Szervusz, Idegen! Már régen láttalak,
Már akkor éreztem, a szívembe zártalak.
Nem vettél észre, szinte átnéztél rajtam,
Nem szóltál hozzám, én meg csak hagytam.
Arcodat kerestem, de már nem találtam,
A félhomályban… csak foltokat láttam.
Várj még, Idegen! Hallgasd a csöndet,
Szívem megállt, nem dobban meg többet.
Megszakadt, mert nem vihetted magaddal,
El kellett válnunk leplezett haraggal.
Csak mentél, egy keserű mosollyal arcodon,
Pedig tudom jól, ez neked is fáj nagyon.
Kisétáltál az ajtón, nyugodt, biztató hanggal,
A lelkembe tapostál a féltő szavakkal.
Kitépted a szívem azzal a mosollyal,
Majd eldobtad messzire a bánatos arcoddal.
Fáj! Mégis csak annyit mondtam ridegen:
„Vigyázz magadra… Viszlát, Idegen!”
Author: Muzsik Szandra
Az írás számomra nem csupán érzelemkifejezés, hanem egy sóhaj. Néha kiszökik, máskor félve bennreked. Amikor már súlya van, gondolattá sűrűsödik, szavakat keres magának, majd alkotássá válik. Ezekben a szövegekben hagyom, hogy az, ami bennem készül, csendben, de őszintén kilépjen a függöny mögül. Miközben a soraimat írom, a háttérben szóló zene kísér, és teljesen belefeszülök ebbe az érzelmi világba.