Párizsi

Ennek a párizsinak halszaga van. Nem mondom, hogy kelletlenül harapok bele, de azért
mégiscsak furcsa, hogy egy ilyen húsétel olyan szagot árasszon, melytől a lehető legtávolabb
kell álljon. Merthogy a párizsi olcsó. A hal viszont igen drága. Elnézést, az ember önkéntelenül
is elkalandozik, ha olyan kényelmes pozícióba kerül, hogy éppen fekszik. Tudniillik a fekvés
felszabadítja az embert, olyan, mintha lebegne, és már-már filozófiai magasságokba emeli.
Legalábbis elég magasra ahhoz, hogy feltűnjön: a párizsi halszagú.

Tessék belegondolni. Az ember fekszik. Nem úgy fekszik, mint ahogy a fizika törvényei
rákényszerítik, mert muszáj, mert az ember nem ló, nem állva alszik. Nem azért fekszik, mert
eldőlt mint a karó, mert éppen összeroskadt, öntudatlanul, ösztönösen. Azért fekszik mert
feküdni jó. Amolyan hobbi ez, feküdni a fekvésért magáért. Van aki bélyeget gyűjt, autót vagy
nőket. És van aki fekszik. Fekszik kilenckor, délben, és kora délután, amikor más emberek más
elfoglaltságukkal törődnek, fekszik a kocsiban munkába menet, fekszik az ebédszünetben,
elnyúlva egy zsalutáblán, fekszik hazafelé is az autóban. De akkor fekszik igazán, amikor senki
sem látja. Az igazán királyi fekvés ideje akkor jön el, amikor hazaér, bevackolja magát a takaró
és a párna közé, és teljesen átadja magát a fekvésnek. Ezt csak egyféleképpen lehet fokozni.
Enni kell közben. A fekvéshez a legmegfelelőbb étel a vajas kenyér párizsival. Ínyencek
megbolondíthatják némi ketchuppal is, ha telik rá, de én nem javaslom, mert azért feküdni is
tisztességgel kell, nem jobbra balra, hűbelebalázs módjára, hanem amolyan sréhen. Arról nem
beszélve, hogy a ketchup is drága. Az igazi fekvő pedig semmit sem bíz a véletlenre, nem terheli
magát holmi anyagi hívságokkal. De én gyakorlott, és öntudatos fekvő vagyok, hosszú ideje
tökéletesítem a módszert, és tényleg, de tényleg nem bízok semmit a véletlenre.
Ilyenkor válik igazán kellemetlenné, ha a fekvés csúcspontjául szolgáló, gondosan, előre,
tradicionális módon elkészített parizeres vajas kenyérnek halszaga van. Megtöri azt a zen
nyugalmat. Persze az olvasó kinevet, de csak azért, mert nem tudja mi is az a fekvés, mit jelent.
Én elmondom. Van a közelben egy lőtér. Itt mindig lőnek. Ratatatata, süvít a vadászgép,
robbannak a bombák, hogy az ablak is beleremeg. Ha éppen a dolgodat végzed, a számítógépnél
ülsz, vagy társaságban akarsz feloldódni, ez az állandó ratatata, bumm, nyiú és siú állandóan
megzavar, nem hagy koncentrálni, kizökkent és az idegbajba kerget. Ám ha elfekszel! Ha
átadod magad a fekvésnek, a ratatata lalalalává változik, a bumm bumm üstdobbá, akár
Beethoven némely szimfóniájában, a vadászgépek fülsiketítő siúúja pedig távoli, disszonáns,
megnyugtató hegedűszólóvá. Ez a fekvés ereje. Nem is kell hozzá fáradtnak lenni, nem is kell
hozzá otthon lenni. Fekhetsz a réten, egy fa tövében, az országút mellett, a zajos kocsikat
hallgatva, egy háztetőn, egy árokban, padon, földön, mélyen, magason, nem számít. A fekvésnél
nincs jobb. Én is fekszem jelenleg, és bár erősen foglalkoztat, mégis miért ilyen halszagú a
párizsi, aminek semmi köze nem kellene legyen a halakhoz, sokkal inkább csodálkozom azon,
hogy ezt a hülyeséget elolvastad.

Author: Pápai Krisztián

Fiatal korom óta írok. Az írás számomra nem tudatos döntés, hanem ösztönös cselekvés. A gondolataim, érzéseim, a világról alkotott véleményem legtermészetesebben a szavakban öltenek testet. Verset, novellát és regényt is írok, mindegyik más-más módon enged közelebb a belső világomhoz. Hiszem, hogy az irodalom egyszerre tükör és ablak: megmutat bennünket önmagunknak, miközben lehetőséget ad arra is, hogy túllássunk a saját határainkon. Remélem tetszeni fognak a műveim.