Riadtan kiáltom
felétek
félelmem.
Aggódom!
Még nem tudom
jövendőm
mit tartogat számomra:
jót-e, avagy rosszat?
Félek.
Magamra maradtam!
egyes egyedül
egyszál gyertya,
a zúgó viharban.
Magam.
Reszkető, gyenge lángom
gyilkos szél mohó szája
megkívánta.
Oltalomért kiáltok,
hiába.
Gyenge erőtlen hangom
elnyeli az üvöltő szél.
Segítség nincsen
sírok, zokogok.
Könnyeim, mint trópusi esők
egyre csak ömlenek.
Egyedül nézek szembe
a közelgő sötét vésszel,
megrettenve.
Emberek vesznek körül,
de őket hiába is kérdem
mit hoz a holnap
számomra?
Szájuk néma,
felelet nincsen.
Magam,
egyedül vagyok köztük.
Sorsom,
kifogott hal,
a növekvő bánat
hálójába szorulva
vergődik.
Akár az a hal,
én is vágynék a szabadságra.
Szabadulnék,
de a háló szálai fogva tartanak.
Fogoly voltam, s maradtam.
Végre ki szeretnék közülük törni
fojtó szálait eltépni,
Elrohanni.
Képmutató kötelékek
reménytelen posványának
gyilkos szorításától
megszabadulni.
Author: Izsó Antal
Mondhatnád túl késő. Meglehet, felelném, de talán mégsem késtem le mindenről. Igaz nem tartozom azon szerencsések közé, akiket a múzsa már ifjúkorban megérintett. Maradt tán mégis egy reménysugár számomra is. Életem folytonos keresésből állt eddig, de keveset találtam. Az út végén, nyugdíjasként a pihenés várna rám, ehelyett most próbálom lázas igyekezettel behozni mindazt, amit elmulasztottam. Egy belső erő írásra késztet. Sötét szobámban ülve, magányosan töltött csöndes éjszakai órák alatt, olvasólámpám sugara fényében újabb és újabb történetek születnek… Izsó Antal.