A kecskebéka és a légy barátsága

Csodaszép tavaszi reggel köszöntött a Velencei-tó kis lakóira. A nap szinte mosolygott rájuk, ahogy egymás után ébredeztek a sűrű növényzet alatt. A víz hőmérséklete nyaranta eléri a 26-28 Celsius fokot, de már tavasszal is igen kellemesnek mondható. A tóparti kövek még kissé nyirkosak voltak, de a nap meleg sugarai hamar felszárították őket. A nagy kócsag, a szürke gém, a kis kócsag és a búbos vöcsök már mind felébredtek, és elindultak táplálékot keresni. Persze ez nem túl jó hír az apróbb rovaroknak, ízeltlábúaknak, halaknak, vagy a kisebb emlősöknek, akiknek igazi kihívás minden egyes nap életben maradni. S talán sikerül nekik, talán nem. Ez nem csak a szerencse dolga, hanem az ügyességgé, a rátermettséggé is. A mocsári teknős komótosan üldögélt az egyik szikla szirten, mint, ahogyan általában szokott. Nem volt sietős a dolga. Gideon a kecskebéka álmosan nyújtózott a kissé nedves, de annál puhább lapulevél alatt. Imádott lustálkodni, s bár éhes volt, mégsem esett jól felkelnie. A mamája szörnyen haragudott a lustasága miatt, ezért folyton csak szapulta őt. Napkeltétől-napnyugtáig.

– Gideon! Gideon! Ébredj már, te világ lustája! – kérlelte. – Gideon, ha rajtad múlna, napokon belül éhen halnánk – mondogatta.

– Mindjárt mama – ásítozott a kecskebéka. – Még egy kis időt kérek, és máris fent leszek.

– Máris-máris – utánozta bosszúsan az anyja, majd gondolt egyet, és végül egyedül indult útnak.

Gideon pár pillanattal később már ismét mélyen szunyókált a lapulevél alatt. Nem bánta mi történik körülötte, csak a ragadozók észre ne vegyék, különösen a szürke gémek. Külső adottságaival remekül álcázta magát, hiszen zöld alapszíne mellett, volt benne némi barna és fekete is. Szinte alig észrevehető egy-egy lapulevél alatt. Már jó ideje aludhatott, amikor egy fülbemászó, vidám énekhangra lett figyelmes.

– Szállni, jaj, de jó! Szállni, jaj, de jó! – hallotta nem túl messziről az ismétlődő dallamot. A kellemes ének egészen közelről jöhetett, ezért elhatározta felkel, s megnézi magának ki a felelős azért, hogy felébresztette ma reggel. Felugrott az egyik kőre, és onnan vette szemügyre a tettest. A nádas mellől jött a különös énekhang, amely úgy megtetszett neki, hogy még azt sem bánta, hogy egy légy a tulajdonosa.

– Nagyon szép a hangod – szólt oda, nehogy elijessze a kis legyet.

– Te hallasz engem? – csodálkozott a légy.

– Igen, hallottalak – felelte a kecskebéka. – Gideon a nevem. Téged, hogy hívnak?

– Brünhilda, de a barátaimnak csak Brüni – válaszolta félénken a légy. – Te most meg akarsz enni engem? – kérdezte a kis rovar.

– Nem, nem tervezem – válaszolta őszintén Gideon, hiszen még ahhoz is lusta lett volna. – Ugye énekelsz még nekem? – kérdezte aztán.

– Persze szívesen, ha szeretnéd – mondta reszketve, kissé bizonytalanul a kis légy, és ismét dalolni kezdett. Gideon boldogan hallgatta a legyecske énekét, még sosem hallott ennél szebbet. Csodásnak tartotta Brüni tehetségét, ezért elhatározta, hogy mindennap találkozni fog vele. Persze, csakis titokban, nehogy bárki is megtudja.

– Még sosem ismertem ilyen kedves kecskebékát – mondta Brüni, és percről-percre egyre közelebb merészkedett Gideonhoz. Ahogy telt múlt az idő, egyre jobban megbízott a békában. Hiába figyelmeztették a társai legyen óvatos, ő hit Gideonban és a köztük lévő barátságban. S a kecskebéka is pont így érzett. Innentől kezdve minden áldott nap szokott időben találkoztak, és jókat beszélgettek, nevettek együtt. Brüni minden ismert dallamot megosztott Gideonnal, aki élvezettel hallgatta a legyecske énekét.

Aztán egy napon, vadászok érkeztek a Velencei-tóhoz. Hangos ropogtatásokat hallottak mindenfelől, puskagolyók záporoztak és vadkacsák rikoltoztak. A vadászkutyák ugatása fellármázta az egész tó nyugalmát. Nem tudták mire vélni a történéseket, csak abba voltak biztosak, hogy nagyon nagy a baj.

– Mi történik Gideon? – kérdezte izgatottan Brüni.

– Úgy beszélik, sok vadkacsát elvesztettünk. Rengeteg gyászoló család van, akik félnek, és a nádasban rejtőztek el – mesélte a kecskebéka szomorúan. – A vadászok nem kímélik őket. A kutyák szinte azonnal belegázolnak a vízbe a zsákmányért. Bátrak és fürgék, tehetetlenek vagyunk velük szemben. Sokkal erősebbek nálunk.

– Ez rettenetes – sóhajtott együtt érzően Brüni. – Mi lesz, ha mi is sorra kerülünk?

– Úgy hallottam, mi nem kellünk nekik, csakis a szárnyasok – magyarázta Gideon, mire a kis légy nagyon megkönnyebbült, de őszintén sajnálta az áldozatok családját.

Ahogy ezen a szörnyűségen tanakodtak, egyszer csak nagy puffanás hallatszott a fejük fölött, s rögtön lepottyant egy újabb vadkacsa a nádasba. Megsérült, de még nem halt meg. A kecskebéka tehetetlennek érezte magát, mert szíve szerint segített volna a szárnyasnak, de a kutyától való félelmébe szinte kővé dermedt.

– Tennünk kellene valamit – zümmögött a kis légy.

– Még életben van, csapdos a szárnyaival – mondta ijedten Gideon, s ekkor gondolt egy nagyon bátrat és a vadkacsa megmentésére sietett. Nagy nehézségek árán vitték ki másik két békatársával a partra, abban reménykedve, hogy valaki megtalálja, és meggyógyítja őt.

– Köszönöm barátaim, de hiába minden. Jön a kutya és végez velem – mondta kimerülten a vadkacsa. – Nem lesz könyörületes hozzám – suttogta a maradék erejével.

S a kacsának igaza volt. A vadászkutya máris hatalmas lendülettel belegázolt a tóba, és mindenütt keresni kezdte a sérült vadkacsát. Amikor nem találta, mérgében hangosan ugatni kezdett. Gideon és társai próbálták úgy elrejteni az áldozatot, hogy a kutya ne találhassa meg.

– Köszönöm a segítséget! – hálálkodott a vadkacsa, akit Augusztinának neveztek.

– Próbálj nyugodt maradni! Ígérem, hozzunk segítséget, csak légy türelemmel! – kérlelte őt Gideon, s a vadkacsa igyekezett mindenben szót fogadni hős megmentőjének.

Mikor a kecskebéka és társai visszatértek a köves partra, a kis légy izgalmában megfeledkezve magáról odarepült Gideon elé.

– Olyan büszke vagyok rád barátom – mondta lelkesen, de arra nem számított, hogy ezzel ő is milyen nagy veszélybe sodorja magát.

– Barátom? – kérdezte furcsán brekegve Lali a varangyos béka. – Gideon! Csak nem a tápláléklánc legaljával barátkozol? – vonta kérdőre a kis kecskebékát.

– Nem, dehogy – tagadta le nyomban. – Biztos valamit félreértettél – jegyezte meg, s tovább sütkérezett a köves parton.

– Pedig én is úgy hallottam – felelte Rajmund a kis tavi béka. – Ahelyett, hogy megennéd őt, te barátkozol egy ilyen egyszerű házi léggyel? – kérdezte lenézően.

– Már mondtam nektek, hogy nem barátkozom vele, nem is ismerem – tagadott mindent Gideon, s alig várta, hogy végre elmenjenek.

– Nem hiszünk neked – felelte a varangy.

– Bizonyítsd be, hogy nem hazudtál! – követelte Rajmund.

– Ne hallgass rájuk Gideon! – kérlelte őt Brüni, érezve a rá leselkedő veszélyt, de annyira megbízott a barátjában, hogy eszében sem volt elrepülni.

Gideon nem tudta mitévő legyen. Elismerje a léggyel való barátságát, vagy tegyen eleget a társai kérésének? Hogyan vágja ki magát ebből a nehéz helyzetből? – gondolkodott, aztán váratlanul bekapta Brünhildát.

– Na, ez a beszéd! – brekegték a békák elégedetten, majd jellegzetes varangybüszkeséggel a vízbe vetették magukat és magára hagyták Gideon a parton.

Amikor a kecskebéka megbizonyosodott róla, hogy teljesen egyedül maradt, öklendezni kezdett, s hirtelen kiköpte Brünit egy lapulevélre.

– Fúj, micsoda nyálözön! – kiáltott undorral a kis légy. – Most meghaltam és a mennyben vagyok? – kérdezte.

– Még élsz kis barátom – köhécselt a kecskebéka. – de nem sokon múlott, hogy a többiek valóban végezzenek veled. Máskor legyél óvatosabb! – javasolta kedvesen, mire a kis légy belátta, ezúttal valóban nagyon elővigyázatlan volt.

– Milyen megható jelenet – szólalt meg a hátuk mögött a vadászkutya. – Ilyet se látni mindennap – mondta komótosan szaglászva hol erre, hol arra.

– Hát te, ki vagy? – kérdezte Gideon. – Mit keresel annyira szimatolva?

– Pongrác a nevem, vadászkutya vagyok. Eltűnt a gazdám zsákmánya – közölte morgós hangulatban az eb. – Ha nem találom meg estig, oda lesz a vacsorám.

– Milyen aljas dolog ez – válaszolta Gideon. – Hogy bírsz ilyen emberrel együtt élni?

– Egyre nehezebben. Lassan megöregszem, de még mindig a vadkacsák után kell futkosnom. S az az igazság, napról-napra egyre nehezebben megy. A szaglásom sem a régi már – panaszkodott.

– Sajnálom, hogy ilyen nehéz neked – csilingelte együtt érzően Brüni. – Ugye, te sem bántasz engem? – kérdezte bizakodva.

– Nincs bajom a házi legyekkel, de a zöld legyet nem szeretem – közölte durcásan.

– Ezt megértem – nevetett Gideon. – Én se komálom őket. Brüni egészen más, nagyon jó kis légy, senkinek sem ártana. Ráadásul csodás hangja van – tette hozzá büszkén.

– A szép muzsikát nagyon szeretem – csillant fel a kutya tekintete, és kíváncsian nézett Brünire.

– Mit énekeljek? – kérdezte a kis légy, de a nézőközönségnek teljesen mindegy volt, bármelyik dalt szívesen meghallgatták. Brüni így jobb híján a kedvenc dalait kezdte el sorban énekelni. Olyan gyönyörűen szólt a hangja, hogy Pongrác nem győzött csodálkozni. Hirtelen elcsendesedett a Velencei-tó népe, s mindenki a kis légy énekére figyelt.

Gideon azonban, percről-percre jobban aggódott a sérült vadkacsa miatt. Jól tudta, ők nem sokat tehetnek érte, de az emberek meg tudnák őt gyógyítani. Egyedül csak Pongrác segíthetne rajta, de vajon hajlandó lenne rá? Mikor véget ért a muzsika, a kis kecskebéka óvatosan puhatolózni kezdett az öreg vadászkutyánál. Nem gondolta volna, de az eb rögtön rábólintott Gideon kérésére.

– Segítségedre leszek barátom. Jó példát mutattál az imént, s most én következem – mondta Pongrác, s óvatosan szájába vette a sérült vadkacsát, majd letette őt egy rokonszenves fiatal házaspár elé. A férj állatorvos volt, így azonnal a gondjaiba vette a sérültet. Gideon boldogan köszönte meg új barátjának a segítséget, majd sietősen visszatért a vízpartra.

– Milyen mozgalmas napunk volt – emlékezett vissza Gideon.

– Valóban az volt, és még tanulságos is – válaszolta boldogan a kis légy, hiszen nem csak a kecskebéke barátságában lehetett immáron bizonyos, de a vadászkutya hűségében is, aki lemondott a ma esti vacsorájáról azért, hogy a sérült vadkacsa meggyógyulhasson. Nem kaphatott volna ennél szebb ajándékot mára.

– Minden jó, ha a vége jó – brekegte a béka, miközben hangos kiáltásokra lettek figyelmesek.

– Gideon! Gideon! Hol vagy már te vásott kölyke? – hallatszott az édesanyja szokásos hívó szava, így a kis béka elbúcsúzott legjobb barátjától, és visszatért a víz béli szállására.

Mézbogyó és más szundi mesék 2025.

Az Irodalmi Rádió szerzőitől