A szarvas

 

 

Szitáló esővel szállt le az este. Egy olyan őszi nap volt, amikor úgy érezzük, gyakorlatilag egyetlen percig sem volt világos, szürke volt az ég, és egész nap benne volt a levegőben az eső ígérete. Olyan esőé, ami nem csak a kabátunkra hull, amit nem fog fel az esernyő, mert ha nem ázunk is el, a nedves levegő szinte a bőrünk alá is bejut.

Este hatkor már koromsötét volt, az utcán a lámpák fénye megvilágította az esőt, mint milliónyi táncoló bogárkát. Az emberek leszegett fejjel, sietősen mentek, összehúzták a kabátjuk gallérját, de a beszivárgó eső csak nevetett rajtuk. Nem volt menekvés előle, s mindenkinek csak egy vágya volt, mielőbb hazajutni.

Ezrek tülekedtek a hatalmas buszpályaudvaron, a szerencsésebbek már leszálltak az érkező buszokról, ők hamarosan otthon lesznek a meleg lakásban, száraz ruhát húznak s isznak egy forró teát. Vágyódva igyekezett az otthonába mindenki, az is, akit nem várt otthon senki, csak a lakás biztonsága. Most ez is elég volt.

 

Mások csak most igyekeztek felszállni arra a buszra, ami hazaviszi őket, s még a legrövidebb, harmincperces út is végtelenül hosszúnak tűnt. Lerázott esernyővel, kicsit átfázva léptek fel a buszok lépcsőire, s úgy huppantak le az ülésükre, mintha mostanáig menekültek volna.

Károly szinte az utolsó pillanatban ért a buszhoz. Az övé ilyenkor már csak óránként indult, és most nagyon nem akart hatvan percet várni a következőre. Kifulladva, már a sofőr előtt állva kezdte keresni a bérletét, miközben próbálta lerázni a vizet a kapucnijáról.

Egyre idegesebben kutatott a zsebeiben, már a sofőr is kezdte elveszíteni a türelmét.

• Nincsen? – kérdezte, mialatt gyanakodva nézegette Károlyt. Az nem létezik, hogy elvigyen egy potyautast, épp elegen próbálkoznak az „otthon hagytam a bérletemet” trükkel. Ha tíz másodpercen belül nem találja meg, akkor vennie kell jegyet, ő többet nem vár, így is késni fognak az eső és az esti csúcsforgalom miatt.
• De, biztosan itt van….
• Nézze, jóember, nem érünk erre rá, indulni kell. Vesz jegyet vagy leszáll?

Károly ebben a pillanatban megtalálta a bérletet. Szerette volna a sofőr képébe nyomni, de most nem volt kedve egy parttalan vitához.

• Tessék.

A sofőr mormogott valamit, amit akár „köszönöm”-nek is lehetett gondolni, ha az ember nagyon akarta.

Károly a busz közepe táján talált egy üres sort, oda ült le. Nem volt kedve társasághoz. Különben is, a busz körülbelül félig van, és ő volt itt az utolsó felszálló. A későbbiekben, ha felszáll valaki, még mindig talál magának helyet. Akár itt, mellette is. Bár őszintén remélte, hogy erre nem kerül sor.

Lassan araszoltak az esti csúcsforgalomban. A szemerkélő eső sem segített a haladásban, Károlynak eszébe is jutott a mindenki számára ismerős mondás: ebben a városban, ha leesik két csepp eső, megáll a közlekedés.

Nagyon szeretett volna már otthon lenni. Fáradt volt, elcsigázott, rosszkedvű. Fejét az ablakhoz támasztotta, nézte az üvegen lefolyó, kis patakokba gyűlő esőcseppeket és a város egyre ritkább fényeit. Hamarosan az autópályán lesznek, s ha minden igaz, néhány csomópontot leszámítva folyamatosan haladnak majd. Érezte, hogy elnehezül a szemhéja. Mivel a végállomásig utazott, nem félt attól, hogy ha elszunyókál, nem ébred fel időben.

 

Erős fékezésre ébredt, meg kellett kapaszkodnia az előtte lévő ülés támláján. Félig felült a székén, kinyújtotta a nyakát, hogy jobban lássa, miért álltak meg. Egy autó állt az úton, kivilágítva, a sötétben és megfelelő távolságból úgy tűnt, mintha haladna. Ezért vette észre későn a sofőr is, és ezért taposott akkora erővel a pedálba. Az utolsó pillanatban sikerült megállnia, nem ütköztek bele az autóba. Halk moraj futott végig az utasok között. A sofőr veszettül dudált, közben káromkodott. Az autó nem mozdult, és nem is szállt ki belőle senki.

A buszsofőr leállította a motort.

• Emberek – fordult az utasok felé -, megnézem, hátha rosszul vannak abban az autóban. Ha kell, tud segíteni valaki?

Egy középkorú férfi felemelte a kezét, mint ahogy a diákok jelentkeznek az iskolában.

• Jöjjön velem – mondta a sofőr. – És köszönöm.

A két férfi leszállt, odamentek a kocsihoz – a buszvezető a sofőr felőli, míg a másik az anyósülés felőli oldalt közelítette meg. Nem mondták, de mindketten szorongtak. Este, esőben, ezen az úton egy leállt autóhoz odamenni – olyan, mint egy horrorfilmben, ez jutott mindkettőjük eszébe.

A buszvezető bevilágított egy elemlámpával a kocsi ablakán. A fény akadálytalanul pásztázta végig az autó belsejét. A sofőr hitetlenkedve egyenesedett ki.

• Ebben nincs senki. – Ekkor már a segítője is a tetőre támaszkodott, és őt nézte.
• Hátul sem?
• Ott sem.
• Hogy lehet ez? Ki hagy az út közepén egy autót? És miért?
• Fogalmam sincs. Most leginkább az a kérdés, hol vannak az utasok?

Az elemlámpával körbepásztázták az út menti árkot, a kicsit arrébb nőtt bokrokat, kiabáltak, de senki nem válaszolt, és senki nem került elő.

• Hívnunk kell a rendőrséget. És félreállok a busszal. Még csak az kell, hogy valaki belénk jöjjön.

 

Az ügyeletes diszpécser felvette a helyszín adatait, a bejelentő nevét. Ő is azt tanácsolta, hogy álljanak félre, és ne nyúljanak semmihez a magára hagyott autóban. És kérte, hogy legyenek türelemmel. A sofőr tudta, ezt lesz a legnehezebb elérni az utasainál. Csak remélte, hogy nem kezdenek el balhézni.

• Emberek, az a helyzet, hogy a kocsiban nem találtunk senkit. Átnéztük a közvetlen környéket, de eredménytelenül. Hívtam a rendőrséget, hamarosan itt lesznek. Félreállok a busszal, nehogy baleset legyen abból, hogy mi is elálljuk az utat. Kirakunk egy-egy elakadásjelző háromszöget a busz mögé is, a kocsi mögé is. Aki dohányozni szeretne vagy egyéb dolga van, nyugodtan szálljon ki, csak akkor kell fent lennünk a buszon, amikor megérkezik a rendőrség. Nagyon kérem, legyenek türelemmel. Remélhetőleg az egész nem tart sokáig.

Zsörtölődés támadt az utasok között, az emberek mocorogni kezdtek. Néhányan telefonáltak, hívták a rokonukat vagy barátjukat, aki esetleg értük tudna menni. Többen leszálltak.

• Mi a fene történhetett?
• Meddig fogunk itt állni?
• Nyugi, a zsernyákok nem fogják elsietni…
• Sosem fogok hazaérni, hogy a fene essen beléjük…
• Ki az a marha, aki csak úgy otthagyja a kocsiját az út közepén?
• Nem hiszem el, basszus, nem hiszem el!
• A rohadt életbe! – ordította egy férfi, miközben belerúgott a busz oldalába.
• Hé, jóember! Kárt ne tegyen a buszban, mert ki fogja fizetni!
• Tudja, mit fogok én kifizetni, öregem? – kérdezte a rugdosódó férfi, s közben fenyegetően megindult a buszsofőr felé.
• Jól van, jól van, nyugodjunk le! Nem kell, hogy megsérüljön valaki. Közülünk senki nem tehet arról, hogy ebbe a helyzetbe kerültünk. Maradjunk higgadtak, lélegezzünk mélyeket. Nemsokára itt lesz a rendőrség.
• Mi maga, valami pszichomókus?

A rendőrök talán nem is érkezhettek volna jobbkor. A rendőrautók láttán mindenki elhallgatott.

Szerencsére innen már nem tartott sokáig az intézkedés. A rendőrök kikérdezték a sofőrt és a férfit, aki segített neki, felvették az adataikat, és útjára engedték a buszt. Az utasokkal nem törődtek, hiszen ők nem vettek részt a kocsi átvizsgálásában. Ez jó hatással volt az emberek lelkiállapotára, hiszen nem kellett beláthatatlan órákig vesztegelniük az út mellett. Megúszták a balhét, nem lett veszekedés. Senki nem perlekedett, néhányan morogtak valamit az orruk alatt, de aztán a padkán lézengők is visszaszálltak a buszra, ami elindult, hogy folytassa útját az időközben sűrűvé vált estében, közelebbi és távolabbi céljai felé.

A megkönnyebbülés nem hozott teljes megnyugvást. Az utasokban megmaradt az izgatottság, s ha nem voltak is idegesek, ellazulni sem tudtak. Többen fürkészték az ablakon keresztül az utat, hátha az aszfalt melletti bokrokból kiugrik valami váratlanul. Egy nő egyenesen misztikusnak nevezte az estét, amit a mellette ülő utas kissé túlzónak érzett, de egyetértően bólogatott – nem volt kedve vitatkozni, ahogy ahhoz sem, hogy végighallgasson egy kimerítő magyarázatot a bennünket körülvevő világ ismeretlen erőiről.

Károly nem volt ideges, nem volt türelmetlen. Alapvetően sztoikus nyugalommal szemlélte az életet, ritkán hozta ki bármi a sodrából. Sokan egyenesen unalmasnak tartották emiatt. Volt barátnői mind azt mondták róla: nem lehet egy jót veszekedni vele.

Most is türelmesen várta, mi fog történni. Tudta, hogy akkor sem indulnak el hamarabb, ha idegeskedik. Szokták neki mondogatni, hogy a sok visszafojtott indulattól egyszer legalábbis gyomorfekélyt fog kapni, ha nem agyvérzést, de ő ezen is csak mosolygott. Nem fog gyomorfekélyt kapni, mondogatta, mert ő aztán nem fojt vissza semmit. Nem érez semmilyen idegességet ezekben a helyzetekben, ezért aztán nem is fenyegeti az említett veszély.

Elgondolkodott azon, amit az a nő mondott a misztikus estéről. Ő nem talált ebben semmi természetfelettit, már csak azért sem, mert nem hitt az ilyesmiben. Csak az egyszerű, kézzelfogható dolgokban hitt – ezért tartották földhözragadtnak (az unalmas mellett).

A következő tíz perc eseménytelenül telt. Nem látszott más a busz ablakából, csak a sötétség. Mostanra mindenki elcsendesedett, néhányan elszundítottak, a többiek a gondolataikba mélyedtek.

Hirtelen minden megváltozott. A busz a korábbinál is nagyobbat fékezett, csikorgó kerekekkel állt meg az esőtől nedves aszfalton. Páran nekiestek az előttük lévő ülésnek, a bóbiskolók közül ketten, akik a folyosó mellett ültek, kigurultak az ülésből. Az a nő, aki az este misztikumát emlegette, hatalmasat sikított.

Az utasok közül sokan felálltak, hogy a busz szélvédőjén át megnézzék, mi történt. Tágra nyílt szemekkel, nyitott szájjal, rémülten és megdermedve bámultak ki az éjszakába.

A sáv közepén, csak egy-két méterre a busztól egy hatalmas szarvas állt az úton. Szép fejét magasra tartva, királyi tartással, csillogó szemekkel nézett a buszra.

Egy gímszarvas bika állta el az utat, hatalmas, egy métert is meghaladó agancsain megcsillant az eső. Nyolc-kilencéves lehetett, érett, erős állat, tartása büszke, nézése bátor. Fenséges látványt nyújtott, ahogy a busz lámpái az esőn áttörve szinte fénybuborékot varázsoltak köré.  Volt valami a tekintetében, ami a megjelenésén túl is tiszteletet ébresztett azokban, akik nézték.

• Anyám…. – hangzott mindenfelől. Mind úgy érezték, a szarvas kifejezetten őket nézi, az ő szemükbe bámul, az ő lelkükig lát el. És pontosan érzi, sőt tudja, mit gondolnak. És valami többet is. Mintha valami földöntúli entitás lenne, aki nemcsak, hogy mindent tud, de ítél és elítél. Egy mindentudó bíró előtt álltak, aki hamarosan ítéletet mond felettük. Nem is sejtették, mennyire igazuk volt.

Károly kapcsolt elsőként. Odament a ledermedt buszsofőrhöz, finoman megérintette a vállát, és halkan kérdezte:

• Mit csináljunk?

Nem kapott választ. A sofőr láthatóan sokkot kapott. Meredten bámult a szarvasra, remegett a szája, úgy állt az ülése előtt a kormányba kapaszkodva, mint aki az egyetlen, biztonságot nyújtó helyen van. Mint annyi minden, ez is félreértés volt – hiába választotta el őket a szarvastól a busz, hiába volt köztük a hatalmas szélvédő, a fenséges állat olyan erők birtokosa volt, aminek nem számítanak fizikai akadályok.

Károly belátta, hogy ezzel az emberrel most semmire nem fog menni, gyengéden visszanyomta a sofőrt az ülésbe, nem is szólt hozzá. Felesleges lett volna, úgysem törhette át a falat, amit a tudata emelt. Át kell vennie az irányítást, mert jól láthatóan utastársai is hasonló állapotban voltak, mint a sofőr. Csak remélte, hogy ő kívül maradhat a szarvas varázserején.

Először is fel kell mérnie, kire számíthat, ki az, aki nincs teljesen megdelejezve. Körülnézett az utastérben, egyenként szemügyre vette a társait. Az eredmény nem volt túlságosan biztató. Az utasok olyanok voltak, mint egy hipnotizált csapat, jók lettek volna egy hipnotizőr promóciós előadásához közönségnek. Teljes siker, csenget a kassza, gyors meggazdagodás.

• Emberek! – Élesen csattant a hangja a buszban, ahol eddig csak a lélegzetvételeket lehetett hallani. Mintha a szó visszapattant volna a kabin faláról. Senki nem reagált, nem szóltak, de úgy tűnt, nem is hallották Károlyt.
• Emberek, figyeljenek! Ébren van valaki? Hahó! – Ez nem lehet igaz, gondolta egyre elkeseredettebben. Egyedül van egy halom delejes idióta között? Kinézett a szélvédőn. A szarvas mozdulatlanul állt, szinte azt lehetett hinni, nem is élő, csak egy kitömött állat, valami őrült tréfamester ostoba tréfája a sötétbe borult országúton. Mindjárt előugrik valaki a bokrok közül, a hasát fogja nevettében és rikoltozva ugrál, milyen remekül sikerült a tréfája. Reménykedjünk, hogy vissza tudja hozni a hipnózisból ezeket a szerencsétleneket.

De semmi ilyesmi nem történt. Az út mellett terjeszkedő bozótos csöndes volt és mozdulatlan. Csak a szél suhogott, szenvedélyesen ölelve a hosszabb, kiálló ágakat.

A szarvas megmozdította a fejét, mintha tornagyakorlatot végzett volna, mert elzsibbadt a nyaka. Toppantott néhányat (nyilván a lába is elzsibbadt a hosszú, mozdulatlan ácsorgásban, gondolta Károly, akinek mindig mindenről valami több jutott az eszébe), majd úgy tűnt, minden eddiginél határozottabban nézett az utasokra. Tekintete szinte átfúrta a szélvédőt.

Hamar kiderült, kit néz olyan áthatóan. A nő, aki nemrég misztikusnak nevezte az estét, megrázkódott, majd pontosan a szarvashoz intézve szavait beszélni kezdett. Hangja színtelen volt, nem árult el érzelmeket. Tárgyilagosan beszélt.

• Nem akartam gyereket. Nem örültem, amikor megtudtam, hogy terhes vagyok. Sőt, gyűlöltem azt a valamit, ami ott növekedett a testemben, és örökre megváltoztatta az életemet. Összetörte az álmaimat és hozzáláncolt egy férfihoz, akit nem szerettem. Arról álmodoztam, hogy elvetélek. Az esküvőm maga volt a borzalom, merő képmutatás. Miután megszületett a fiam, nem változott meg bennem semmi. Nem jött elő az anyai ösztön, nem kezdtem el szeretni őt. Felneveltem, kötelességből, de soha nem volt köztünk szoros kötelék. Nem is igyekeztem, hogy legyen. Örültem, amikor kamaszkorában csavarogni kezdett, nem próbáltam a lelkére beszéni, nem akartam megóvni a bajtól. De azt nem akartam, hogy meghaljon. Csak azt, hogy felnőjön és elköltözzön végre. Azt sem tudtam, hogy drogozott. Semmit nem tudtam róla. Egy éjszaka rendőrök csöngettek, amikor ajtót nyitottam, rögtön tudtam, mi történt, felesleges is volt mondaniuk. Egy lepukkant, bontásra ítélt házban találták meg a fiamat egy csapat másik drogossal együtt. Néhányat a fogdába vittek, másokat kórházba. Csak az én fiam került a hullaházba. Túladagolás valami összepancsolt anyagtól. Talán, ha egy kicsit is szerettem volna, ha kicsit is az anyja lettem volna, ez nem történik meg. A férjem engem okolt a fiunk haláláért. Igaza volt. Én is magamat okolom. Elváltunk, azóta egyedül vagyok. Semmi nem lehet nagyobb büntetés, mint az, hogy egész életemben azt kell magammal cipelnem, hogy én vagyok a fiam gyilkosa.

Amikor befejezte, leült. Nem jött ki a hipnózisból, továbbra is meredten bámult maga elé. A szarvas biccentett, majd szeme új célpontot keresett.

A következő, aki megrázkódott és lassan, monoton hangon beszélni kezdett, a sofőr volt.

• Eleinte csak kis összegeket, apróbb, kevésbé értékes tárgyakat. Aztán öltözőben hagyott ékszereket, órákat is. Nem adtam el őket és értelemszerűen nem is hordtam, nem azért vettem el ezeket, mert kellettek nekem. A lopás érzéséért tettem. Ott van minden tárgy a sógorom pincéjében, egy lezárt dobozban. Ő nem is tudja, mit tartok ott, csak megkértem, hogy őrizze meg nekem. A pénzeket elköltöttem, kicsit úgy éreztem, az jár nekem, hiszen nem keresek sokat. Megloptam a barátaimat, kollégáimat, és már nem is nagyon járok össze velük, hogy ne kelljen a szemükbe néznem. Rosszul alszom és sok a savam.

Ő is visszaült a helyére, lassan, mintha mindez egy álomban történne. Mereven, kifejezéstelen tekintettel nézett ki a szélvédőn, egyenesen a szarvasra, de a hatalmas állat, a lelkiismeret fejedelme már nem őt nézte. Következő választottjára emelte a tekintetét, neki nézett le a lelkéig.

És sorban, egymás után minden utas beszélni kezdett.

• Belerángattam a barátaimat egy piramisjátékba, ahol nem nyertek semmit, sokan mindenüket elvesztették, de én jól kerestem.
• A betegeimnek pénzért írtam fel olyan gyógyszereket, amiket nem kellett volna szedniük.
• Különböző, kisebb-nagyobb összegekért elintézek ezt-azt a hivatalban olyanoknak, akik nem voltak rá jogosultak. Konkrét ártáblázatom van.
• Mindenkinek hazudok mindenről. A feleségemnek, a gyerekeimnek, a főnökömnek, a barátaimnak. Nem akarok vele semmit, egyszerűen nem tudok igazat mondani senkinek.
• Bemártottam egy hazugsággal a kolléganőmet, csak azért, mert nem szimpatikus. Majdnem kirúgták, de végül csak áthelyezték egy másik irodába. Elégtételt éreztem.

Károly döbbenten hallgatta az önkéntelen vallomásokat. Egy-egy történet végén várta a megbánást, a szégyent, a félelmet a következményektől. De mindenki, aki az este sötétjében, a buszba zárva elismerte a tetteit, gyarlóságát vagy bűneit, beismerésének tudása nélkül, a helyzetről és a körülményekről tudomást sem véve, egyfajta transzállapotban ült a helyén. Olyan volt az egész, mint egy álom.

Az utolsó vallomás után Károly biztosra vette, hogy ő következik. Várta a szemébe fúródó tekintetet, hogy elveszíti az uralmat a tudata felett, hogy nem lesz más választása, mint beszélni arról, amiről önszántából sosem akarna. De nem történt semmi. Bár a szarvas őt nézte, tekintete lágy volt, arckifejezése elégedett. Mint aki jól végezte dolgát, bólintott, s megfordult, hogy visszatérjen oda, ahonnan érkezett.

Károly nem értette. Miért maradna ki a vallomástételből? Ő sem makulátlan. Jó, nem csalt, nem lopott, nem ártott szándékosan senkinek, nem nyerészkedett senkin, de neki is van olyan a múltjában, amire nem éppen büszke. Most mi van? Ő nem kap feloldozást? Vagy az utastársai sem kaptak? Fogalma sem volt róla, mi történik, igaz, eddig sem volt teljesen világos az egész, de az utóbbi percekben (hány percben is? Nem tudta. Nem érzékelte az időt.) a beszámolók kötötték le a figyelmét. Most szinte pánikba esett, hogy megszakadt a lánc, és nem a logikus mederben folynak tovább az események.

A szarvas lassan, de határozottan elindult a bozótos felé. Még mindig körülvette valami lágy ragyogás.

• Várj! – kiáltott Károly. Nem akarta, hogy a szarvas csak úgy elmenjen, hogy ne adjon magyarázatot és instrukciót a folytatásra. És kicsit félt is, hogy mi lesz vele, ha itt marad egy rakás, hipnózisos emberrel a sötét országúton egy buszon, és még mindig attól félt a legjobban, hogy az ő büntetése a vétkeiért az, hogy nem mondhatja el őket egy földöntúli képességekkel rendelkező – minek is? Állatnak? Majdnem felnevetett, úgy érezte, közel áll a hisztériához.

A hatalmas állat megállt, Károly felé fordult. Agancsán megcsillant a holdfény. Lenyűgöző volt, tiszteletet parancsoló, s valahogy mégis megnyugtató. Károly érezte, hogy lassan újra normális tempóban ver a szíve, és már nem is csodálkozott, amikor a szarvas megszólalt. Van, amikor a hihetetlen normalitássá válik.

• Mit akarsz?
• Én kimaradtam.
• Nem maradtál ki.
• Dehogynem! Én nem mondhattam el a bűneimet. Miért csak én nem kapok feloldozást?
• A többiek sem kaptak feloldozást.
• Akkor mire volt jó ez az egész? És én miért maradtam ki?
• Amit elkövetünk, velünk marad. Semmilyen hatalom nem teheti meg nem történtté. Aki egyháztól, túlvilági hatalmaktól vagy bármi mástól azt reméli, leteheti a terhet, amit a lelkiismerete rakott rá, az ostoba. Vannak hibák és tévedések. Ezek idővel elhalványulnak a lelkünkben, hagynak tovább élni, akár boldogok is lehetünk. Ami nem gonoszságból fakad, azt megtisztítja az élet. Amit merő rosszindulatból követünk el, az viszont végigkísér minket, még ha nem szenvedünk is tőle nap mint nap, ha nem gondolunk rá, ha el akarjuk bagatellizálni. Megbetegít, lassan, módszeresen emészt fel, és nincs rá gyógymód. Az őszinte megbánás sem segít, ahogy a vezeklés sem. Ezek az emberek, akiknek a történeteit végighallgattad, hibáztak. Aki szándékosan, az cipelni fogja magával a terhét, amíg él. Erre a ma esti epizódra nem fognak emlékezni, ha mégis, azt hiszik majd, álmodták az egészet. Te nem ártottál szándékosan, ezért a mostani lecke alapján nem is kell felelned értük.
• Jó, de így semmi értelme nem volt.

A szarvas elmosolyodott. Legalábbis Károly megesküdött volna rá, hogy így történt.

• Te hallottad. És emlékezni fogsz rá.
• Ők nem fognak?
• Nem fognak. Már mondtam. Csak érezni fogják, hogy valami motoszkál bennük, de nem fogják érteni.
• De akkor hogyan fognak tenni valamit? Például, hogy jobbak legyenek, hogy ne kövessenek el újra olyasmit, amiről most vallottak?
• Ez az ő feladatuk. Meg kell találniuk a megfelelő módot. Ha nem találják meg, az is része a folyamatnak.
• De miért nem segítesz nekik, hogy megtalálják a módját? Mindenkinek jobb lenne, nem?
• Mindenki a maga lelkéért felelős. És nekem ennyi volt a feladatom.

Károly értette is meg nem is. Eszébe jutott még egy dolog, amit mindenképpen meg akart kérdezni a szarvastól, mielőtt az végleg eltűnik az éjszakában.

• És én mit kezdjek ezzel az egésszel? Hogy hallottam ezeket a történeteket? És mi lesz az emberekkel? Mikor fognak magukhoz térni? Mikor indul tovább a busz? Vagy itt maradunk örökre? Egyáltalán tudja valaki, hogy itt vagyunk?

Beszéd közben körbenézett, hogy lássa, ha felébredt valamelyik utastársa, hátha segítséget nyújthat neki, és együtt kitalálják, mit tegyenek. Megnyugtató lett volna beszélni valakivel, aki mellette van, ráadásul ember. Megszédült a felismeréstől, megkapaszkodott egy üléstámlában, majd, mint egy őrült, úgy forgott körbe. Nem akart hinni a szemének. Egyedül volt a buszon.

• Jézusom…. Eltűntek…. mind eltűnt, mint annak a kocsinak az utasai! Mi történik itt? – Ekkor már ordított a kétségbeeséstől.
• Talán csak egy szeszélyes álom volt az egész… – a szarvas kacsintott egyet, majd egy balett-táncos kecsességével eltűnt a bokrok között.