ANUBISZ ÁRNYÉKA

Claire Kincaid a város legjobb magánnyomozója volt, így nem meglepő, hogy amikor a rendőrség tehetetlennek bizonyult, őt hívták. Negyvenes évei elején járt; határozott, éles tekintetű nő volt, aki a barna kalapját és karcsú, homokszínű ballonkabátját szinte egyenruhaként viselte. Arcán szigorú, mégis figyelmes kifejezés ült, a világoskék ing gallérja pedig élesen tört elő a kabát alól.

Most a kertben állt, a téglaház közelében, a gondterhelt ingatlantulajdonos, Michael Langford mellett, a Langford & Whitmore árverezőház társtulajdonosa volt. A középkorú férfi fáradtan, megtört tekintettel bámult maga elé; kissé gyűrött ingének ujjait könyökig feltűrte, mintha már órák óta próbálná kézben tartani a káoszt.

– Kérem, találja meg a szobrocskát, és azt is, aki ellopta – könyörgött Michael Langford, miközben idegesen a homlokát dörzsölte, mint aki még mindig nem hiszi el, hogy mindez vele történik. – Ígérem, nem leszek hálátlan.

Claire Kincaid egy pillanatra végigmérte őt, majd halkan, de határozottan felelt:

– Minden tőlem telhetőt megteszek, Mr. Langford, de ehhez szükségem lesz arra, hogy a lehető legpontosabban elmondjon minden részletet. Kezdje az eltűnt tárgy pontos leírásával, Mr. Langford. Milyen volt a szobrocska? Méret, anyag, színek… minden apróság számíthat.

– Pár éve, amikor Egyiptomban jártam, Kairóban, a régiségpiacon megpillantottam egy Anubisz-szobrocskát. Azt mondták róla, hogy legalább kétezer éves, és állítólag a Szakkarai lépcsős piramis egyik mellékfolyosójában találták. A szobor fekete testű volt, arany díszítésekkel és szigorú, figyelő tekintettel. – A férfi hangja egy pillanatra elcsuklott. – Tudja, Miss Kincaid… ez volt a gyűjteményem legkülönlegesebb darabja.

– Be volt biztosítva? – kérdezte a nő.

– Szerencsére igen.

Claire Kincaid ugyan sosem járt Egyiptomban, de sokat olvasott a fáraók földjének ókori isteneiről. Tudta, hogy a mitológia szerint Anubisz a balzsamozás és a holtak őrzője, aki a túlvilág kapujában mérlegre tette a lelkeket, hogy eldöntse, méltók-e az örök útra. Ő vezette át a halottakat a sötétségen, és ő vigyázott a sírokra – ezért félték és tisztelték egyszerre.

A magánnyomozó és Michael Langford lassan közelebb sétáltak a házhoz, egészen az ebédlő betört ablaka alá, ahol a friss kár nyomai még elevenen őrizték az éjszaka történteit. A közvetlenül alatta fekvő virágágyásban zöld üvegcserepek csillogtak a nedves földön, körülöttük pedig mély, jól kivehető bakancsnyomok sorakoztak.

A nő leguggolt a virágágyás széléhez, ujjaival óvatosan megérintette a földet, majd felnézett a férfira.

– Mikor vette észre a betörést? – kérdezte halkan.

– Ma reggel, amikor lementem kávét főzni – felelte Michael, hangjában fáradt remegéssel.

– Hallott valamit az éjjel? Zajt, mozgást?

– Semmit. Mélyen aludtam… talán túlságosan is.

– Egyedül tartózkodott a házban?

– Igen.

Claire Kincaid felegyenesedett, tekintetét a lábnyomokról a férfi arcára emelte.

– Van bármi elképzelése arról, ki tulajdoníthatta el?

– Nos… szerintem többen is szemet vetettek a szoborra – sóhajtott Michael Langford, majd lassan, tétován sorolni kezdte – Először is az öcsém, Daniel. Tudja, szerencsejáték-függő, és jókora tartozása van. Az egyik szülinapi bulin még meg is jegyezte, hogy „ezért szép kis summát kapna az ember”. Tegnap nálam járt, pénzt kért kölcsön, de… sajnos nem tudtam adni neki. Aztán itt van a takarítónő, Iris Hale. Gyakran csodálta, de tegnap, miközben arról a polcról törölte a port, ahol a szobrocska állt… szinte megbűvölve nézte. És végül az üzlettársam, Richard Whitmore. Pár napja felvetette, hogy bocsássuk árverésre, mert az a bevétel megmenthetné a céget. Én természetesen nemet mondtam.

Michael elhallgatott, tekintete komorrá vált.

– Szóval… három ember is jó okkal vágyhatott rá – tűnődött el a magánnyomozó, miközben tekintete ismét a betört ablakra siklott. – Körbenézhetnék az ebédlőben is?

A férfi bólintott, fáradt mozdulattal félreállva az útból.

Csendben bevonultak a házba. Az ebédlő egyszerű, mégis otthonos helyiség volt: a falak krémszínben világítottak, a nagy ablakon át derűs, szórt fény áradt be, ami megvilágította a tömörfa étkezőasztalt és a hozzá illő, karcsú háttámlájú székeket. A fal mellett egy sötétbarna tálalószekrény állt, rajta néhány porcelántálat rejtő üvegajtóval. Minden rendezett volt, mintha egy óvatos kéz ügyelt volna rá, hogy a betörés ellenére se uralkodjon el a káosz.

A betört ablak alatt a szőnyegen csupán egy maroknyi elszórt föld éktelenkedett – se üveg, se lábnyom, semmi más, ami egy durva behatolótól várható lett volna.

Claire lassan odalépett a tálalószekrényhez, ahol a szobrocska állt. Ujja végigfutott az éleken, majd finoman megpróbálta megmozdítani a tárgyakat, hátha elrejtett nyomot, karcolást, akár egy apró ujjlenyomatot lel.

De semmit sem talált.

Minden túl tiszta, túl rendezett volt… mintha a tolvaj nagyon vigyázott volna arra, hogy ne hagyjon maga után semmit.

Claire Kincaid egy darabig némán állt, tekintete végigsiklott a szobán, majd lassan Langford felé fordult. A férfi arcán még mindig ott ült a feszültség, a félelem és a tanácstalanság keveréke.

A nyomozónő fél lépéssel közelebb lépett, mélyen Michael Langford szemébe nézett, mintha egészen a gondolatai mélyére látna.

– Most már minden világos a számomra – mondta halkan, ám rendíthetetlen határozottsággal. – Valóban tudni szeretné a tettes kilétét, Mr. Langford?

Kedves Olvasó! Ezt a rövid krimi novellát a rozsnyói könyvbemutatómra írtam, és az iskolák tanulóira bíztam, hogy fejtsék meg a rejtélyt. De most Neked adom tovább ezt az izgalmas feladatot. A titok nyitja a Te kezedben van. A megoldást írd meg kommentben!

Author: Surovec Róbert

Felvidéki magyar vagyok, egy Kassához közeli községben lakom, Tornán, amely egykoron Magyarország legkisebb vármegyéjének a székhelye volt. Gépészmérnöki diplomám van, viszont néhány éve a pedagógusi pályát választottam. Emellett a helyi társadalmi életben is aktívan részt veszek, igyekszem a lehető legtöbbet megtenni a szlovákiai magyar kultúra ápolásáért, terjesztéséért. Helytörténettel is foglalkozom, mert szerintem fontos visszahozni a jelenbe a múltban elfeledett dolgokat, és a jövő nemzedékre hagyni azokat; mindenkinek meg kellene fogadnia gróf Széchényi István tanácsát: "Tiszteld a múltat, hogy érthesd a jelent, és munkálkodhass a jövőn". Az utazás szintén a szenvedélyeim közé tartozik, ennek köszönhetően tágul az ember látóköre, ráadásul inspirációt is gyűjthetünk általa; Mozart is megmondta: "Utazások nélkül, legalább is, ha az ember művész vagy tudós, csupán csekély értelmű teremtmények lennénk". Szeretek még festeni (leginkább tájképeket viszek vászonra), túrázni, múzeumokat látogatni és természetesen olvasni.  A legfőbb szenvedélyem azonban az írás, amely még a gyermekkoromban gyökerezik. Már akkor különféle történeteket vetettem papírra, főleg krimikkel próbálkoztam. Leginkább csak magamnak írtam, kedvtelésből, senkinek sem adtam oda elolvasni azokat. Viszont mindig is író szerettem volna lenni, s ez 2022-ben teljesült is, amikor megjelent A halál anatómiája című regényem. A második regényem A halál gépezete címmel 2023-ban látott napvilágot. Történelmi krimikről van szó, melyek Kassán játszódnak 1896-ban, a millenniumi ünnepségek évében. Jelenleg...