A kórteremben hat ágy volt. Minden ágyhoz tartozott egy-egy szekrény. Minden szekrényen volt egy-egy ajtó, de csak az egyiknek volt lelke. Nem nagy lélek volt az, csak amolyan galamblélek. Ez az ajtó mindig mindent eltűrt, nem csapódott be, nem nyikorgott, és ha valaki nekidőlt, akkor sem sértődött meg.
A nővéreknek fogalmuk sem volt róla, milyen diplomáciai tehetséggel bír: ha a betegek dühösen rángatták a másik két szekrényt, ez az egy mindig szépen halkan kinyílt, mintha azt suttogta volna:
„Gyere, barátom, pihenj le, itt bent minden rendben lesz.”
És tudod, mi volt benne a fura?
Aki kinyitotta, az kicsit tényleg lenyugodott. Mintha átadott volna valami galamblelkű békét.
A gond akkor kezdődött, amikor a szekrényajtó egyszer csak nem akart bezáródni.
A nővérke becsukta: azonnal kinyílt.
A takarító rácsapott: kinyílt.
A pszichiáter megvonogatta a vállát: „Tárgyak néha így viselkednek”, mondta, és fel sem merült benne, hogy ez az ajtó valójában valamit közölni akar.
Mert, hogy akart.
Csak épp senki nem értette a galambnyelvét.
A galamblelkű szekrényajtó már napok óta furcsán viselkedett. Reggelente magától kinyílt, mintha azt mondaná:
– Jó reggelt, emberek, ideje a léleknek szellőzni!
A nővérek eleinte legyintettek: „Ez csak huzat.”
A valóság azonban az volt, hogy a szél sosem fújt bent, huzat így nem lehetett, mégis az ajtó néha olyan lendülettel tárult ki, mintha a túloldalon egy óriási, láthatatlan galamb csapkodná a szárnyait.
A betegek hamar rájöttek, hogy valami nincs rendben vele – vagyis nagyon is rendben van.
Mindenki, aki dühösen rontott be a szobába, és véletlenül meglökte a galamblelkű szekrényajtót, azonnal furcsa nyugalmat érzett. Olyan békét, mintha valaki egy meleg, puha takarót terített volna a hátára, hogy „na, most már ne ordíts, jó?”
A nővéreknek feltűnt, hogy:
– kevesebb a kiabálás,
– eltűntek a fölösleges viták,
– és a betegek furcsán sokat sétálnak arra a szekrény felé, mintha valami mágnes húzná őket.
A pszichiáter figyelmeztetett:
– Ha ez így megy tovább, terápiás eszközként kell regisztrálni az ajtót.
És ekkor történt egy misztikus incidens.
Egyik este, amikor már mindenki aludt volna (kivéve azt az egy beteget, aki szerint a plafonon lakik egy titok miniszter), a szekrényajtó lassan, méltóságteljesen kinyílt… és a sötétben halvány derengés látszott a belsejében.
Mintha valaki halvány krétavonalakkal rajzolt volna a belső falára egy galambot – de aztán a galamb megmozdult. Pislogott. Majd billentett egyet a fején, mint aki azt mondja:
– Megjöttem dolgozni. Hol a problémás páciens?
Reggelre aztán nyoma sem volt a fénynek.
A beteg viszont, akit előző nap még nem tudtak lecsillapítani, teljesen nyugodtan ült az ágyán, és ezt ismételgette:
– A szekrénygalamb megölelt. Kétszer is. Nagyon puha volt.
Attól a naptól kezdve:
– ha valaki feszült volt, az ajtó halkan magától kinyílt;
– ha valaki sírt, finoman becsukódott, mintha átölelné;
– ha pedig valaki hülyeséget akart csinálni, akkora csattanással vágódott be, hogy az egész folyosó ugrott egyet.
A pszichiáter végül kénytelen volt jegyzőkönyvet írni:
„A szekrényajtó spontán empatikus viselkedést mutat. Paranormális eredet gyanítható. Mellékhatás: fokozott galamb-motívumok a betegek álmaiban.”
A nővérek pedig egy idő után már úgy köszöntek neki minden műszakban:
– Jó reggelt, doktor Ajtó! Ma is együtt dolgozunk, ugye?
És a szekrényajtó ilyenkor… finoman meg-meglibbent, mint egy galamb szárnya.
Az új beteghordó, Misi, első napján már messziről kiszúrta a galamblelkű szekrényajtót.
– Na végre valami normális meló! – sóhajtott fel. – Ezt legalább meg tudom javítani, nem úgy, mint a lakókat.
A nővérek összenéztek, de nem szóltak. A részlegen minden új ember azt hitte, hogy ő lesz az, aki rendet tesz.
Aztán eltelt két nap… és rájöttek, hogy a rend itt csak a szekrényajtónak sikerül.
Misi felszerelkezett: kiskalapács, nagyobb kalapács, csavarhúzó, imbuszkulcs, két guriga szigszalag és a biztonság kedvéért két rolni leukoplaszt.
Először még úgy gondolta, hogy a racionális próbálkozás is célt érhet. Megfogta az ajtót.
– Nézd, havernő… vagy haver… akárki vagy. Itt nem lesz több önállóság. Te csukódj, én meg menjek ebédelni.
Az ajtó kinyílt.
De nem ám mérgesen, hanem olyan lassú, gyengéd mozdulattal, amitől Misi felhúzta a szemöldökét.
– Ne kedveskedj nekem, mert ideges leszek – mondta. – Én műszaki ember vagyok.
Az ajtó újra kinyílt.
Mintha ezt felelné: „Gyere, ölelj meg.”
Misi nem hitt a paranormális jelenségekben, csak a karja erejében. A második próbálkozását a brutalitás indította. Elővette a nagykalapácsot.
A nővér szisszent:
– Ne tegye, Misi, az ajtó… érzékeny!
– Az ajtó érzékeny? Ez egy zsanér, nem terápiás csoda szerkezet! – morgott.
Azzal lendítette a kalapácsot. De mielőtt lecsaphatott volna, az ajtó hirtelen becsapódott, akkora hanggal, hogy a folyosó végén lévő depressziós beteg is felvisított:
– Atyaég, jön az ítéletnap!
Misi pedig a lendülettől hanyatt esett.
Harmadik próbálkozása a diplomácia volt. Ez se lett sikeresebb. Inkább teljes kudarcba fulladt. Misi leült a szekrénnyel szemben.
– Figyelj, nem kell haverkodnunk, de működj már rendesen! Én csak végezni akarom a munkám. Az ajtó finoman kinyílt. A szobát betöltötte az a különös békesség.
Misi összeráncolta a homlokát:
– Ez… ez valami… fuvallat? Aromaterápia?
Az ajtó halkan suhintott egyet, mintha bólogatna.
Na, ez volt az a pillanat, amikor Misi szeme megtelt könnyel.
– Engem sem szokott senki megnyugtatni… – motyogta. – Legalább ne te! Még a végén megszeretlek!
De az ajtó ekkor szélesre tárult. Olyan lassan és olyan hívogatóan, hogy Misi teljesen összeroppant:
– Jó… jó… na jó… akkor megadom magam…
És szépen beült a szekrénybe, felhúzott térddel, mint egy óriásra nőtt óvodás.
A szekrényajtó csukódott.
Odakint a nővérek hallották, ahogy Misi mély, megkönnyebbült sóhajt hallat:
– Most már értem, miért járnak ide be a betegek… ez… ez jó… ez nagyon jó…
Két perc csend, majd halk hüppögés:
– Szekrény… téged küldtek hozzám… igaz?
A szekrényajtó belülről finoman megkoccant, mintha azt mondaná:
„Üdv a klubban, Misi.”
A részleg egyik szürke délelőttjén megjelent Rézmán Elemér, a fenntartás rettegett ellenőre.
A férfi legendás volt arról, hogy még a kilincsek is vigyázban álltak előtte, a lift ajtaja csak neki nem csukódott rá a kezére, és ha valaki meglazult csavart hagyott a falon, Elemér azonnal küldte a jelentést:
„Hanyagság! Veszély! Javítani!”
Elemér belépett a négyes számú kórterembe, ahol a hírhedt galamblelkű szekrényajtó állt.
A nővérek némán, feszült tisztelettel figyelték.
A szekrényajtó finoman megmozdult – mintha már előre unta volna a jelenetet.
Elemér elővette a kulcscsomóját – olyan méretű csomó volt, mint egy középkori börtönőrnek.
– Ez az ajtó itt… spontán nyílódik-záródik? – kérdezte hideg hangon.
A nővérek csak bólintottak. Legjobb volt nem vitatkozni.
– Értem! Szabálysértés. Veszélyes! Bezárom!
Betette a kulcsot. Elfordította.
A zár kattant. Elemér elégedetten biccentett… és ekkor az ajtó halkan, udvariasan… kinyílt.
Mintha azt mondaná:
„Bocsánat, Elemér, de te itt nem rendelkezel.”
Elemér szeme megrándult.
– Ez… ez nem lehetséges.
Fogott egy széket, megfordította, és a háttámlát nekifeszítette az ajtónak.
– Na! Most próbáld meg, te makrancos bútoripari aberráció!
Az ajtó egy pillanatra várt – úgy tűnt, tiszteletből.
Aztán olyan finoman tolta arrébb a széket, mint egy anyagalamb a fiókája tollát.
A szék lassan oldalra csúszott.
Az ajtó kinyílt.
A nővérek összenéztek.
A depressziós beteg halkan tapsolt.
Elemér arca lila lett.
– Ez… ez fizikai képtelenség! Ennek objektív oka kell, legyen!
Elemér ekkor már remegett az elszántságtól.
Fogta az egyik üres betegágyat – nyikorgott, csörömpölt, de valahogy sikerült az ajtó elé tolnia.
– Nézzük, te mit csinálsz ezzel! – hörögte.
Az ápolók hátráltak. A betegek csendben figyeltek. Még a neon is halkabban zúgott.
Az ajtó csendben, lassan megmozdult.
Kitartó, türelmes, gyengéd erővel finoman nekidőlt az ágynak, amely… centiről centire… oldalra gurult.
Mint egy táncpartner, akit régen ismer. Az ágy félrecsúszott.
Az ajtó – a maga szelíd méltóságával – kinyílt.
Elemér először csak pislogott. Aztán rázkódni kezdett a keze. Majd a lába. A szája is. Végül a válla fel-le rángatózott a zokogástól:
– A… a… ajtó… tolt… engem… át… a valóság… másik oldalára… – nyöszörögte.
Az ápolók egymásra néztek:
– Itt a vége, menjünk, Elemérke.
Az egyik beadta a nyugtatót – gyorsan, rutinosan. Elemér összeomlott, mint egy rosszul összerakott IKEA-szekrény. Két ápoló finoman megfogta, és az egyik szabad ágyhoz kísérte.
Lefektették. Lefogták. Rákapcsolták a biztonsági pántokat.
Elemér hüppögve ismételgette:
– A sz… sz… szekrény… okosabb nálam…
A nővérek elfedték a mosolyukat.
Az ajtó pedig halkan, lágyan becsukódott – mintha azt mondaná:
„Semmi baj, Elemér. Itt mindenki megnyugszik előbb-utóbb.”
Elemér összeomlása után, a Pszichiáter (aki nem hitt semmiben… aztán igen), a részleg vezetőpszichiátere, Kandikó doktor kénytelen volt bejelenteni a jelenséget.
A protokoll szerint ilyenkor „rendkívüli tárgyvizsgálat” következik.
Persze mindenki tudta, hogy ez nagyjából annyit jelent, mint amikor a vihar után kihozzák az esernyőt: teljesen felesleges, de legalább papíron jól mutat.
Kandikó doktor belépett a szobába, tekintélyt parancsolóan, szemüvegét megigazítva.
– Hol az ajtó? – kérdezte úgy, mintha más is szóba jöhetne. A nővér mutatott.
A szekrényajtó finoman kinyílt egy centire. Pont annyira, mintha azt mondaná:
„Szia, doktorkám, beülsz beszélgetni?”
Kandikó doktor köpenyét megigazította, elővette a jegyzetfüzetét, majd nagy lendülettel mondta és írta:
– Az önállóan mozgó ajtók jelensége mögött legtöbbször légáramlat áll. Van itt huzat?
Az ajtó teljesen kinyílt. Majd becsukódott. Majd újra kinyílt. A jegyzetelés ekkor abba is maradt.
– Értem. – mondta a doktor, miközben a szemüvege mögött megcsillant a pánik.
– Ez… interaktív huzat.
A doktor úgy döntött, elvégzi a „kommunikatív tesztet”.
– Ha jól értem… ön képes érzékelni a környezetét?
Az ajtó finoman becsukódott.
– Tudja, mikor feszült valaki?
Az ajtó kinyílt. Szélesre.
– Aha… és… megnyugtatja az embereket?
Az ajtó lassan ringott, mintha bólogatna.
A nővérek a falnak dőltek, hogy el ne essenek.
A depressziós beteg a folyosón boldogan mondta:
– Látjátok? A doktor úrnak is kezd leesni!
A Teszt, Amit Nem Kellett Volna Megcsinálni
A doktor, hogy bizonyítson, odalépett és azt mondta:
– Ha valóban tudatos, akkor… záródjon be!
Az ajtó becsukódott. A doktor felső ajka megremegett.
– És most… nyíljon ki!
Az ajtó kinyílt. A doktor elsápadt.
– Záródjon!
Becsukódott.
– Nyíljon!
Kinyílt. Az ajtó ekkor még tett is egy kis üdvözlő biccentést.
A pszichiáter szemében megcsillant a felismerés fénye:
„Ez az ajtó okosabb, mint Elemér… és mint én.”
Kandikó doktor letette a jegyzetfüzetet. A nővérek látták, hogy a férfi arca lassan elveszíti a „tekintélyt parancsoló orvos” kifejezést, és átmegy valamibe, amit a betegek úgy hívnak:
„Na, most repedt meg a valóság.”
A doktor odasuttogta:
– Szeret… engem…?
Az ajtó halkan kinyílt, majd becsukódott. Pont úgy, mint amikor valaki azt mondja:
„A magam módján.”
A doktor térdre rogyott.
– Ó… áldott lélek… megvilágosodtam…!
A nővérek egymásra néztek:
– Most már ketten vannak…
Kandikó doktort finoman megfogták, nyugtató, le az ágyra, be a pánt alá.
A doktor még lefogva is suttogta:
– Hozzátok ide… hadd lássam még egyszer… hadd tanuljak tőle…!
Miután először a beteghordót, majd a fenntartás rettegett ellenőrét, végül a vezetőpszichiátert megtörte, a galamblelkű szekrényajtó híre villámgyorsan elterjedt a kórházban. A betegek nem csodálkoztak. Ők már régóta tudták, hogy a világ értelmesebb fele nem a doktoroknál van, hanem a bútoroknál.
Ha egy ápoló idegesen lépett be a szobába, a szekrényajtó kicsit megnyílt, mint egy barát, aki csak annyit mond:
„Gyere ide, öregem, ez a nap téged is túlterhelt.”
Az egyik hét végére már sor alakult ki előtte.
A betegek és a személyzet fegyelmezetten várakoztak:
– egy dühös alkoholista megnyugodott, letette a poharat,
– egy szétstresszelt adminisztrátor felvidult, lehiggadt,
– egy paranoiás beteg: „Most már biztos vagyok benne, hogy legalább TE nem akarsz megölni!”,
– egy nővér: „Úristen, ez jobb, mint a fizetésemelés!”
A szekrényajtó pedig válogatott. Volt, akinek kinyílt. Volt akinek nem.
És volt, akinek csak félig, mintha azt mondaná:
„Gyere vissza később, most nem vagy kész rám.”
Ez persze a kórházban pánikot keltett:
„Mi alapján dönt ez a dilis bútor?”
A hír eljutott a kórház igazgatójához, Dr. Szilvási Emőkéhez.
A nő olyan rendmániás volt, hogy még a papírtörlők is élére voltak vasalva az irodájában.
Ő azt vallotta:
„A kórházban csak két dolog nyílhat magától: az automata ajtó és a kollégák szája, ha rosszat akarnak mondani egymásról.”
Emőke kopogás nélkül rontott be a szobába.
– Mi ez a cirkusz?! – kérdezte, miközben körbenézett. – Hol van az a problémás ajtó?
A szekrényajtó kinyílt. Lassan. Mélyen. Méltóságteljesen.
Emőke felvonta a szemöldökét:
– Mi ez? Valami amatőr trükk?
Az ajtó becsukódott. Emőke közelebb lépett, és a hangsúlya olyan volt, mint egy NAV-ellenőr utolsó figyelmeztetése:
– Kérdezem: mi ez?!
A szekrényajtó hirtelen, egyetlen határozott mozdulattal szélesre tárult.
Huzatot csapva ekkor a szobában. Mindenki levegőt visszafojtva figyelt.
A depressziós beteg halkan mondta mögötte:
– Most készülj, asszony, téged is megbűvöl!
Emőke dühösen az ajtóhoz lépett.
– Ha nem hagyja abba az önálló működést, leszereltetem és elégettetem!
A szekrényajtó… lassan… centiről centire… bezáródott.
Emőke győzelmet érzett.
– Na, ugye! Nincs itt semmi misztikum.
Aztán az ajtó újra kinyílt.
– ÁÁÁ! – sikoltott Emőke, és hátraugrott. A szekrényajtó lengedezve hívogatta. Finoman.
Vigasztalón. A doktorok és ápolók hátráltak:
– Ne menjen közelebb, igazgatónő! Ha egyszer kiválasztja… nincs visszaút!
Emőke reszketve felkiáltott:
– Én nem félek egy bútortól!
És odalépett. A szekrényajtó rácsapódott a kezére – nem erősen, csak jelzésként.
Emőke ordítva hátrált.
– Ez… ez rám TÁMADOTT!!!
A szekrényajtó finoman megnyílva bólogatott. A nővérek összenéztek:
– Hát… akkor őt nem választotta ki.
Emőke reszketni kezdett. Először a keze. Aztán a lába. Végül a válla rángott a sírástól:
– Én… engem visszautasított… egy… SZEKRÉNY!
A nővérek sóhajtottak.
– Na, már hárommal vagyunk többen ma.
– Fogjátok meg…!
– Adjunk neki is egy kis injekciót!
Beadták. Emőke elernyedt. Még szerencse, hogy félig se volt ez a kórterem betegekkel. Dr. Szilvási Emőkének is volt még egy szabad ágy. Ki is kötötték. Kandikó doktor és Elemér, a fenntartás rettegett ellenőre mellé fektetve.
Mindhárman halkan hüppögtek:
– Miért… engem… nem… választott?
– Én… próbáltam… jó lenni…
– Visszajön… hozzám?
A szekrényajtó pedig lassan becsukódott. És ahogy csukódott, mintha suttogta volna:
„Türelem! Mindenki sorra kerül. De csak akkor, amikor itt az ideje.”
Másnap reggel megjelent a kórházban Szmirnai Szaniszló atya, a helyi egyházmegye „különleges jelenségekért felelős” papja. Ő alapította a híres-neves (vagy inkább hírhedt) „Szaniszló-lépcsőfokokat”, amelyeken szerinte angyalok járkáltak húsz éve egy templom felújításakor. Azóta mindenki úgy tudta, hogy ő a rendszeresen félreértelmezett építészet szakértője. Az atya már az osztály folyosóján is úgy vonult végig, mint akit filmre vesznek:
a reverendáját igazgatta, közben füstölőt lengetett, és suttogott valami latinul, de a nővérke szerint csak a tejeskávé rendelését ismételgette. Mikor meglátta a szekrényt, nagy levegőt vett, feldobta a szenteltvíztartót a levegőbe, elkapta, és ünnepélyesen megszólalt:
– Távozz, ki testi formát öltöttél a pántok közé!
Erre a szekrényajtó… lassan, finoman kinyílt. Pont úgy, mintha ásítana egy békés galamb.
Szaniszló atya hátralépett, de nem hagyta magát.
Fröcskölt.
Énekelt.
Rászólt: „Hagyd abba!”
Aztán rákezdett egy olyan latin imára, amit vélhetően a buszmenetrend hátoldaláról tanult.
De a szekrényajtó csak udvariasan kitárt állapotban maradt. A pap megpróbálta becsukni.
Nem sikerült. Megpróbálta két kézzel.
Nem sikerült.
Végül ráakaszkodott, a reverendája rácsúszott az egyik polcra, és ő ott lógott, mint egy megszáradt függöny. Az ajtó ekkor… nagyon finoman visszalökte, mire Szaniszló atya a földre huppant, a füstölő gurulva megállt a szobasarokban, és ő kétségbeesett hangon felkiáltott:
– Ez nem démon, ez… sértődött bútor!
A jelenetet végignéző egyik ápoló halkan megjegyezte:
– Atyám, ez még mindig jobban viselkedik, mint néhány betegünk.
Szaniszló atya ezek után úgy döntött, a jelenség meghaladja hatáskörét, és sietve távozott. Útközben megáldotta a radiátort és a tűzjelzőt is – csak biztos, ami biztos.
És ekkor jöttek a tudósok
Délután megérkezett a „Különleges Jelenségek Vizsgálati Csoportja”, élükön Dr. Péczely Mózessel, a kvázi-tudományok nagymesterével, aki doktoriját az „Átmeneti Lélekjelenségek Asztalosipari Vetületei” című munkával szerezte.
A csapat felszerelése:
– egy hőkamera,
– három fonendoszkóp,
– két Geiger–Müller számláló,
– egy rozzant laptop,
– egy rezgésmérő készülék, amely valójában egy újrahasznosított metronóm volt.
Mózes doktor komoly arccal a szekrény elé állt, és mély hangon kijelentette:
– Hölgyeim és uraim, ez egyértelműen egy inkonzisztens tércsomópont.
Erre a szekrényajtó megint lassan kinyílt, mintha bólogatna:
„Persze, Mózes, amit mondasz, teljesen így van. Csak folytasd!”
A pap a folyosó végén még mindig reszketett.
A beteghordó a szekrényben ült és boldogan mosolygott.
A tudóscsoport mért, jegyzetelt, méregetett. És mindenki ugyanarra gondolt: Ez nem egyszerű ajtó.
Ez SEGÍT.
Csak senki nem értette, kinek… és miért.
A tudósok órákig mértek. Hőmérsékletet, statikus elektromosságot, gravitációs ingadozást, sőt még a szekrényajtó nyitási szögének lelki rezgését is – legalábbis Mózes doktor így nevezte, bár a többiek szerint ez csak annyi volt, hogy a metronóm kattogott.
A beteghordó még mindig a szekrényben üldögélt, mint aki hazatalált.
A pap a folyosón egy székre rogyva morzsolgatta a rózsafüzért, közben néha két ima között ránézett a radiátorra, hátha az is megmozdul.
Aztán egyszer csak a szekrényajtó…
bezáródott.
Se lassan, se gyorsan. Csak úgy, egyszerűen, határozottan. A szoba elcsendesedett.
Mózes doktor felkapta a fejét, mint aki épp Nobel-díjat szimatol.
A pap imája közben a felére töpörödött, majd tétova keresztet vetett a plafon irányába – biztos, ami biztos, hátha ott is történik valami.
A beteghordó kikászálódott, és úgy nézett a szekrényre, mint aki élete első bölcsességét kapta tőle. Aztán a szekrényajtó… újra kinyílt. De most egészen másképp:
nem a különös galamblelkű bátorításával, nem a misztikus beszélgetős stílussal, hanem… mintha elengedne valamit. Mintha azt mondaná:
„Na jó, gyerekek, ennyi volt.”
És ezzel a mozdulattal egy dolog történt, amit senki nem tudott megmagyarázni:
Az összes jelenlévő – a pap, a tudósok, az ápolók, a betegek, még te is – hirtelen valami furcsa, megfoghatatlan könnyűséget éreztek a mellkasukban.
Nem eufóriát. Nem csodát. Csak… mintha a levegő kicsit tisztább lenne belül.
A szekrényajtó pedig visszafordult, becsukódott, és onnantól kezdve pont úgy viselkedett, mint bármelyik másik.
Mózes doktor csalódottan felsóhajtott, és azt motyogta:
– Tipikus. A jelenség lezárul, amikor bizonyítani lehetne.
A pap megkönnyebbülten felállt, és odavetette:
– Ez egy kísértet volt. De legalább udvarias.
A beteghordó pedig kisimult arccal, halkan ennyit mondott a szekrényajtó felé fordulva:
– Köszönöm!
Senki nem értette, mit köszön, de mindenkinek volt egy olyan érzése, hogy a szekrényajtó…
valamit nagyvonalúan rendbe tett, mielőtt visszatért volna egyszerű bútordarabbá.
Az osztály élete folytatódott. A szekrény megmaradt szekrénynek.
De néha, ha egy új beteg rátette a kezét – csak egy pillanatra – mindig úgy tűnt, mintha egy halk, láthatatlan galambszárny rebbenne meg benne.
És ennyi pont elég is volt.
Author: Mandel Imre
Mandel Imre az Irodalmi Rádió szerzője. Nagyon fiatalon kezdtem el írni. Először csak betűket, aztán szavakat is (cica, papa). Fogalmam sem volt hogyan kell fogalmazni. Később belejöttem. Felelősséget nem szívesen vállalok az írásaimért. Nem én találtam ki, hogy közre adjam őket. Lelkemnek kedves menyecske terelt erre. Azt gondolom, hogy a humornak mindig, mindenhol helye van. Ez nem művészet, ez trauma fermentálva.
