Bennrekedt sóhajok súlyos terhe
nyomasztja tétova lelkem.
Néma szám, zár, lakat,
ajtaján súlyos titkoknak.
Ha szólni merészelnék,
szavam szegnék, szám betömnék,
s végezném börtön sötét mélyén,
fejemet hajtva, csupán földre vetett,
maroknyi szalmára.
Ezért aztán mindent meggondolva,
nem szólok, szám néma marad,
de azt megfogadom,
hogy ameddig élek
tükörbe többé nem nézek!
Author: Izsó Antal
Mondhatnád túl késő. Meglehet, felelném, de talán mégsem késtem le mindenről. Igaz nem tartozom azon szerencsések közé, akiket a múzsa már ifjúkorban megérintett. Maradt tán mégis egy reménysugár számomra is. Életem folytonos keresésből állt eddig, de keveset találtam. Az út végén, nyugdíjasként a pihenés várna rám, ehelyett most próbálom lázas igyekezettel behozni mindazt, amit elmulasztottam. Egy belső erő írásra késztet. Sötét szobámban ülve, magányosan töltött csöndes éjszakai órák alatt, olvasólámpám sugara fényében újabb és újabb történetek születnek… Izsó Antal.
