Nyár. Meleg augusztusi nap.
Otthon ülök és izzadok. Nem tudom, mit csináljak. Ottó nincs sehol, az utcán a „boysok” közül nincs senki. Egészen unalmas nyári nap…
Összecsomagolom Ottó gumicsónakját, fel a kerékpárra, azzal irány a „Sonćanski“.1
Jelentéktelen mozzanatnak látszik: egy csoport katona halad a parton felém, túlhaladnak a helyemen, s eltűnnek a bokrok mögött a második ág irányában.
Itt magyarázatra szorulok. A „Sonćanski“ egy csatornaelágazás, amely egy jókora háromszöget alkot. Ennek a háromszögnek minden csúcsából aztán folytatódik egy-egy ág. Az első ág a Sztapári út2 és a siló irányában húzódik, a második megkerülve Zombort3 Bezdán4 felé, míg a harmadikon mindjárt a háromszög csúcsánál egy gát van, aztán, hogy ez merre vezet, nem tudom.
Szóval, a katonák eltűnnek a bokrok mögött. Nem nagyon érdekel a dolog. Inkább a csónakkal törődöm.
Mikor a felfújt csónakot a vízre eresztem, újból egy jelentéktelennek látszó mozzanatra leszek figyelmes. A második ág torkolatánál megáll egy slepp.5 Itt időzik vagy tíz percet, majd folytatja útját a gát felé. Emiatt el kell pucolnom csónakostól a háromszög közepéről.
Elevezek az első elágazásnál a hídig, majd egy kicsit fogócskázom.
Mikor visszatérek a háromszögbe, látom, hogy ott, ahol az előbb a slepp időzött, a parton egy nagy csoport ember áll.
Kíváncsi vagyok, ez egy hibám. Elindulok arrafelé. Egyszer csak a csoportból kiválik egy rendőr, s elkezd kiabálni, hogy menjek el onnan.
Nem szeretem, ha rendőrökkel van dolgom, ezért visszafordulok.
Jó két óra múlva a háromszög közepén napozok a csónakban.
Valami sípszót hallok a partról. Felnézek, hát két rendőr áll a parton, s engem hívnak!
Meleg van, de engem kiráz a hideg. Nem, tudom, hogy mi a ménkűt csináltam, s azt se, hogy most inkább „kopjak le”, ahogy azt mondani szokás, vagy menjek ki a rendőrökhöz.
Azok nagyon hívnak. Gondolom, jobb lesz kimenni hozzájuk, így hát nagy sietve kiúszok, magam előtt tolva a csónakot.
Ahogy kiérek, az egyik rendőr azt kérdi:
– Tudsz-e búvárkodni?
– Tudok -, mondom én, mit sem sejtve arról, hogy mi lesz.
– Akkor gyere, segíts kihúzni azt a befulladtat ott az elágazásnál.
– Ki fulladt be? -, kérdem én, s érzem, hogy úgyszólván falfehér lettem.
– Egy katona -, mondja az egyik, azzal már futnak is az elágazás irányába.
Soha sem úsztam még olyan tempóval és olyan vadul, mint akkor. Jóformán ugyanakkor érkeztem én oda a vízben, mikor a rendőrök a parton.
Kiabálnak, hogy ott kellene búvárkodni, ahol vagyok.
Még vagy kilenc fürdőző búvárkodik velem. Ha pihenni kell, megfogódzunk a csónakban.
Alámerülök. A víz sötét, tele hínárral, felkavart iszappal. A saját kinyújtott kezem se látom. Keresztül-kasul mászkálok a hínáros iszapban – semmi.
Már vagy a huszadik lemerülés után emelkedek a víz fölé, amikor az egyik búvárkodó kivágódik a vízből.
– Itt van alattam! – kiabálja. – Ráálltam a vállára!
Már merülök is alatta. Keresztül-kasul turkálok az iszapban, keresem a hínár közt, – semmi.
Felmerülök, kérdem, hol van, hol állt rá? Az meg lemerül, s a következő percben megint derékig ugrik a vízből.
– Itt van! Megint ráálltam!
Újra merülök – semmi. Most már ő is elveszti.
Kutatunk tovább. Egyszer csak egy másik ugrik ki derékig.
– Itt van! A nyakára álltam!
Most már dühösen kiabálok rá:
– Hát mért nem fogtad meg és húztad ki!?
– Nincs nekem arra szívem! -, válaszolja ő.
Újból merülök, nem találom a befulladtat.
Tovább kutatjuk, nem találja egyikünk sem.
A többiek lassan megunják, kimásznak a partra, már csak én és egy katona vagyunk benn a vízben.
Egyszer csak kiabálnak a partról. Egy gereblyét hoztak, vagy öt méteres, hogy azzal tapogassuk a csatorna alját, s ha valamire ráakadunk, lemerüljünk mellette, s megnézzük, mi az.
A katona tapogatja az aljzatot, én pedig várok s „dugóztatom” magam a vízen. Megmerevített tagokkal lebegek a felszínen.
– Megvan!
Már merülök is a gereblye mentén. Sajnos, csak egy nagy csomó hínár akadt a gereblyére. Az idegfeszítő gereblyézés folytatódik.
– Megvabrblutty… -, hallom, mert már merülök. A mostani lelet egy nagy darab tuskó. Csak tovább, csak tovább.
– Most biztos ez az! -, kiabálja a katona.
Lemerülök, keresek az iszapban, a hínár közt, nem találom. Már indulok felfelé, mikor belerúgok valamibe. Mint valami rakéta vágódok ki a vízből, s még félig a víz alatt ordítom:
– Hagyd itt! – azzal már megint merülök. A hideg kiráz, amikor újból nem találom. Már akarok felmerülni, azzal véletlenül szétvetem a kezeimet, s egy vállba ütközik. Mint egy eszeveszett, kezdek turkálni az iszapban, hogy a fejéhez érjek, azzal fel, minél előbb.
Mikor felmerülök a halottal, a parton megkönnyebbülő, szinte boldog moraj fut végig, hogy végre megvan.
De nekem egy csepp kedvem sincs boldognak lenni. Kiúszok a parthoz, s a katona segítségével felhúzom a befulladtat a partra.
Csakhamar jönnek a rendőrök, s az elsősegély.
Ülök a parton, s elegem van ezekből az emberekből, akik nem segítettek egy társuknak, amikor még ideje lett volna, s csak később jelennek meg, mint valami dögkeselyűk, mert megtudtam, hogyan fulladt be az illető.
Elsőnek ment be a vízbe katonabajtársai közül. Ugrált, búvárkodott, egyszer csak lent maradt. Csak a buborékok látszottak, hogy hol van. Egy kosovói6 bajtársa be akart menni érte, míg egy másik bajtársa elrohant a rendőrségért és az elsősegélyért. A többi megszökött!
Ahogy a kosovói beugrott a vízbe, megérkezett a slepp. A kosovói elkezdett kiabálni, de sajnos, idegességében albánul, s hol van az a vajdasági sleppes, aki ezt megérti? A slepp megállt – pont a befulladt fölött.
Mire aztán elindult, már rég nem jöttek a buborékok onnan, ahol a befulladt volt.
Ekkor egy középkorú férfi, aki professzionális búvár, akart bemenni a szerencsétlenért, de már ott volt a rendőrség, s nem engedte, nehogy ő is befulladjon.
És csak két óra múlva hívtak bennünket, fürdőzőket, hogy mi búvárkodjunk…
Megadtam adataimat egy rendőrnek, majd beugrottam a vízbe, s elúsztam onnan, ahol egy kellemetlen emléket szereztem. Elegem volt az emberekből…
Késő este értem haza, fáradtan és elhidegülve az emberek iránt. Vagy egy hónapig nem mentem sehova, csak otthon ültem és olvastam. El kellett felejtenem a kellemetlen érzést, amelyet ez az élmény keltett bennem…
1 Sonćanski – e.: Szontyánszki; a csatorna népi szerb elnevezése, ugyanis a Szontai út vezet oda. Szó szerint azt jelenti, hogy „szontai”.
2 Sztapár – falu Zombortól délre, az oda vezető út róla kapta a nevét.
3 Zombor – kisváros Vajdaságban, Közép-Bácska legészakibb részén, a valamikori jugoszláv-magyar, a délszláv háború után szerb-magyar országhatár mentén.
4 Bezdán – falu Zombortól nyugatra, a Magyarországra vezető út áthalad rajta.
5 slepp – ném>szerb>magyar, jel.: uszály; ebben az esetben egy motorral ellátott példányról van szó.
6 kosovói – Kosovo polje (e.: Koszovo polje) (Rigómező). Vagyis Kosovo Szocialista Autonóm Tartomány, melynek lakossága zömben az albán nemzet tagja. Ebből származott aztán a nép ajkán a „kosovói” mint „albán” meghatározás.
Author: Arcson Rafael
Kedves olvasó! Már régóta írok, úgy negyven-pár éve. Én is, mint oly sokan, kamaszkoromban kezdtem az írás művelését. Természetesen akkoriban, mint minden kamasznál, elsősorban a versek (főleg szerelmes versek) álltak előtérben. Írtam azonban novellákat is, sokfelé ágazó tematikával, hiszen magam is lelkes olvasó voltam, mégpedig „mindenevő”. Később a színészet felé fordult a pályám, s így különféle színpadi szövegeket is irogattam, eleinte csak a fióknak, később már célzottan színpadra is. Ezek közül több munka színpadra is került. Délvidéki lévén (Vajdaság a Délvidéknek csak szerbiai része, de ide tartozik még Horvát-Baranya és Szlavónia Horvátországban, valamint a Muraköz Szlovéniában), s annak köszönhetően, hogy kiváló irodalom-tanáraim voltak a gimnáziumban, egyre többet írtam mindkét nyelven, értsd: magyarul és szerbhorvátul. Amióta Jugoszlávia szétesett, írásaim három nyelven születnek meg: magyarul, szerbül és horvátul. Műfajként, legalábbis azt hiszem, mindenbe belekóstoltam, az egy pornográf-irodalmat kivéve. Úgy vélem, hogy ez a „műfaj” nem való irodalmi munkához. Tehát írok mindenfélét, reális, mindennapi dolgokról, lírai hangvételű munkákat, humorosat, színjátékot, tudományos-fantasztikus novellát, stb., stb. Különben, mindenki, aki érdeklődik és beleolvas az írásaimba, amúgy is megtapasztalja. Szeretettel üdvözlök hát mindenkit, aki ide látogat egy kis olvasnivalóért. Szívből kívánok kellemes, felüdítő olvasást.
2 Responses
„De nekem egy csepp kedvem sincs boldognak lenni. Kiúszok a parthoz, s a katona segítségével felhúzom a befulladtat a partra.”
Megértem ezt az érzést. Mégis, a hozzátartozóknak jó, ha legalább el tudják temetni a szerettüket.
Szeretettel: Rita
Kedves Rita.
Ha megérti ezt az érzést, akkor viszont én nem értem, hogy miért köt bele? Ez egy igaz történet, mely nem az emberiességről szól, hanem arról, hogy ott és akkor mit is éreztem, mint 16 éves kamasz. Az írás is akkor született meg. És mondhatom, teljesen őszinte volt.