a harmadik utolsót tanítsa a szerencse!
– Na az ingatag csónak a vízen.
– Kimerem belőle a vizet, ha lyukas, de nekem időben vissza kell érnem, nehogy bezárják előttem a kaput.
– Szívesen tennék?- billentette meg a kalapját az öreg.
Zalánnak elszorult a szíve ettől a kérdéstől…
– Attól félek, igen. De ez nem állít meg. Harcolni akarok a királylány kezéért.
– Hát… legyen! Mit is adhatnék neked …Na nézd csak ezt a sulykot!
A százesztendős molnár egy sarokból egy félig faragott tárgyat hozott elő és Zalán kezébe adta.
– Még a háború után hadifogságban kezdtem faragni, amikor közölték váratlanul, hogy hazaengednek. Gondoltam, egyszer csak szabadulok, s ha hazaérek, odaajándékozom annak a szerelmemnek, akit éppen csak megszólítottam bevonulásom előtt. A mosolya kísért el a háborúba, de sok-sok év után már nem várt rám, a mosolya is eltűnt. Akkor félbehagytam. Későbbi feleségemnek már másikat készítettem. Fejezd be te, elvégre nagy fába vágtad a fejszédet! De csak akkor add oda neki, még ha el is készült, ha már elfogad téged az a lány. Nem hinném, hogy valaha is használja, de jól mutat majd a tükre mellett.
– Nagyon szép rajta már, amit kifaragott! – csodálkozott rá Zalán. –  A kicsi madár talán dalra is fakad, ha meglátja szerelmemet. Bár szebben ő sem fog dalolni, mint ő.
-Hát járj vele szerencsével! És ha látsz csodát, vezesd erre egyszer, mutasd meg neki a mi szeretett vidékünket.
– Azon leszek, öregapám! Az ég áldja meg újabb száz esztendővel!
– Téged is, legény, kísérjen a világügyelő tekintetével végig utadon! No várj, még ezt vidd magaddal!
Egy kulacsot hozott elő a házból és átnyújtotta:
– A kis-Küküllő forrásvizét kevertem össze a Vargyas-patakéval. Ez a hunok könnye! Vedd jól magadhoz! Csak akkor használd, ha szívből adod annak, akinek nagyon kell! De vigyázz, többé meg nem válik tőled!
Zalán meghatottan szorította meg a molnár százesztendős kezét, majd kocsijának kormányáról letörölgette a pókhálókat és elberregett a bakhátas úton a főút felé. Még egyszer szeretettel belenézett a visszapillantó tükörbe, mintha csak az előző évszázad maradt volna mögötte, pedig rég elmúlt már az ezredforduló is.
Hazafelé nagyon hosszúnak tűnt az út, és minden egyes fogyó kilométerrel lett egyre izgatottabb.
Tulajdonképpen a napot követte, amerre nyugszik, az az irány. Csak hát nem a levegőben, hanem girbegurba utakon haladt, ahogy az élet is szeszélyesen bontja ki a szárnyait a fészkében.
Az utolsó kilométereket már egyenként számolta, és szaporább szívveréssel köszönte meg a Mindenhatónak, hogy újra láthatja kedvenc kis hegyeit, rétjeit, és a tavat, mely hosszan nyúlt mellette. Otthonába tért és egy egész napig gondolatait rendezte, nehogy az érzései csomót kössenek rájuk, s kibogozhatatlanul térüljön szerelme elé. Igen ám, csakhogy a királylány a váratlan helyzetek tündére, nem lehet hozzá tervezni. Lesz hát, ahogy lesz, ahogy lennie kell, indult végre a nevezetes nap reggelén a kastély felé. Az őrök azonban hamar leforrázták:
– Most nem lehet bemenni a király családjához! A hercegnő nem fogad senkit, mert beteg.
A marcona őr nem adott több felvilágosítást , sokat nem is tudhatott. Annyit megígért felismerve már Zalánt, hogy mindennap eljöhet, hátha javul a királylány állapota, és fogad látogatót.
Egy hét telt így el, a nyári melegben is hideg szeleket érzett végignyargalni a hátán, a bejutás ellehetetlenítésénél is jobban fájt neki, hogy a szeretett lány beteg, és ő nem tud semmit segíteni rajta.
Aztán a hét hiábavaló nap után újabb próbálkozásra a várfal mellett egy kis lepkére tévedt a tekintete, követte kékes szirmú röptét, s egyszerre az egy elrejtett rácsos kapun állapodott meg. Zalán még nagyobb meglepetésére a kapu könnyen kinyílt, és egy belső lugasos, rózsáktól pompázó kertbe engedte a betévőt. Őrnek híre-hamva sem volt. Egyszer csak szívébe hatoló édes leányhangokat hallott és máris meglátta a királylányt, aki  neki háttal kis kosárkájába rózsákat metszett és közben énekelt. Néha megszakítva dalát egy-egy mondatot is szólt a virágokhoz. Zalán az egyik fal melletti bokor mögé bújt s gyönyörködve hallgatta hol az énekét, hol a csacsogását.
A királylány éppen egy sárga rózsabokrot kosarazott ki:
– Belőled nem veszek. Te nem érdemled meg, hogy a szobámban tétlenkedj, mert te irigy vagy a szépségemre.
Zalán most pár lépését tett felé, s csak úgy közben odaszólt neki:
– Látom, királylány, te is beszélsz a virágaidhoz, ahogy én szoktam. Hadd szóljak most én a virág nevében!
A királylány meglepetésében bizony mukkanni sem tudott, csak ösztönösen hátrált pár lépést. A legény folytatta:
– Az a virág nem tehet a színéről sem, de arról sem, hogy az emberek milyen tulajdonságokat aggatnak rá. Miért lenne irigy rád? A te földöntúli szépséged előtt a nap is meghajol, ez a virág meg rád nevet, mint a kisgyermeked, amikor megszületik majd. Az a rózsa, amit leszakítasz, néhány boldog veled töltött nap után elpusztul, ez a virág, amit itt hagysz, ha nem szakad meg miattad a szíve, hónapokig díszíti kertedet, mert sóhajaiból új rügyek fakadnak. Így születik újjá a szerelem is!
A királylány elvörösödve hallgatta , majd haját hátra simítva hosszú ujjaival a füle mögött elnevette magát, de szava már vádló volt.
– Te megijesztettél! Azon a kapun földi halandó még nem tette be a lábát, én szoktam kiosonni rajta, ha kedvem van a környéket titokban bebarangolni testőreimmel. Te most egy titkomat kifürkészted!
– Megbocsáss nekem, királylány, nem tettem ártó szándékkal. Hét napon át kerestelek, s tele lett a szívem aggodalommal betegséged hallatán. Meghoztam neked az igért kenőcsöt.
Zalán most a tarsolyából elővette az üvegcséket és féltérdre ereszkedve a királylány előtt átnyújtotta.
-Rendben! Ezért most megkegyelmezek neked, de legközelebb csak akkor gyere elém, ha futárt küldök hozzád! Tudom, hol van lakod, értesítelek, ha beszédem van hozzád!
– Gyógyulás és békesség neked, drága királylány! Legyen édes az álmod és elégedettséggel dús a nappalod!
A királylány távolodva még egyszer, egy szemvillanásnyi időre visszapillantott:
– Már jól vagyok. Csak magad  miatt aggódj! Nehogy apám neszét vegye, hogy bejöttél ide!
– Ha te nem mondod el…- szólt még egy ráadásnyit Zalán. Erre még egy utolsó sejtelmes mosolyt kapott, majd eltűnt szerelme egy kapuátjáróban. Csak nem aggódik, hogy mi történik vele?
Újabb várakozásteljes napok jöttek. Akadt már tennivalója is Zalánnak, hiszen félretett pénzét már jócskán felemésztette. Ám napról napra rakosgatta fészkét benne a tehetetlenség. Aztán rémisztő álomra emlékezett egy reggel…Álmában a királylányt készült megölelni, lassan és gyengéden közeledett felé, de a lány egy mellette pihenő unikornisnak letörte a szarvát és hegyes végét Zalán szívébe döfte. Hirtelen nagyon-nagyon fájt, de aztán elsötétült a világ , elmúlt , eltűnt a várkastély, a királylány , a földi világ…ekkor felébredt, ösztönösen a szívtája közelébe nyúlt keresve a sebet, de aztán lassan felismerte a környezetét…ám hatalmas lelki fájdalom kerítette hatalmába.  Hátha ez a valóság, a királylány így érez…
Egy reggelen nem várt tovább. Újra elindult a kastély felé… ,,Ennek a lánynak is van édesanyja. Itt az idő, hogy beszéljek vele!”
Zalán kihasználta, hogy a várkastélyban nyílt napot tartottak, legalábbis a várudvarig minden kíváncsi bemehetett, szerencsés esetben a királyi párt és gyermekeit is megláthatta testőreivel.
A konyhát sem kellett sokáig keresni, a sütés-főzés illatai többet értek minden más útmutatónál. A legény egy kosár almával érkezett,  így próbált közelebb jutni a szakácsokhoz, akik közelében gyakran megfordult kostolóként a királyné is.
– Nem rendeltünk mára almát… – nézett rá furcsállóan a főszakács, amikor a sütőkemence közelében Zalánba botlott.
– Hagyjad! Szépek azok a gyümölcsök! – szólalt meg mögötte egy női hang, Zalán majdnem felborította a kosarát: ott állt előtte a királyné…
A legény szinte térdére rogyott, fejét a padlóig hajtotta és tisztelettel, sokkal mélyebb tisztelettel, mint általában az alattvalói, köszöntötte az asszonyt, akinek arcvonásaiban lánya szépsége is rejtőzött…
– Nem te volnál az, aki beosont leánykám virágoskertjébe a titkos kiskapun?
Zalán megrettent, még elő sem adhatta jövetele célját, máris vallatás lett belőle…
– Ó nem kell csodálkoznod…- szólt rosszallóan a királyné. – Szerinted mi az, amit mi nem tudunk meg , ha nem azonnal, akkor mindjárt? A leánykám meg mindent elmond…Eddig is azért hagytuk meg nyomorult életed, mert használt a kenőcs. Örülhetsz ennek! De többet ne remélj!
– Felséges asszonyom, én…
– Ne többet! Hagyj békét a lányomnak, felzaklatod őt! Mondj le róla, és hagyd el a környéket!
– De felséges asszonyom, hallgasson meg!
Ekkor hirtelen megjelent a király is. Hát persze, hogy neki is erre akadt dolga…
– Azt hiszem, az úrnő érthetően beszélt. Nekünk nincs hozzád közünk…- szólt halkan, de ellentmondást nem tűrően.
– De hát, uram, királyom, nem te biztattál, hogy siessek, ha lányod kezére pályázok? Bejártam a fél Kárpát-medencét, küldetésem sikeres volt lányod lábának gyógyulásáért.
– Talán mégsem kellett volna annyira tüsténkedni, de a gyógyítást köszönjük. Ezért vagy életben. Lányomnak azonban nincs terve veled, jelenlétedre sem ő, sem mi nem tartunk igényt!
– Ez az utolsó szavuk?
– Ez.
„Ez nem lehet igaz! Talán megint csak rémeset álmodom!” Zalán szégyenkezve, megalázottan hagyta el a várat, és úgy érezte, mindenki rajta nevet, vagy éppen sugdolóznak rajta.
Indulatai nem csillapultak. Az otthon most nem egy barátságos menedékként várta, hanem veresége támaszpontjaként, az út hazáig szinte jajgatott a lába alatt… Kiszáradt a szája- keservesen gondolva arra, hogy nem tapad arra a királylány ajka soha…Végre elszánta magát, az utolsó háznál kért egy csupor tejet.
-Eredj innen a pokolba , nyomorult , mit képzelsz magadról?! – zavarták ki, mint a kóbor kutyát.
Feltámadt a szél…Először csak halk porörvényeket kavart, majd egyre súlyosabb tárgyakat rántott magával, kosarak, korsók gurultak mindenfelé, kóbor ebek nyüszítésére széttörő tetőcserepek feleltek, majd törtek le a gallyak, végül jó pár jókora útszéli fa is megadta magát, eltorlaszolva a járást.
De Szejkei Zalán nem nyugodott meg, le-fel járkált felvég és alvég között, látásától még a nap is lesütötte szemét,  még a felhők is megbánták, hogy erre csatangoltak. Csak a szél mondta a magáét, vagy inkább tolmácsolta a garabonciás lelki érzéseit. Zsémbelt a közeli tavacska is, megszállottan tördelték a hullámai a nádast. Mintha minden Szejkei nagy bánata miatt dühöngött volna. Ej, hát a várban nem látják, hallják, hogy elenyészik a világ?
Hosszú volt az éjszaka, Zalán éjszakája…Mint akit az úrnő tömlöcbe vetett, és sorsát felülbíráltatni nincs már esély. Újabb álmában az Erdélyben megjárt sziklapárkányra vetette meg ágyát, mellette tátongó mélység, s ő felriad, felül, és üvölti a semmibe:
– Bűzlő lápon át deszkát fektetek le, s még virágszirmokkal is teleszórom, de a kisasszony leint: ,,Nem kell!”
Gyermekláncfűből fűzök hidat, tutajt építek kagylókból a zúgó folyón át,  de a kisasszony leint: ,,Nem kell!”
Sziklába vések tánctermet, ezüstből faragok néki cipőt, de a kisasszony félti a lábát, bele nem lépne!
Az izzó lávát puszta kézzel tolom el előle, hamuvá ég kezem, de a kisasszony mulat rajta: ,,Már akkor sincs mivel ölelned, ha akarnám!”
Porszemmé fogytam el, még rám taposhat, eléje kúszom, már csak imám van hozzá, de a kisasszony rám kiált: ,,Felejts el élni, hiszen én is elfelejtettelek!”
Egy pillanatra megállt minden, talán még az idő is, de aztán dél felől újra kavarogni kezdett minden, tölcsérbe fordulva megérkezett a faluhoz egy újabb légáramlattal Szélvész kisasszony, akitől minden tartott, csak az ember nem. Ahogy kerekerdő legöregebb fáját körbetáncolta egyedül őt megkímélve, mindenhol törtek már az ágak, az utakat is  többen keresztezve, mint az előző széljáráskor.
– Zokog az erdő! -kiáltotta Zalán, Szélvész kisasszony még éppen meghallotta, egy pillanatra elbizonytalanodott, de aztán újult erővel lecsapott a várkastélyra. A kapubejáratnál két őr marcona szemmel kinézett a sakktáblájából, de mire folytatták volna a játszmát, a maradék bábuk is legurultak a hirtelen széllökésekben.
– Itt nincs több viadal! A győztes én vagyok! – kiáltva csapta ki az ajtót a mérges tündér és a belső udvaron újabb forgó táncba kezdett. A következő pillanatban kivágódtak a királylány ablakainak szárnyai, s a dühöngő csodalény a lányszobában gyűrte össze a finom kelméket, s felborzolta az őt vendégül nem hívó hercegnő haját. Szélvész kisasszony forgó tánca közben hosszú szoknyájából hirtelen virágok végtelennek tűnő csokrait szórta szét, nőszirom, kosbor, lisztes kankalin, encián, de még bodzavirág is keveredett a temérdek tulipán közé…Nesze, a ruhád, ebben ítélkezzél! – kiáltott gúnyosan a királylányra. A szoba majd minden zugában virágok hevertek, s úgy tűnt, mindegyik sír, pedig a királylány ahhoz szokott, hogy őt dicsérjék, érte lelkesüljenek és ezt illatukkal ki is fejezzék.
– Hallod, látod , királylány? Zokog a rét! Zokog az erdő! – kiáltott rá Szélvész kisasszony.
– Nagyon is hallom! – fogta a fejét a tenyerei közé a megijedt szépség, de aztán felemelte büszkén, és visszafeleselt: – Tudod jól, hogy én is tündérrendű vagyok! Nem lelkesedem igazán a hívatlan látogatásodnak, főleg nem így!
– Azért jöttem, mert bántó lettél! Miért akarod Szejkei Zalánt elveszejteni?
– Ez legyen már az én döntésem! – sziszegte a királylány. – Vedd tudomásul, engem nem lehet csak úgy megijeszteni!
– Elhalmoz téged a szeretetével! És ez még csak a kezdet!
– Lehet! De ő nekem…torpant meg a királylány a mondattal, majd csak kimondta: – Nekem ő…kevés. Kevés, mégis sok! Varászlatos, mégis faragatlan. Érdes az ujjaimnak. Sebesült a lelke. Gyógyítani nem akarom. Menj hát el! -tette hozzá csendben.
– Hogy lehetsz ilyen? Hiszen éppen te sebzed halálra! Értem már, miért van felétek annyi kő! -szólt még utoljára szinte lecsendesedve Szélvész kisasszony, végül  néhány virágot felszedve, haja köré kötve kisuhant az ablakon.
Minden lecsendesedett. A királylány körbenézett furcsán romos szobájában, s hatalmasat tüsszentett. A virágokról eltűntek a szirmok, a levelek, összezsugorodtak a száraik is, csak virágpor maradt. Mint szentjánosbogarak, néhány pillanatig fel-felcsillantak, majd eltűntek. A szoba újra rendezett és tiszta volt , olyan, amilyennek egy királylány szobájának lennie kell. Édesanyja éppen benyitott hozzá, s sajnálkozva látta, hogy szépséges lánya a szeméből egy könnycseppet töröl ki.
A királynő odalépett a lányához és magához ölelte:
– Ejnye, drága kislányom, hát ennyire megviselt ez a cudar idő? Ez az életünk része. Jó apád már maga is javítja a világot körülöttünk. Tudod, nekünk ez a dolgunk!
A királylány mosolyt erőltetve az arcára rábólintott az anyai szavakra. Valamiféle szégyenérzet kerítette hatalmába, úgy érezte, beleesett egy kútba, s most húzták ki onnan.
– Drága anyám, fáradt vagyok, lepihenhetek?
– Pihenj csak nyugodtan! A veszély elmúlt! – simította meg az arcát az anyai kéz, majd a királynő is visszavonult. A kastély annyira elcsendesedett, mintha a karácsonyi éjben lenne. A szép királylány szívverésére aludtak el a madárfiókák is a nyitottan felejtett ablakra figyelő épen maradt jegenyefa fészkében.
Zalán hajnalban úgy ébredt fel, mint akit összevertek, csak a sebei belülről fájtak…Mintha a lelkének nem lenne szüksége már erre a testre. Hasznavehetetlennek tűnt, fölöslegesnek minden mozdulat.
Végül csak elővette a százesztendős molnártól kapott félbehagyott faragású sulykot és faragni kezdte. Rovókése kezdetben akadozott, de aztán kúszni kezdtek a virágok húrjai, hajnalcsillagot kanyarítottak, szívvé kerekültek. Teljesen belemerült Zalán a munkájába, ahogy szíve minden rezdülését írta a fába. A kezdeti ellenállásból lassan szelídült szerelmi üzenetté.
Ezzel paskolta meg tegnap is a szelet…aztán rájött, neki ugyan nem árt a szél, pont ilyen kedve van…
Most azonban hirtelen határozott lépéseket hallott…
– Azt a kutyafáját meg a máját! Ez így mégsem járja! Szolgálatára jelentkezem!
Zalán hirtelen felugrott, ahogy meghallotta a különös, harcias férfihangot!
– Hát te ki fia-borja vagy ebben a maskarában ? – nézett érdeklődően a furcsa a alakra, aki színes szűk nadrágjában és tunikájában egy bohócra emlékeztette leginkább..
– Hát tudni vélhetően anno Ozorai Pipo volt a becses nevem, vagy ahogy Itáliában még dicsérték létem: Philippo Scolari!
– Jó vicc! Mindig szórakoztató, ha tönkretett életű földi halandó ilyen vidám alakokkal találkozik… Talán középkorimádó manó vagy?
– Azt a nyüves középkorát már hogy szerettem volna? Bár az asszonyokat, lányokat akkoriban nagyon is! Megnéztek ám maguknak, szólni sem igen kellett sokat, törődtek velem eleget.
– Örvendek! – mérte végig Zalán. Ahogy elnézlek, a bajuszpödrés fél napodat is elfoglalhatta…
– Ráérek. Ebben a világban csak várok, csak várok, csak várok. A mai hadseregnek nem kellenek lovagok.
– Elmehetnél talán lovas kaszkadőrnek. Napjainkban sokféle kosztümös film készül nálunk.
– Én neked segítenék szívesebben. Azt a tarisznyavárfélét kis ravaszsággal jó óra alatt bevennénk. Már ha úgy gondolod, hogy befejezted a farigcsálást.
– Te megőrültél? Megtámadnád szerelmem várát?
– Sinore, ez durva megfogalmazás! Csak jobb belátásra késztetnénk a cudar uraságot és családját.
– Eszedbe ne jusson!
Valahonnan ismerős, dörmögő hang gazdája jelent meg az ajtóban:
– Ne is! Inkább hozzon az úr zenészeket, énekeseket! Megemelem a kalapom, ha jobbakat talál, mint mi!
– Csurrogó! Hát te itt?- ugrott fel Zalán, s máris tárt karokkal üdvözölte az újabb jövevényt, az Erdélyben megismert zenészt.
– Hát én igen, no meg a bandám is ! – nevetett fel a jövevény. – Épp meghívást kaptunk a szomszéd faluban egy zenés sokadalomba, és mivel nekem sok a dalom, hát jöttem. Mellékesen megéreztük a felhők járásából, hogy valami baj költözött be ide hozzád…gondolánk, hogy kimuzsikálnánk innét.
– Az a gond , barátom, hogy a baj egy kicsit arrébb lakik, és ráadásul nőnemű! – emelte fel mutatóujját Pipo!
Csurrogó egy pillanatra méregette a különös itáliait arra gondolva, mégis csak sok, hogy máris barátjának tekinti pálinkakínálás nélkül. Aztán mentő ötlete támadt:
– Olasznak gondolnám az urat, hozhatna nékem egy mandolint! – nézett rá sarkosan a szemével.
– Körülnézhetek otthon, az Itáliából szerzett  kacatjaim közül éppen előkerülhet egy – vetette oda neki félvállról Pipo.
– Látom megértitek egymást – nyugtázta ismerkedésüket Zalán. – Ő egyébként Pipo, egyenesen a középkorból reinkarnálódott.
– Vagány úrfi lehet – én meg éppen az erdélyi fejedelemtől érkeztem – fogott végre kezet az olasszal.- No mármost van-e valami  terv?
– Szent Iván éje közeledik! – fogta a kezébe a sulykot Zalán, mintha belőle olvasna. Ha már zenész is,  olasz is a vendégem, kellene csapni a vár körül egy kis dínomdánomot. Gyűjtsetek be mindenféle hangszert, ami fent és lent megalkottak, s muzsikáljatok akkorát, hogy a hordók előguruljanak a pincéből, a szőlőfürtök meg hallásukra szüretre érjenek, és a királylány szíve végre meglágyuljon!
– Éppenséggel még kellene segítség. – jegyezte meg Pipo. – Úgy illik, hogy a vár négy sarkában legalább legyen egy hangágyú, megfelelő kottaellátmánnyal. Kellene egy zenekari árkot is húzni az várfal mellett!
– Köszönöm, báró úr, de arra kérem, a várharcok bűvköréből csomagolja ki magát!
– Egyetértek – bólintott Csurrogó. – Úgy kell intézkednünk, hogy ne legyen kedvük elzavarni minket. Gondolják azt, hogy ezek itt vannak, s lám ez nekünk jó! Rajtunk nem múlik, Zalán!
– Én is idehívom a déli tengerek csobbanását! A delfinek álmát! Az olajbogyót érlelő nap nevetését!– mint egy karmester- karjaival vezényelte Pipo, hogyan is képzeli el a közeljövőt, s ő máris kacagott: – A szerelem kottájából énekel boldog Itália!
– Biztató! – helyeselt csendesen Zalán. Lelkendezem, ha meglátom a királykisasszony mosolyát és anyja is, az apja is észreveszi rajta. Egy hetetek van, hogy összeszedjétek a kellékeket! S ne feledjétek, mindezt a legnagyobb titokban kell tartanunk!
-Tudjuk a dolgunk! – billentette meg a kalapját Csurrogó, majd Pipoval együtt útjára indult ismerőseit felkutatni.
Rég nem érzett békesség járta át Zalán szívét, talán azért is, mert befejezte a sulyok faragását, amelyet a százesztendős molnár még legénykorában hagyott félbe.
,, Nem tudom,. királylány, megszeretsz-e végre, de azt tudom, hogy zene lesz itt… nagyon sok zene!” – sóhajtott. Már éppen hajnalodni kezdett, mire el tudott végre aludni…

Szent Iván éjjelének délutánján fülledten, álmosan várakozott a falu, a várkastélyban sem mutatkozott nagy készülődés. Ha már a kertekben egy pillangó leereszkedett egy falevélre, és
hintázni kezdett vele, a mindig éber kutyák felvakkantottak. Csillagosnak ígérkezett az este, pont ilyen való ehhez a naphoz. Szejkei Zalán egy előzőleg gondosan felderített erdei tisztáson táborozott cimboráival, akik egyre többen és többen lettek. Csurrogóékat rengetegen ismerték, barátjaiknak tekintették őket, s egy kis szerelmi zenélés mindenkit lelkesített.
– Segíti a tervünket, hogy a faluban éppen Szent-Iván napi tűzgyújtást szerveznek, lesz némi tömeg, nem lesz annyira feltűnő, hogy mennyi zenész szállja meg a környéket! – vélekedett Zalán.
– Azért némi egyeztetéssel sikerült annyit elérnem, hogy a faluban ellenségesen semmiképpen sem fogadnak minket! – egészítette ki Kotta Junior. Csak arra kértek , hogy több helyen is csapjunk a húrok közé, hát nekünk ez igazán nem esik nehezünkre.
– Legalább észrevesszük, ha a királylány esetleg elvegyülne a tűzugrók közé. – bólintott Zalán.
– Aztán hogy, hogy nem , valahogy a kastély köré sereglünk,  halk keservessel kezdünk, aztán felvidulunk…csak nem rántanak be a vártömlöcbe…
Amint csillogóra törölgették a hangszereiket, szép lassan a falu irányába osonni kezdtek. Zalán magához vette általvetőjét benne a sulyokkal és a kulacs székelyföldi patakvízzel. Érezte, hogy egyre hevesebben dobog a szíve. Igen, ezen a napon eldől…
Az erdő legidősebb tölgyfája mellett haladtak el, bár a fa már rövidlátó volt, még ránézett a közeli öreg szőlőbirtokokra, meg Szejkei Zalánra, aki szeretettel ölelte körbe törzsét, amelybe a királylány nevének kezdőbetűit véste valamikor…Felnézett a fa koronájára, amely dús öltözetével csak sejtette a napot, amely már amúgy is a mögöttük levő hegylánc peremét érintette.
Langyos este lett, s talán Pipo attól tartott, hogy netán elalszik, jól hátba vágta Zalánt és harsány dalba kezdett egy mandolint pengetve…
,,Boticelli non avrebbe potuto vedere di più bello…
Il Cristo del corpo sarebbe già risorto…
quando il sorriso della Venere di Kál attende…”
 
 ,,Boticelli sem láthatott szebbet…
A korpusz Krisztusa feltámadna már…
amikor Kál Vénuszának mosolya vár…”

Zalán visszanevetett: – Olvasol a gondolataimban! De talán korai az örömzene, halkuljunk, szolidan sétáljunk be a faluba! Mégis csak vendégek vagyunk!
,, Violinkulccsal nyitok ma nálad kaput, királylány!” – gondolta, s már a legelső falubelinek, akit meglátott, akkorát köszönt, mintha máris meg akarná hívni az esküvőjére…
Pipo észrevette, hogy Csurrogó milyen vágyakozva néz a mandolinjára, átnyújtotta neki és közben megjegyezte: – Ha sikerrel jár a küldetés, a hangszer a tied. De becsüld meg máris, több, mint száz éves!
Csurrogó hálásan nézett vissza rá, közben végtelen gyengédséggel vette magához a bűvös tárgyat, hogy kicsit ismerkedjen a húrjaival. Különösen szóltak rajta az erdélyi dallamok, mintha a hegyek szurdokaiba több fény hatolt volna…
Szinte észre sem vették, hogy egyre többen erednek a nyomukba, kissé bátortalanul lemaradva, de kitartóan követte őket néhány falubeli. Zalán azonban nem ért rá csodálkozni, mert a keresztútnál újabb erdélyi ismerősét látta meg éppen rájuk várakozni:
-Nórika, te itt?
– Nekem is jár egy kis kikapcsolódás, nemde? Annyit meséltél a vidékedről, gondoltam megnézegetem, hátha erre is akad valami barlang. Sajnos nagyapó nem jöhetett velem, de küldött a királylánynak valamit…
Azzal meghimbálta kicsit a kosárkáját, mintha bölcsőt billentene, épp csak annyira…
– Mi van abban a kosárban, Nórika?
– Bizony pogácsa van benne, nagy, gömbölyded, nevetős pogácsák. A százesztendős molnár őrölte a nálunk hagyott bánatodból. Én formáztam, sütöttem , holdfénybe takartam, két tenyerem között fényes napon röptettem, végül én hoztam el. Egyet a tűznek adok, a többivel a királylányt kínálom meg. Többé már nem fog neheztelni finom falatokra, ha megkóstolja.
A zenészek kezdetben kicsit méltatlankodtak, hogy ők nem kapnak belőle, de Pipo leintette őket:
–  Ti nem ismeritek a tésztaművészet titkait. Érzem az illatából, hogy kisasszonynak való.
-Nosza akkor már pendítsük meg a húrokat, legalább a fülünk ne éhezzen! – emelte fel brácsáját Csurrogó, s lassú, billegő zenével kísérték Nórikát a legközelebbi örömtűzhöz, ahol az első pogácsa lángok tápláléka lett…Egy hozzájuk csatlakozó  vándorlantos, igazi Balassi Bálint rajongó a felvidéki nagyúr együttérzését pengette éppen Zalánnak:
Régi szerelmem nagy tüze,
Hamuvá vált való szinte,
De ím, nem tudom, mi löle,
Hogy bennem még felgerjede.
Elvált hív szeretőm miatt,
Új bánat nagy kínnal fogyat,
De nem látom semmi módját,
Mint oltsam szerelmem lángját.

Mire Zalán megfelelt a régi nótára:

Régi szerelmem nagy tüze,
Nem oltja azt kútnak vize,
Csak a csókod rózsaíze
lehet balzsam a szívemre.

Az első dallamok, amelyeket innen-onnan hallott, még nem különösebben rendítették meg a várkastélyban a királylányt abban, hogy a legújabb ruháit próbálgassa. Sehogy sem tudott köztük győztest hirdetni, s ez egyszerre gyönyörködtette és zavarta.
De valahogy ez a cincogás nem távolodott, inkább közeledett s mintha máshol is belekezdtek volna. A királylány nagyon is értékelte a szép zenét, énekelni pedig igen szeretett, bár inkább csak a maga és rokonai, legbizalmasabb ismerősei örömére. Némely dallam most is ismerősnek hatott, dúdolgatott is már, de amikor dalra fakadt volna, hirtelen fellángolt a vére: ,,No ez már átlép minden határon! Lassan zeng a ház! Ez nem a szokásos falubeli mulatság! Ide a várkastélyhoz ennyire azért nem szoktak merészkedni. Apám ezt miért tűri?”
Aztán nyílt az ajtó és húgocskája lelkesen újságolta: – Zenészek, zenészek, mindenfelé zenészek! Sosem láttam még őket, idegenek!
– Beszélek jó apánkkal  és anyánkkal. Tudtommal nem küldtünk meghívókat! – dobta le a lábáról a királylány az előbb próbált cipellőt, amelyben már nem fájt a lába azóta, hogy Zalán krémet hozott neki…
Úgy mezítláb rohant végig a folyosón a szalonig, de már félúton éppen a széles mosollyal érkező királlyal találkozott össze:
–  Hát halljad, lányom, rengeteg zenész gyülekezik itt, akárhogy is töröm a fejemet, nem gondolhatok másra, minthogy egy kérőd rendelte ide őket.
-Nem megmondtam, apám, hogy nem kívánok egyelőre látni semmiféle kérőt! Csodáljanak csak messziről, epedjen a szívük, a legjobbat majd én találom meg!
– De hát szereted a zenét! Nézd erre mindjárt én is táncolok! – a király néhány vidám mozdulatot tett, egyszer a leánykáját is megforgatta. A királylány fel is nevetett, aztán elkomorult és felkiáltott:
– Ha nem hagyják abba, én bizonyosan összetörök egy…Ám az őrök félbeszakították:
– Egy ismeretlen hajadon kér bebocsátást, ajándékot hozott. Valami Nórikának nevezte magát.
– Na látod, milyen kellemes ez a nap…- érkezett meg a királyné. – Tele van meglepetésekkel. Ismered talán?
– Én? – nyitotta nagyra a szemét a királylány. – Sosem hallottam róla. De most már járjunk a végére mindennek, lássam, ki ő!
A fogadóterem ajtói kitárultak, a királylány végigmérte a jövevényt majd megcsóválta a fejét:
– Ismerősnek tűnsz…de emlékeimben nem talállak. Ki vagy, mi járatban vagy itt?
– Nórika vagyok. Messze földön hírét vettük, hogy nincs étvágya e vidék legszebb teremtményének. Ez nem igazság! Hoztam felségednek olyan pogácsát, hogyha megízleled, újra kívánod az ízeket.
A királylány szemének tetszettek a nevető pogácsák, mégis pár lépést hátrálni kezdett:
– Honnan tudjam, hogy nem akarsz elaltatni vele, hallottam már ilyenről…
– Na ilyesmivel sem gyanúsítottak még meg! – válaszolt sértett hangon Nórika, de aztán hozzáfűzte: – Ha ezen múlik, az egyik az enyém. – Azzal hihetetlen gyorsasággal elpusztított egyet a kosarából.
– Nos, tessék már választani…
Apja szaporán bólintott lányának a bizonytalanul a kosárhoz közeledő kezére, hogy egy kóstolásra csak érdemes talán ez a portéka…
A királylány arca az első falat után hirtelen felderült, s máris nyúlt a következő után.
– Ez….ez….jó!   Sőt, nagyon jó!
– Talán mással is így jársz!
– Hogy érted ezt? – csodálkozott a megjegyzésen a királylány.
– Talán nézz körül nyitott szemmel! Megesik, hogy valakit rosszul ítélünk meg…
A királylány gyanakodva nézett rá:
– Miért érzem azt, hogy célozgatsz nekem? Csak nem egy visszautasított kérő küldött ide?
Nórika lesütött szemmel válaszolt: – Én csak jó szívből jöttem ide. De te elzavarhatsz engem, már megyek is…
– Jó, nem kell mindjárt megsértődni. A pogácsádat nagyon köszönöm, elfogadom. Nem is tudom, mivel viszonozhatnám…Amíg kitalálom, elkísérhetnél megnézni az örömtüzeket…
– Szívesen veled tartok, királylány.
A június végi éjszakában nyári virágok bársonyos illatában a falu kis tereit beragyogták az örömtüzek. Az egyik sarokban egy szent szobra mintha mosolyogni kezdett volna, a házak ablaka tükörként csillogott a tüzek fényében, az égboltról pedig a csillagok néztek le érdeklődően.
A királylány és kísérete nem tiltakozott , hogy a zenészek kísérik, köztük Csurrogó zenekara is. Szejkei Zalán a nagybőgős takarásában lépkedett csendesen. Még szinte érezte a pár lépéssel előttük járó királylány ruhájának suhogását, hajának illatát, s magában dúdolgatta a régi dalt: ,, Tied vagyok, rabod vagyok, megkötözött foglyod vagyok, édesem!” Csiperke a bőgővel együttérzően alábrummogott  még a Zalán által bejárt pokloknál is mélyebb hangokat, egy kőkapunál meg rögtön elényújtottak egy pohár bort. Azt meghörpintve eggyel szebbnek láttatta már a világ magát, a bánatos legénynek az is eszébe jutott, hogy: leülnék én most teveled, badacsonyi Rózsakőhöz/ badacsonyi Rózsakőnél fognám meg én a kezedet…Ismert és éppen a pillanat igézete alatt költött mondatok születtek, ahogy a madarak fel-felrebbentek fölöttük, s maga a banda is rögtönzött itt-ott. Mire ilyen hangulatban a falu központjába értek, ott  a tábortüzet már akkorára fojtották, hogy könnyedén át lehetett ugrani, több szerelmespár  vidáman szökdelt át a kicsi lángok fölött, Nórika ezt többször is megismételte, valahogy mindig éppen az olasszal… Ám amikor a királylány és kísérete körbeállta a tüzet, s rákezdtek egy virágének dallamára a zenészek, feltámadtak a lángok, és különösen játékosan virágformákra hajlongtak, egy-egy  rózsa, tulipán kezdett el táncolni mindenkit elvarázsolva. A királylány is megbűvölten nézte, csillogó szemekkel, haján ragyogott a tűz fénye…
És ekkor a virágot formázó lángok között egy kicsi résen meglátta Szejkei Zalánt…A szépséges lány arca eltorzult: ,,Hát ő itt, hát ő idemerészkedett? Hát nem elégszer taszította már el? És akkor itt minden móka, alakoskodás, búslakodó és örömzene az ő műve, az ő ölelni vágyakozó karjainak kinyújtása felé?”
-Tündért akarsz magadnak, Szejkei? – kiáltotta el magát…- Elástad a józan eszed? Hát jó! Te akartad! Érj el , ha tudsz!
Arca hevesebben lángolt a tűzvésznél, de Szejkei gyönyörködött haragos tekintetében, mely a szenvedélytől még elbűvölőbbé vált. Aztán a királylány megfordult, hajfonatát hatra dobta egyetlen mondat kíséretében: -Engem ugyan nem érsz utol…
És valóban , ahogy valahonnan elővett egy sípot, és belefújt, egy aranyos hintóval négy délceg paripa lefékezett előtte, s máris elvágtattak vele…
Zalán épp csak az irányt látta, vakítóan villogtak a hintókerekek küllői,  ő pedig csak a két lábában bízhatott meg a társakéban, akikkel szabályos futóversenyben iramodott meg a falu széle felé. A kastélynál a királyné kétségbeesetten kiáltott rá: Hozd vissza a lányomat! – A király elé már benzinbatárját is előkészítették, de ő parancsoló hangon rákiáltott a szolgákra: – Ez nem a mi dolgunk! Zalánnak kell visszahoznia, különben halál fia!
Azért némi biztatásként Zalánnak még odavetette:  A TŰ-hegy felé tartsál, aztán odaérj!
Nosza a legény enélkül is éppen eléggé igyekezett, próbált erőt meríteni a mellette futókból is, de az ő lihegésük, s az ő lélegzetszaporasága , s lába fáradalma egyre inkább akadályozta őt…
S ekkor valami hihetetlen, valószínűtlen, érthetetlen dolog történt. Igen, mintha megmozdult volna a föld! A szomszédos dombvonulatról egyre erősödő dübörgéssel szinte forgószelet csapva vagy tucatnyi lóból álló ménes tartott egyenesen feléjük. Zalánék a meglepetéstől megtorpantak, ám pillanatok múlva egy meglehetősen rozzant, betegesnek tűnő gebe is felágaskodott előtte, felnyihogott háromszor, amit Zalán érteni vélt:
Galambból tündér, tejből a tó,
táltos lovadnak parázs való!
Mielőtt a legény azt gondolta volna, hogy neki sem parazsa, sem lova nincs, főleg nem táltos, a különös paripa szinte kényszerítette, hogy felszálljon rá. Mintha minden nap ezt csinálta volna, holott Zalánnak semmiféle gyakorlata nem volt a lovaglásban. Ez azonban a lovacskát nem különösebben érdekelte, külsejét meghazudtolva vadul vágtatni kezdett, patáitól tűznyelvek csaptak elő a köves talajból, s szikrákká szelídülve el is érték a különös állat száját. Utasa szorosan kapaszkodott a sörényébe , hatra fordulva látta, hogy az egész ménes száguld utánuk,  jócskán lemaradva a kiabáló emberek már csak apró pontoknak látszódtak. Gomolygó zöldeskék köd kavargásában lassan felmagasodott a Tű-hegy félbevágott kúpja, s látni vélte, hogy a királylány már a csúcsa felé tartott. ,,Mit akarhat ott?” – nézett felé aggodalmasan, de mielőtt elérte volna a hegy tövéből felfelé kúszó lépcsős feljárót, körülötte elszabadult a pokol. Bika, majd szablyát forgató sárkány alakú felhők torlódtak az égen, s hatalmas kőtömbök, golyóbisok hullottak az égből a Tű -hegy szomszédságába, de sem hegyben, sem lányban, sem a lovasban, sem a ménesben nem tettek kárt. A kövek hatalmas csattanással értek talajt , széttöredeztek, szétmálltak, de különösen módon a következővel összeforrtak.,,Ez nem lehet igaz, álmodom”-gondolta Zalán, ahogy paripája szinte megbokrosodott, és a többi ló körülötte ügetett körbe-körbe. Mintha a kőkupac a lábuk ritmusára építette volna magát, egyre magasodott, mintha a Tű-heggyel akarna vetélkedni. Mire a kőbombázást a felhők abbahagyták, és szétfoszló pamacsok közül álmélkodva előbukkant a hold, a korábban ismert hegyből kettő lett, mint az ikrek egymáshoz, úgy hasonlított az új a régihez, ő is csonka volt, mintha félbe szakították volna. Zalán a királylány nyomait akarta követni , de megdöbbenve tapasztalta, a lovak eltorlaszolják az útját, csak az új kőhányás felé terelgetik. Ösztönösen mászni kezdett, kereste a biztos pontokat, ahová kapaszkodva feljebb juthatott, mert út itt persze nem volt. Végre feljutott a csúcsra és szál egyedül , nagyon egyedül érezte magát, de tekintete a túlsó csúcson a királylányt kereste. Meg is találta, ahogy az a kelet felé égnek tartott karjaival a csillagok szemébe nézett.
– Gyere le onnan, királylány! Hazaviszlek!
A lány büszkén és indulatosan visszakiáltott:
– Hazamegyek, amikor én akarok!
Zalán heves szívdobogással repítette szavait:
– Már ezer éve téged kereslek!
– Én elérhetetlen vagyok!  – repültek vissza dacosan a szavak.
– De nem nekem!
– Neked a legjobban!
– Én tántoríthatatlan vagyok. A Duna a forrásvidékén már tudja , hogy a Fekete- tenger felé tart. Talán még ki is nevetik, hogy képzeli, ez lehetetlen! Útközben emelik, süllyesztik, lassítják, futásra hergelik, még idegen mederbe is terelik, de a mi országunkban már mindenki látja, hűséges a céljához. Eléri a Fekete-tengert.
– Miért mondod ezt nekem?
– Mert a tenger nekem te vagy, drága királylány!
Hatalmas nevetésre fakadt a leányka, minden visszhangozta földöntúli derűs kacaját, messze földön lehetett hallani, átkúszott még a nyúlánk tó vízén is, talán még a százesztendős molnár is hallotta a medvés vidéken. És egyszerre a kőkupac a hadvezérhez hasonlító Zalánnal a hátán  határozottan megmozdult, és közeledni kezdett a szomszédos Tű-hegyhez. A legény biztosan állt a lábán, bár elképzelése sem volt, hogy ez az újabb kaland hogyan fog végződni…Már az megnyugtató volt, hogy legalább a másik hegy nem mozdul. Minden morgott körülötte, a királylány pedig elvarázsoltan nézett felé, így még nem látta a legényt közeledni.
Aztán a két hegy összeért, előbb egy csattanással majd horzsolásos hanggal, végül csend lett, hallatlan békesség költözött az újdonsült Tű – hegyre, amely bár hegyes maradt, de már egy, egész, teljes, igazi hegy lett. Ennek azonban Zalán nem sokáig örült, mert látta, hogy a királylány összerogy, és  a földön  fekszik. Körülötte a sziklák, kövek kizöldülnek, réseik közül kékellő-zöldellő fény szökik elő, de a legény elszoruló szívvel rohant az elalélt tüneményhez, és felkapta a karjaiba. Igen, érzi, hogy lüktet a teste, érzi, amit soha nem érzett még: érzi a leányszív dobogását, de a káprázatos, sehol máshol nem látott szépségű, fenséges arc falfehér. Ekkor érzi, hogy övéről le akar csúszni valami: ,,ó igen a kulacsom, talán az erdélyi patakok csodavize segít nekem…”
Pár cseppet a tenyerébe hullajtott, és nagyon gyengéden átcirógatta a királylány arcát. S íme a hófedte arc felélénkül, egyre pirul és kinyílnak a zöldeskék szemek, amelyek pajkosan azt mondják: Zalán! Érzem a szerelmedet! S nicsak,  a máskor oly dacos ajkak meg azt mondják: – Érezni akarom a szerelmedet!
Zalán magához ölelte az angyali szelídségűvé vált lánytestet és arcát arcához érve súgta a fülébe: – Érezd! Mindörökké!
Azzal tarisznyájába nyúlt és előszedte a faragványos sulykot, a királylánynak átnyújtotta, és azt mondta:
-Sokáig olyan kemény volt ez a fa, mint a te szíved. De volt egy vezetőm, aki elkezdte, nekem csak be kellett fejezni és ráírni az érzéseimet. Lásd! A tied!
A királylány elbűvölten nézte, szeméből könnycseppet csalt ki a sulyok madara.
Aztán váratlanul szájon csókolta Szejkei Zalánt…
Hát ha a király és a királyné nem akar hadakozni az éggel és a földdel, bizonyára elfogadja ezt az egymásra találást. Amerre két templom is van, ott találni talán legalább egy papot, aki ilyenkor tudja a dolgát.
Hogy ne csak a TŰ-hegy ülje meg a lakodalmát…

Author: Tajti József Zoltán

Tajti József Zoltán vagyok, 1966-ban születtem Zircen, Balatonedericsen élek. Budapesten az ELTE TFK-n diplomáztam 1994-ben. Általános iskolai magyar-történelem szakos tanár vagyok, Révfülöpön tanítok. Kb. egy éve kezdtem rendszeresebben írni, korábban iskolai lapokat szerkesztettem, a sümegi Marcal-parti újságban jelentek meg közéleti írásaim, 2000-ben az 1956-os Műegyetem Alapítvány Az utolsó lövés című válogatásában jelent meg Őszi kokárda című novellám. Utóbbi időkben verseket is írok, de inkább prózai irányultságú vagyok.