A hóember, aki megtanult szeretni

Egész éjszaka havazott, mindent beterített a pelyhekből szőtt finom fehér hótakaró. Az első hó ezen a télen, pár héttel a karácsonyi ünnepek előtt. A fehér táj szépsége békességet hozott az emberek szívébe. Olivér a kisfiú sietősen vette fel meleg kabátját és sapkáját. Igyekezett, hogy kiélvezze a tél minden örömét. Előkerült a szánkó és megjöttek a barátok is. Megkezdődött a hócsata, a hideg pirosra csípte a kisgyerekek arcát. Nevetésüktől volt hangos az udvar.

– Építsünk hóembert! – kiáltotta Olivér.

Három hógolyót gyúrt és akkorára növesztette, hogy barátja segítségével tudták egymásra rakni a három formás hógömböt.

– Így ni! – mondta Olivér – Ő fog vigyázni a télre!

Szeme szénből, orra sárgarépából volt, nyakán egy régi sál és legvégül nagypapa kalapja, amit nyáron a kertben használt. A kalap a hóembert fiatalossá tette, legalábbis Olivér így látta. Amúgy nem volt rajta semmi különös. Talán csak annyi, hogy nem az útra nézett, hanem a házra. A gyerekek elmentek, egyedül maradt az udvaron az esti félhomályba. Csak a hó világított. A hóember megpróbálta megmozdítani a végtagjait, de rájött, hogy ez lehetetlen. Mereven állt tovább, de emiatt picit sem szomorkodott. Szénszeme fürkészve nézte a házat, különösen, mikor felkapcsolták a házban a lámpákat. A kiszűrődő fény elvarázsolta. Többet meg szeretett volna tudni a fényről. Reggel, miután a ház lakói elsiettek, lakatlanná vált a ház. Fénytelenek a ház üvegszemei. De a tegnap esti fényességet nem tudta elfelejteni. Milyen szép volt! Vonzódott a fényhez, de közben félt tőle. Belül érezte: veszélyes lehet. Akkor előjött a házából Morzsi kutya, hogy körbejárja az új jövevényt.
A hóember megszólította:
– Mondd, te már rég óta laksz itt, mi az a fény az ablakok szemébe?

– Micsoda kérdés egy hóembertől. – csodálkozott a kutya. – Hát az nem más, mint a lámpa fénye, hogy este ne legyen sötét a házban. De a tűznek is ilyen a fénye, meg a napnak is.

– De én úgy tudom, a fény meleg, nem jó egy hóembernek, hogy miért, arra már nem emlékszem.

– Annyit tudok, én szeretem. – vakkantott egyet és tovább állt.
A hóember elég okos volt, hogy rájöjjön a fény maga a szeretet. Arra repült egy cinke.

– Rászállhatok az orrodra? Csipegetnék belőle egy kicsit.

– Gyere csak! Úgy is elég hosszú. – mondta a hóember kedvesen. A cinkétől is megkérdezte, miért jó a fény és a meleg. A cinke így válaszolt:

– A fény és a meleg maga a nyár és az élelem. Tudod, én nem költözöm el, mint a gólyák és a fecskék. Én itt maradok és nehezen, de kibírom a telet. – hozzátette – Az emberek segítenek: madáretetőt készítenek, magokat raknak bele.
– Neked nincs házad? – csipkedte tovább a sárgarépaorrát csodálkozva a kismadár.
– Hát nekem nincs, de még nem is gondoltam erre. – válaszolt a kismadár. – Az embereknek, kutyáknak, meg a madaraknak. Akit szeretnek, annak háza van. – és jóllakottan tovább repült.

Fény, melegség, nyár, ház, szeretet…szép – gondolta a hóember.
Sokáig várta, hogy a ház ablakain kigyúljanak a fények. Így volt ez minden téli estén, egészen február végéig. A nap már kicsit erőre kapott és előbújt a szürke felhők mögül. A hóember felnézett rá, egyre többször, vágyódva, de teli félelemmel. Ahogy átmelegedett, lecsúszott róla a kalap. Hóteste lassan összegörnyedt. Hát, ez a meleg hasonlít a szeretetre. Most vízzé válok, a föld beszív. Jó ez a növényeknek. A nap pedig felszív, magasba emel és esővé változtat, hogy táplálja a patakokat, folyókat. Olivér a tócsa mellett megtalálta a hóember kalapját és sálját, s csak ennyit mondott:

-Ez egy kedves hóember volt.

Author: Kissné Kustor Franciska

1970-ben születtem Csornán, egy kis faluban nőttem fel. Győrben érettségiztem, eddigi életemet a gyerekekkel való foglalkozás töltötte ki. Két felnőtt gyermekem van, boldog házasságban élek. Gyermekkorom magányát fantáziám és gazdag képzeletem segítségével tettem felejthetetlenné. Elfoglalt szülők helyett a nagymamám minden este felolvasott, innen ered a könyvek szeretete. Kamasz koromban próbálkoztam először versek írásával. Az érzések szavakba öntése segített át a nehézségeken. Majd jöttek a novellák. Csak arról tudok írni, ami megérint, ami foglalkoztat. Küldtem be novellát a http://ahetedik.hu –ra, ahol több művem megjelent. Negyven éves korom körül születtek az első mesék, mára már több kötetre valót írtam. Rájöttem, ez a fajta önkifejezés áll a legközelebb hozzám. Valahol mindig ott él bennem a kislány. Így könnyen belehelyezkedem az ő világukba. Visszajelzést, elismerést tőlük kapok. Gyógypedagógiai asszisztensként dolgozom, eleinte óvodában, már 6 éve iskolában. Rajzórákon sokszor a meséimről rajzolnak a gyerekek. Színdarabokat is írtam, amit nagy örömmel adtak elő. Ez a legnagyobb siker számomra. Pályázatra meséket most küldtem be először. Örülök a lehetőségnek, hogy nyomtatásban is jelenhetnek meg mesék.