Minden bölények mentora
Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én mindig is hittem abban, hogy ha valaki nagy hangon mond valamit, akkor biztos igaza van. Főleg, ha közben olyanokat is csinál, mint hogy a dombtetőn áll, háttal a napnak, és lassan fordul felénk, miközben azt kérdezi: „Mi a bölény sorsa, ha nem az, hogy túléljen?”
Ez utóbbi egyébként Bátor, a vezérünk specialitása volt. Már a nevét is ő adta magának, és hát… ki vagyok én, hogy kétségbe vonjam egy ilyen hős múltját? Ő állítólag három farkastámadást élt túl egyedül, puszta szarvakkal, mocsáron át, hátszélben, hóban és sárban. Legalábbis ezt mesélte. Mi meg bólogattunk. Napi háromszor.
Én amúgy nem vagyok nagy kérdező. Apám azt mondta, az a bölény, aki túl sokat kérdez, könnyen marad le, mert nem figyel a szélirányra. Meg hát… Bátor tanított minket. Hogy hogyan kell futni, meg hogyan kell nem félni. Azt is elmagyarázta, hogy amikor a farkas jön, nem hátrálunk. Tömören így: „Előre, társaim! Ne hagyjunk senkit hátra!”
Ez különösen vicces volt, mert közben senkit nem tanított meg rendesen harcolni. Kivéve Édesmagost. Ő volt az egyetlen, akinek mindig volt ideje Bátor személyes leckéire. Meg patamosásra. Igen, ő volt az a bölénynőstény, akinek a körme alá sosem ment sár. És ha Bátor mellett volt, hát elhittük neki, hogy ez a rendszer működik. Hogy működnie kell.
Aztán jött a nap. Az a nap, amikor a fű hirtelen túlságosan halk lett. Amikor az égen a felhők úgy mozogtak, mintha elfordítanák a kamerát. Amikor a farkasok nem vártak arra, hogy Bátor beszédet tartson. Mert hát a ragadozók nem értik a retorikát.
És itt kezdődött a baj.
Szarv van a palacsintában!
Aznap reggel valami nem stimmelt.
Bátor persze semmit nem érzett. Ő épp újabb tanítást tartott a dombtetőn, ahol minden prédikációját elmondta, kivéve amikor elfáradt, mert akkor Édesmagos hátát vakarta a nyelvével. Azt mondta, ez is a tanítás része, csak… haladó szint. Én középhaladónak számítottam, ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy legelhettem a közelükben, de nem szólhattam hozzá. Kiváltság.
Körülöttem a többiek idegesen toporogtak, de senki nem mert hangosan mondani semmit. A bölények többsége úgy működik, mint a kövön kúszó moha: ha a vezér nem mondja, hogy baj van, akkor nincs baj. Inkább csak „tapasztalati nyugtalanság”.
Én meg… hát én próbáltam emlékezni Bátor egyik korábbi mondására: „A félelem csak egy gondolat. Gondolj másra.” Szóval próbáltam a régi bokrokra gondolni, meg a patakra, ahol egyszer láttam egy madarat hasast ugrani. De akkor megláttam a farkast.
Egyedül volt. Először. Aztán kettő. Aztán három. Én nem tudom, hogy a farkasok tanulnak-e taktikát valahol, de ha igen, kiváló iskolájuk lehet.
Bátor természetesen ekkor is beszélt. Pont az „egység ereje” című fejezetet recitálta, amikor az első morgás megérkezett. A csorda megdermedt, mint a reggeli dér. Még a borjak sem nyafogtak. Édesmagos ekkor hátralépett. Igen, pont ő, akinek a legszebb patája volt a környéken. Hátralépett – és rám nézett.
„Tessék?” – gondoltam. „Miért nézel rám úgy, mint aki szerint én tudom, mi történik?” De aztán láttam, hogy nem csak ő. Többen néztek. És ahogy Bátor hangja elcsuklott, rájöttem, hogy most vagy hős leszek… vagy reggeli.
Bátor ekkor végre megszólalt, de nem úgy, ahogy vártuk volna. Azt mondta:
– Testvéreim! Előre, a magaslatra! – majd elkezdett futni. A másik irányba.
„Stratégiai visszavonulás” – gondoltam jóhiszeműen. Végül is, lehet, hogy csak új pozíciót akar felvenni.
Mindhalálomig
Futottam, ahogy csak tudtam. Előre, a többiek után. És Bátor is futott. Pont előttem. Jó erőben, szépen, dinamikusan. Néha visszanézett. Nem úgy, mint aki aggódik. Inkább mint aki számol. Mint aki mérlegel.
Már ott volt mögöttem két farkas. Oldalról is jöttek. Egyetlen lépés – és már nem volt út semerre. Csak előre.
És Bátor megfordult.
Csak egy pillanatra. Mint aki döntött.
És lökött.
Nem nagyot. Nem is fájt igazán. Egy kis lendítés a fejével, pontosan oda, ahol a lábam gyökerezett. A testem előre bukott, a világ félrebillent. A patám a semmit taposta.
Az oldalammal csapódtam a földbe, a szemem sarka látta még, ahogy a többiek folytatják. Senki nem torpant meg. Senki nem nézett vissza.
Aztán jöttek a farkasok. Először csak a hangjuk. Aztán az árnyékuk. Aztán az egyikük szeme. És én már nem is hallottam Bátort. Talán még szónokolt egyet valahol a magaslaton. Talán épp arról, hogy egy igazi vezető mindig ott van a csordájával.
Én meg ott voltam… egyedül.
Végül is ezért tartjuk a vezetőt, nem? Hogy áldozatokat hozzon – ha kell, belőlünk.
Author: Gönczi Dávid
“- Dávid, hogy fér az össze, hogy nap közben szerződéseket írsz, este pedig szépirodalmat? - Úgy, hogy előbbieket az eszemmel, úgy utóbbiakat a szívemmel írom.” Dr. Gönczi Dávid vagyok, jogász, elemző, tisztviselő. Az előbbiek egy elhangzott párbeszédből származnak, ami talán a legjobban leírja a viszonyomat az alkotáshoz. Gyerekkorom óta vonz a nyelv világa, a játék a szavakkal. Általános iskolás és gimis koromban fontos volt számomra az írás, mint önkifejezési eszköz. Egyetem során és munkám kezdeti éveiben kicsit elhanyagolt területe volt ez az életemnek, az utóbbi hónapokban viszont az alkotás újra hangsúlyos szerepet játszik a mindennapjaimban. Írásaim középpontjában az emberi lélek belső folyamatai állnak. Foglalkoztat, hogyan ütközik bennünk a félelem és a szeretet, és hogy miként lehet a fájdalomból is erőt meríteni. Szeretem a szimbolikus képeket, allegóriákat, képekkel gyakran többet tudok adni, mint pusztán leíró elemzésekkel. Verseim és prózáim egyaránt a belső utazásról szólnak. Fontos számomra, hogy az olvasó ne csak elolvassa a művet, hanem belül is visszhangra találjon benne, ezáltal a belső világom hidat találhat más emberekhez, érzésekhez és tapasztalásokhoz. Köszöntök mindenkit, aki útitársamul szegődik ezen belső utazáshoz!