Emlékszel? Apunak – minden ölelésed a szívemben maradt…
emlékszel? lánykád voltam... cserfes, táncos, huncut tündér, vagy nagyon komoly, bújva karoltam nyakad, kicsiny kezeim közt – te voltál a fogoly. emlékszel a hangra?, mely lágyan szólított: – Apa itt vagyok... oly édes volt a nyakadba ugrás, s kacagva csilingelt a visongás, párnák közül, a szekrényből – csaptam le rád... gurultunk a hóban, mert tél volt éppen, várat építettél nekem a jégen. megmentettél..., én mégsem menthettelek..., és voltál sárkány, nagyon erős, el nem engedtél: tüzet fújva, ordítva, szorítva öleltél... emlékszel? mennyire... de mennyire szerettelek, mennyire... de mennyire szerettél? én igen... 2025.10.01
Author: Adorján L. Zoé
Vannak átélt pillanatok, amelyek újjászületve az írásban testesülnek meg… és vannak pillanatok, a még meg nem éltek, amelyekkel sarjadó írásaink halmoznak el. Mindannyian írunk és olvasunk a kiapadhatatlan forrásból, ahol: mindig miénk a pillanat! Teljességében…
2 Responses
Kedves Zoé!
Ez a vers külön is megállja a helyét. Igen, kérdjük azt, aki már nincs közöttünk, de csak mi emlékezünk, mégis nehéz elfogadni, hogy a szeretett személyt már nem szólíthatjuk meg a valóságban.
Az emlékek velünk maradnak és bennünk élnek tovább.
Szeretettel: Rita
Kedves Rita!
Köszönöm szépen. Zoé