Kungfu
Árnyék
Udvar. Tele szagokkal. Nehéz, zsíros illatok, dohos fadarabok, gabona, amit az ostoba szárnyasok szanaszét szórtak. Ezek a szagok azt kiáltják: „egyél meg engem”. És én? Én nem vagyok az a fajta, aki nemet mond egy könnyű vacsorára.
De azt is tudom, hogy minden falatnak ára van. Nincs olyan hely a világon, ahol ezért ne kellene küzdeni. Ez az udvar sem kivétel.
Óvatosan szimatolom a levegőt. A baj mindig ott kezdődik, amikor túl csöndes a világ. A deszkák alatt mászkáló bogarak is leálltak, a levegő összerándult, és akkor meghallottam azt a kaparászást. Ez nem a fajtánktól származik.
És akkor megláttam.
A szeme olyan, mint két vörösen izzó kavics. A kakas. Az udvar nagyura. A tollai mereven feszülnek, mintha minden szál a nevemet káromolta volna: „Te, patkány. Ez nem a te helyed.”
– Hé, neked mi bajod? – cincogtam magamban. – Csak egy falatot akarok, nem a trónodat.
Próbáltam besurranni, jobbra, hátra, megint jobbra. De ez a tollas őrült minden lépésem ismerte. Mintha már ezerszer lejátszotta volna ezt a harcot. A szárnya úgy suhintott le, hogy a por belecsípett az orromba.
És én? Én nem vagyok az a fajta, aki önként elfordul. Egy falat gabonáért néha muszáj odaharapni. Úgyhogy nekimentem. Egy gyors mozdulat, a talpam megcsúszik a sárban, de a fogaim beleérnek a lábába. Kis emlékeztető a kakasnak, hamarosan belőle lesz vacsora, és nem belőlem.
A válasz nem késik. Az a csőr, az az átkozott, csontos kalapács! Ha egy pillanattal később mozdulok, most egy lyuk tátongana a fejemen. A szárnyai felverik a port, és minden mozdulatában benne van az a fajta erő, ami azt mondja: „Innen nem viszel el semmit, kicsi patkány.”
Valamiért úgy érzem, ez több, mint egy harc egy marék gabonáért. Ez arról szól, hogy kinek a neve marad itt a porban.
Árnyékom
Ez az udvar ez én magam vagyok. Minden karcolás a deszkán, minden kavics, minden gabonaszem a lábam nyoma. Reggel én kelek fel először, én rikoltom bele a levegőbe, hogy az éjszaka véget ért. És nincs olyan lény a földön, aki a tollaim árnyékában akár egy másodpercig is azt hihetné, hogy fölém nőhet.
Aztán megéreztem a szagot. Az idegen, alantas szagot. Nedves szőr, rothadt csatornák árnyéka. Patkány.
Kiegyenesedtem. A nyakamat megfeszítettem, hogy minden tollam lássa a napot. A por alatt ott lapult valaki, aki nem ide tartozik, és én már előre tudtam, hogy ez nem fog jól végződni. Neki. Nincs kegyelem, mert ők mindig visszajönnek, ha egyszer megtűröd őket.
A szemeim összeszűkültek, amikor megláttam. Apró, mocskos kis árnyék, a farka úgy mozgott, mint a megtestesült sunyi gondolat. Ott volt a szemében az az éhség, az a tolakodó mohóság, amit nem lehet elnézni.
– Nem ma – sziszegtem magamban, miközben előre léptem. – Nem itt.
Először csak figyelmeztettem. Egy tollam se rezdült feleslegesen. A por úgy szállt fel, mint a harci zászló, amelyet én magam téptem ki a földből. A patkány félreugrott, de nem eléggé. A szemem mindig rajta maradt.
Ez a világ az enyém. A gabona, a por, még az árnyék is.
A kis rágcsáló azonban nem hátrált. Láttam, hogy a fogait villogtatja, mintha azt hinné, van esélye. Egy pillanatnyi figyelmetlenségem elég volt neki, hogy a lábamba harapjon. Meg se éreztem, de a pofátlanságától felizzott bennem a düh.
Rendben, nem volt több figyelmeztetés. A csőröm lecsapott, a szárnyaim csapkodtak.
Ez itt az én világom, és nem a te gyalázatos, csatornaszagú fajtádé.
A patkány zihált. Hallottam, ahogy próbál lélegezni, de én csak álltam előtte, magasabban, erősebben. Egy pillanatra elhittem, hogy most végleg elszalad. De nem. Ez a mocskos kis árnyék nem tudja, mikor kell megadni magát.
…völgyében
Még itt vagyok. Lüktet bennem a harapás vágya.
Ráugrok. Az én győzelmem lesz. Az én zsákmányom.
De jön a rúgás. A világ fordul, a föld az arcomnak csapódik. A szám tele porral. Minden inog. Minden forog.
El kell menni. Most azonnal. Farkam csúszik, lábam kapar, de nem visz semerre. A tollak zizegnek. Túl közel van. Nem hagyja.
Villan valami. Éles, hideg. Egy suhintás. A nyakam forró. Érzem, ahogy kiömlik belőlem minden, ami eddig én voltam.
Futni akarok. Még egy lépés. De a lábam nem mozdul. Nincs levegő. Nincs hang.
Sötét.
A halál árnyékának…
A patkány már nem mozog. Én nyertem. Ez az én udvarom, és itt én mondom meg, ki élhet és ki nem.
Nem sajnálom. Miért sajnálnám? Ez a játékszabály: ha bejön, meghal. Csőrömben ott a hatalom. Minden rúgásom egy törvény. És most kimondtam a törvényt.
Szétnézek. A szemem mindent lát. A gabonát, a napot, a port, még a széltől is azt várom, hogy meghajoljon előttem. Minden élőlény lapul. Tudják, hogy a kakas nem végez félmunkát. Tudják, hogy ha valaki megpróbálja elvenni, ami az enyém, az így végzi.
Megcsapom a szárnyamat. Jó hallani a suhogást, jó érezni, hogy minden mozdulatom belevésődik a földbe. Én vagyok az úr. Én védem meg a világot mindentől, ami alulról kúszik.
Még egyszer ránézek a patkányra. Nincs benne már semmi. Csak egy test. És én, aki felette állok. A szívem még kalapál, de jó érzés. Ez az élet: rúgni, szúrni, küzdeni, minden áldott nap.
Most is tudom: jön majd másik. Mindig jön. De én is itt leszek. És újra megmutatom.
Author: Gönczi Dávid
“- Dávid, hogy fér az össze, hogy nap közben szerződéseket írsz, este pedig szépirodalmat? - Úgy, hogy előbbieket az eszemmel, úgy utóbbiakat a szívemmel írom.” Dr. Gönczi Dávid vagyok, jogász, elemző, tisztviselő. Az előbbiek egy elhangzott párbeszédből származnak, ami talán a legjobban leírja a viszonyomat az alkotáshoz. Gyerekkorom óta vonz a nyelv világa, a játék a szavakkal. Általános iskolás és gimis koromban fontos volt számomra az írás, mint önkifejezési eszköz. Egyetem során és munkám kezdeti éveiben kicsit elhanyagolt területe volt ez az életemnek, az utóbbi hónapokban viszont az alkotás újra hangsúlyos szerepet játszik a mindennapjaimban. Írásaim középpontjában az emberi lélek belső folyamatai állnak. Foglalkoztat, hogyan ütközik bennünk a félelem és a szeretet, és hogy miként lehet a fájdalomból is erőt meríteni. Szeretem a szimbolikus képeket, allegóriákat, képekkel gyakran többet tudok adni, mint pusztán leíró elemzésekkel. Verseim és prózáim egyaránt a belső utazásról szólnak. Fontos számomra, hogy az olvasó ne csak elolvassa a művet, hanem belül is visszhangra találjon benne, ezáltal a belső világom hidat találhat más emberekhez, érzésekhez és tapasztalásokhoz. Köszöntök mindenkit, aki útitársamul szegődik ezen belső utazáshoz!