Csodaszép tavaszi reggel köszöntött a Velencei-tó kis lakóira. A nap szinte mosolygott rájuk, ahogy egymás után ébredeztek a sűrű növényzet alatt. A víz hőmérséklete nyaranta eléri a 26-28 Celsius fokot, de már tavasszal is igen kellemesnek mondható. A tóparti kövek még kissé nyirkosak voltak, de a nap meleg sugarai hamar felszárították őket. A nagy kócsag, a szürke gém, a kis kócsag és a búbos vöcsök már mind felébredtek, és elindultak táplálékot keresni. Persze ez nem túl jó hír az apróbb rovaroknak, ízeltlábúaknak, halaknak, vagy a kisebb emlősöknek, akiknek igazi kihívás minden egyes nap életben maradni. S talán sikerül nekik, talán nem. Ez nem csak a szerencse dolga, hanem az ügyességgé, a rátermettséggé is. A mocsári teknős komótosan üldögélt az egyik szikla szirten, mint, ahogyan általában szokott. Nem volt sietős a dolga. Gideon a kecskebéka álmosan nyújtózott a kissé nedves, de annál puhább lapulevél alatt. Imádott lustálkodni, s bár éhes volt, mégsem esett jól felkelnie. A mamája szörnyen haragudott a lustasága miatt, ezért folyton csak szapulta őt. Napkeltétől-napnyugtáig.
– Gideon! Gideon! Ébredj már, te világ lustája! – kérlelte. – Gideon, ha rajtad múlna, napokon belül éhen halnánk – mondogatta.
– Mindjárt mama – ásítozott a kecskebéka. – Még egy kis időt kérek, és máris fent leszek.
– Máris-máris – utánozta bosszúsan az anyja, majd gondolt egyet, és végül egyedül indult útnak.
Gideon pár pillanattal később már ismét mélyen szunyókált a lapulevél alatt. Nem bánta mi történik körülötte, csak a ragadozók észre ne vegyék, különösen a szürke gémek. Külső adottságaival remekül álcázta magát, hiszen zöld alapszíne mellett, volt benne némi barna és fekete is. Szinte alig észrevehető egy-egy lapulevél alatt. Már jó ideje aludhatott, amikor egy fülbemászó, vidám énekhangra lett figyelmes.
– Szállni, jaj, de jó! Szállni, jaj, de jó! – hallotta nem túl messziről az ismétlődő dallamot. A kellemes ének egészen közelről jöhetett, ezért elhatározta felkel, s megnézi magának ki a felelős azért, hogy felébresztette ma reggel. Felugrott az egyik kőre, és onnan vette szemügyre a tettest. A nádas mellől jött a különös énekhang, amely úgy megtetszett neki, hogy még azt sem bánta, hogy egy légy a tulajdonosa.
– Nagyon szép a hangod – szólt oda, nehogy elijessze a kis legyet.
– Te hallasz engem? – csodálkozott a légy.
– Igen, hallottalak – felelte a kecskebéka. – Gideon a nevem. Téged, hogy hívnak?
– Brünhilda, de a barátaimnak csak Brüni – válaszolta félénken a légy. – Te most meg akarsz enni engem? – kérdezte a kis rovar.
– Nem, nem tervezem – válaszolta őszintén Gideon, hiszen még ahhoz is lusta lett volna. – Ugye énekelsz még nekem? – kérdezte aztán.
– Persze szívesen, ha szeretnéd – mondta reszketve, kissé bizonytalanul a kis légy, és ismét dalolni kezdett. Gideon boldogan hallgatta a legyecske énekét, még sosem hallott ennél szebbet. Csodásnak tartotta Brüni tehetségét, ezért elhatározta, hogy mindennap találkozni fog vele. Persze, csakis titokban, nehogy bárki is megtudja.
– Még sosem ismertem ilyen kedves kecskebékát – mondta Brüni, és percről-percre egyre közelebb merészkedett Gideonhoz. Ahogy telt múlt az idő, egyre jobban megbízott a békában. Hiába figyelmeztették a társai legyen óvatos, ő hit Gideonban és a köztük lévő barátságban. S a kecskebéka is pont így érzett. Innentől kezdve minden áldott nap szokott időben találkoztak, és jókat beszélgettek, nevettek együtt. Brüni minden ismert dallamot megosztott Gideonnal, aki élvezettel hallgatta a legyecske énekét.
Aztán egy napon, vadászok érkeztek a Velencei-tóhoz. Hangos ropogtatásokat hallottak mindenfelől, puskagolyók záporoztak és vadkacsák rikoltoztak. A vadászkutyák ugatása fellármázta az egész tó nyugalmát. Nem tudták mire vélni a történéseket, csak abba voltak biztosak, hogy nagyon nagy a baj.
– Mi történik Gideon? – kérdezte izgatottan Brüni.
– Úgy beszélik, sok vadkacsát elvesztettünk. Rengeteg gyászoló család van, akik félnek, és a nádasban rejtőztek el – mesélte a kecskebéka szomorúan. – A vadászok nem kímélik őket. A kutyák szinte azonnal belegázolnak a vízbe a zsákmányért. Bátrak és fürgék, tehetetlenek vagyunk velük szemben. Sokkal erősebbek nálunk.
– Ez rettenetes – sóhajtott együtt érzően Brüni. – Mi lesz, ha mi is sorra kerülünk?
– Úgy hallottam, mi nem kellünk nekik, csakis a szárnyasok – magyarázta Gideon, mire a kis légy nagyon megkönnyebbült, de őszintén sajnálta az áldozatok családját.
Ahogy ezen a szörnyűségen tanakodtak, egyszer csak nagy puffanás hallatszott a fejük fölött, s rögtön lepottyant egy újabb vadkacsa a nádasba. Megsérült, de még nem halt meg. A kecskebéka tehetetlennek érezte magát, mert szíve szerint segített volna a szárnyasnak, de a kutyától való félelmébe szinte kővé dermedt.
– Tennünk kellene valamit – zümmögött a kis légy.
– Még életben van, csapdos a szárnyaival – mondta ijedten Gideon, s ekkor gondolt egy nagyon bátrat és a vadkacsa megmentésére sietett. Nagy nehézségek árán vitték ki másik két békatársával a partra, abban reménykedve, hogy valaki megtalálja, és meggyógyítja őt.
– Köszönöm barátaim, de hiába minden. Jön a kutya és végez velem – mondta kimerülten a vadkacsa. – Nem lesz könyörületes hozzám – suttogta a maradék erejével.
S a kacsának igaza volt. A vadászkutya máris hatalmas lendülettel belegázolt a tóba, és mindenütt keresni kezdte a sérült vadkacsát. Amikor nem találta, mérgében hangosan ugatni kezdett. Gideon és társai próbálták úgy elrejteni az áldozatot, hogy a kutya ne találhassa meg.
– Köszönöm a segítséget! – hálálkodott a vadkacsa, akit Augusztinának neveztek.
– Próbálj nyugodt maradni! Ígérem, hozzunk segítséget, csak légy türelemmel! – kérlelte őt Gideon, s a vadkacsa igyekezett mindenben szót fogadni hős megmentőjének.
Mikor a kecskebéka és társai visszatértek a köves partra, a kis légy izgalmában megfeledkezve magáról odarepült Gideon elé.
– Olyan büszke vagyok rád barátom – mondta lelkesen, de arra nem számított, hogy ezzel ő is milyen nagy veszélybe sodorja magát.
– Barátom? – kérdezte furcsán brekegve Lali a varangyos béka. – Gideon! Csak nem a tápláléklánc legaljával barátkozol? – vonta kérdőre a kis kecskebékát.
– Nem, dehogy – tagadta le nyomban. – Biztos valamit félreértettél – jegyezte meg, s tovább sütkérezett a köves parton.
– Pedig én is úgy hallottam – felelte Rajmund a kis tavi béka. – Ahelyett, hogy megennéd őt, te barátkozol egy ilyen egyszerű házi léggyel? – kérdezte lenézően.
– Már mondtam nektek, hogy nem barátkozom vele, nem is ismerem – tagadott mindent Gideon, s alig várta, hogy végre elmenjenek.
– Nem hiszünk neked – felelte a varangy.
– Bizonyítsd be, hogy nem hazudtál! – követelte Rajmund.
– Ne hallgass rájuk Gideon! – kérlelte őt Brüni, érezve a rá leselkedő veszélyt, de annyira megbízott a barátjában, hogy eszében sem volt elrepülni.
Gideon nem tudta mitévő legyen. Elismerje a léggyel való barátságát, vagy tegyen eleget a társai kérésének? Hogyan vágja ki magát ebből a nehéz helyzetből? – gondolkodott, aztán váratlanul bekapta Brünhildát.
– Na, ez a beszéd! – brekegték a békák elégedetten, majd jellegzetes varangybüszkeséggel a vízbe vetették magukat és magára hagyták Gideon a parton.
Amikor a kecskebéka megbizonyosodott róla, hogy teljesen egyedül maradt, öklendezni kezdett, s hirtelen kiköpte Brünit egy lapulevélre.
– Fúj, micsoda nyálözön! – kiáltott undorral a kis légy. – Most meghaltam és a mennyben vagyok? – kérdezte.
– Még élsz kis barátom – köhécselt a kecskebéka. – de nem sokon múlott, hogy a többiek valóban végezzenek veled. Máskor legyél óvatosabb! – javasolta kedvesen, mire a kis légy belátta, ezúttal valóban nagyon elővigyázatlan volt.
– Milyen megható jelenet – szólalt meg a hátuk mögött a vadászkutya. – Ilyet se látni mindennap – mondta komótosan szaglászva hol erre, hol arra.
– Hát te, ki vagy? – kérdezte Gideon. – Mit keresel annyira szimatolva?
– Pongrác a nevem, vadászkutya vagyok. Eltűnt a gazdám zsákmánya – közölte morgós hangulatban az eb. – Ha nem találom meg estig, oda lesz a vacsorám.
– Milyen aljas dolog ez – válaszolta Gideon. – Hogy bírsz ilyen emberrel együtt élni?
– Egyre nehezebben. Lassan megöregszem, de még mindig a vadkacsák után kell futkosnom. S az az igazság, napról-napra egyre nehezebben megy. A szaglásom sem a régi már – panaszkodott.
– Sajnálom, hogy ilyen nehéz neked – csilingelte együtt érzően Brüni. – Ugye, te sem bántasz engem? – kérdezte bizakodva.
– Nincs bajom a házi legyekkel, de a zöld legyet nem szeretem – közölte durcásan.
– Ezt megértem – nevetett Gideon. – Én se komálom őket. Brüni egészen más, nagyon jó kis légy, senkinek sem ártana. Ráadásul csodás hangja van – tette hozzá büszkén.
– A szép muzsikát nagyon szeretem – csillant fel a kutya tekintete, és kíváncsian nézett Brünire.
– Mit énekeljek? – kérdezte a kis légy, de a nézőközönségnek teljesen mindegy volt, bármelyik dalt szívesen meghallgatták. Brüni így jobb híján a kedvenc dalait kezdte el sorban énekelni. Olyan gyönyörűen szólt a hangja, hogy Pongrác nem győzött csodálkozni. Hirtelen elcsendesedett a Velencei-tó népe, s mindenki a kis légy énekére figyelt.
Gideon azonban, percről-percre jobban aggódott a sérült vadkacsa miatt. Jól tudta, ők nem sokat tehetnek érte, de az emberek meg tudnák őt gyógyítani. Egyedül csak Pongrác segíthetne rajta, de vajon hajlandó lenne rá? Mikor véget ért a muzsika, a kis kecskebéka óvatosan puhatolózni kezdett az öreg vadászkutyánál. Nem gondolta volna, de az eb rögtön rábólintott Gideon kérésére.
– Segítségedre leszek barátom. Jó példát mutattál az imént, s most én következem – mondta Pongrác, s óvatosan szájába vette a sérült vadkacsát, majd letette őt egy rokonszenves fiatal házaspár elé. A férj állatorvos volt, így azonnal a gondjaiba vette a sérültet. Gideon boldogan köszönte meg új barátjának a segítséget, majd sietősen visszatért a vízpartra.
– Milyen mozgalmas napunk volt – emlékezett vissza Gideon.
– Valóban az volt, és még tanulságos is – válaszolta boldogan a kis légy, hiszen nem csak a kecskebéke barátságában lehetett immáron bizonyos, de a vadászkutya hűségében is, aki lemondott a ma esti vacsorájáról azért, hogy a sérült vadkacsa meggyógyulhasson. Nem kaphatott volna ennél szebb ajándékot mára.
– Minden jó, ha a vége jó – brekegte a béka, miközben hangos kiáltásokra lettek figyelmesek.
– Gideon! Gideon! Hol vagy már te vásott kölyke? – hallatszott az édesanyja szokásos hívó szava, így a kis béka elbúcsúzott legjobb barátjától, és visszatért a víz béli szállására.
Mézbogyó és más szundi mesék 2025.
Az Irodalmi Rádió szerzőitől
Author: Katalina S. Miller
A Katalina S. Miller művésznevet választottam írásaim kiadásához, amelyben tapintatosan megbújik az igazi, polgári nevem. 1978-ban születtem Pásztón, és jelenleg is itt élek. Többféle végzettséggel rendelkezem, de az igazi hivatásomnak mégis a szerzői tevékenységet tartom. Már tizenöt éves koromtól írok verseket, idézeteket, kisebb novellákat. Húsz évesen megírtam életem első könyvét, és az óta is, ha csak tehetem, folyamatosan alkotok. Egy gyermekem van. Már fiatal felnőttként ő is próbálgatja szárnyait, szülőként igyekszem mindenben mellette állni, és támogatni. Első megjelent munkám, A gyűlölet rabjai című romantikus regény, amely életem olyan időszakában íródott, amikor az önismeret kezdeti útján jártam, és kerestem a helyem a világban. Ennek folytatásaként írtam meg a Szívbéli kötelék című regényt, mely egy szerelmi szállal átszőtt könnyed romantikus olvasmány. A könyv betekintést enged az angyalok világába, a túlvilági létbe, és az egyéni sorsfeladatok fontosságába.

