Varjak a hóban(Érkezik a tél)

Az út szélén őrként álló, az erős szélben  

siránkozó, hajladozó fákon, nagy sötét foltok, 

fenyegető árnyak a félhomályban, 

éjsötét fekete varjak gubbasztanak, 

fagyosan-fázva. 

Sötétlőn fénylő tollukon megcsillan, 

búcsút int az alkonyat. 

 

Felettük fenn az égen, 

 sűrű sötét felhők gyűlnek, 

tömöttek, súlyos terhet hordozva,  

feszülnek, belsejük majd kipattan. 

 

Máskor a varjak ilyen tájban még 

fenn a magasban keringenek, szállnak. 

Onnan szemlélik az alattuk elterülő tájat, 

majd egy idő után,  

rekedt csúf kiáltásoktól kísérve, 

 hogy megpihenjenek az ágakon. 

leszállnak.  

 

Időközben a magasban a felhők megnyíltak. 

Megjelennek a légben, az első lebegő, szálló, 

föld felé tartó játékos, egymást kergető, 

pajkos hópelyhek. 

Egyre erősebben esik, a hó kavarog,  

szinte sistereg, sőt már zuhog, szakad is,  

s lám a táj, máris fehérbe öltözik. 

 

A varjak a hóesés kezdetén kuporogva ülnek az ágakon, 

hang nélkül, némán, de amint a rájuk hulló, 

és rajtuk megtapadó hó, fekete ruhájukból 

hófehér gúnyát varázsol, csőrüket nagyra kitárva, 

hangos, messzire szálló károgással 

üdvözlik a havazást. 

 

Hiába, múlik, repül az idő. 

Minap még langyos szellő járta 

vidáman fütyölve az utcákat. 

Hónak, fagynak még híre hamva sem volt, 

most meg már szakad, és mindent elborít 

gyerekek öröme, az első frissen hullott hó. 

 

És ahogy a varjak rekedt károgással 

úgy én is, de nem károgással, 

hanem élénk, erős, messzire hangzó 

üdvkiáltással köszöntöm jöttödet: 

Légy üdvözölve nálunk, új évszak, 

Kedves havas tél.