Lili nagyot sóhajtva ült le a padra miközben az önfeledten csúszdàzó kisfiàn, Zolikàn
legeltette a szemét.Nem volt rizikómentes elhatàrozàs, hogy elhozza őt ide.Kezét ölébe téve
most is érezte, milyen hatalmas súly nehezedik a vâllàn.Ha valaki làtja őket, talàn nem is
tudja, mekkora emberpróbàló kihívàs kettejük kapcsolatànak a felszínen tartàsa.
Még csak nem is sejti egy egyszerű szemlélődő mindezt, talán amíg Zolika csak meg nem
szólal.Bàr erős túlzàs szavaknak titulàlni artikulàló hangjait,melyekkel igen hatàrozottan
tudatja környezetével kívànalmait.Irànyîtani kimondottan nehéz és nem szereti a vàratlan
dolgokat sem.A hangos hangoktól dühössé vàlik és agresszîv lesz, ezért is bölcsebb lejönni
vele akkor a térre, mikor nincs lent senki más, mert nem lesz gond, ha valaki eltüszenti magàt
mellette..
Különös, de nem mindig volt ez így…kalandozik el Lili a meleg múltba merengve. Két
évesen olyan aranyos, meleg nézésű. értelmes gyermek volt Zolika, akàr csak a többi
korosztàlybeli kisgyermek.Nem is lehet már visszakövetni, mikortól dőlt romba ez az
illúzió.Csak jöttek az érthetetlen viselkedések és reakciók, az ok nélküli síràsok és nevetések,
a rendkívüli akaratossàg.Lili nagyon nehezen vette észre mindezt -talán a kisfiú okos,
melegbarna nézése miatt- holott Zolika apukàja, Olivér régebb óta sejtett màr valamit.
Szög volt a koporsón végül, amikor a hivatalos diagnózist megkaptàk: autizmus. Az asszony
nem hitte el mindezt. Hogy “nincs gyógymód”…”el kell fogadni”, “csak fejleszteni
lehet”…mintha àlmàban hallotta volna a szavakat.Micsoda ostobasàg! Hogy is ne lenne
visszafordítható az, ami nem olyan rég alakult csak ki?
Làzas reménykedéssel és kutatàsokkal teli nappalokkal és vigasztalhatatlan, pàrnàba fojtott
zokogàsba fúló éjszakákkal teltek a hosszú napok és végül hónapok.
Zolika apukája, Olivér egyre tehetetlenebbnek és hasznavehetetlenebbnek kezdte érezni
magàt.Ez nem olyan kihívás volt, amivel felvehette volna a kesztyűt. Nem olyan, amitől meg
tudta védeni a családját.
Lili olyannyira a fàjdalmàba temetkezett, hogy nem már nem is vette észre, hogy nem csak a
fiàval kapcsolatos reményeit, hanem lassan, de biztosan eddigi társát és tàmaszàt, a baràtjàt is
elveszíti.A férfi elhatàrolódott tőlük, legbelül Lilit okolta a történtekért, és tudta, hogy egy
olyan fiúra vágyik, akivel focimérkőzésekre jàrhat, akire egyszer majd büszke lehet.Így egy
ködös, őszi délutàntól kezdődően màr nem tért haza …soha többé.
Tàn nem érezte azt, amit Lili, hogy a testéből kiszakadt jövevény minden problémájával
együtt …mégis csak az övé.Az életük és gondjaik sohasem vàlhatnak külön, mert valami
mindig összeköti őket.
De bármennyire is igyekezett feldolgozni a történteket Lili, még mindig nem tudta meérteni,
hogyan történhetett mindez.
Korábban azt gondolta, ha valakinek sérült gyermeke van, annak kimutatható, nyomós oka
kell legyen. Például alkohol, drog, túl sok hajfesték, időskor vagy bármi, mondjuk hogy
leejtették a gyermeket, terhesen sok gyógyszert szedett az anyuka vagy bármi egyébb, de
valami nyomós okának biztosan kell lennie. És most itt ül Zolikával teljesen tanácstalanul,
mert nincs senki, aki elmondja, mi történhetett.Ezért olyan nehéz elfogadni, hiszen nem a
születéskor lettek mássággal (milyen finom szó a sok nehézségre) megbélyegezve, és senki
nem készítette fel őt erre .
Őrjöngenek és kavarodnak fejében a fájó gondolatok, kérdések:” Hogyan lehet elfogadni,
amit nem értünk? Hogyan lehet elfogadni, amit nem akarunk? Hogyan lehet elfogadni, hogy
valaki vagy valami ártott a gyermekünknek tönkretéve az életét?” Sokszor már nem is tud
zokogni csak belülről rázza valami vég nélküli ellenállás, mint aki nem akarja elfogadni
sorsát, Bár itt nem is róla van szó, hanem a gyermekéről. Ő az , aki elvesztette emberhez
méltó életét, azt hogy befogadják, elfogadják, szeressék. Hogy valaha családja, és esélye
legyen egy teljes életre.
Láthatatlan ellenség nyomta rájuk bélyegét és az orvosi kör elfogadásra buzdít?
Hogy az anya elfogadja megváltozott gyermekét egy olyan táradalomban mely
megbélyegzi,vádolja,és kirekeszti őket.
Pedig még az életét is odaadná, hogy a fia meggyógyuljon. S miközben azt mondják, hogy
genetikai eredetű betegség, eközben a genetikai vizgálat nem hozott ezt igazoló eredményt.
Csak a torkát szorító érzés az, amit biztosra vehet. Fájdalom, értetlenség, magány és
veszteség kavarodik lelkében.
“Drága kisfiam,….hogyan kaphatnálak vissza?!”
Hiszen ez nem olyan, mint amikor megveszed a làtàssérült gyermeked szàmàra a szemüveget
és megint làtni fog. Vagy nem olyan, mint ha ràkos gyermeked van, akinél még mindig van
esély, hogy meggyógyuljon. De ha mégsem, legalább el tudsz búcsúzni tőle.Elmondhatod
neki, hogy szereted, meg fogja érteni , és ő is el tudja mondani neked mindezt . És amikor
sírsz, nem röhög rajtad, csak mert nem érti, mi van és azt hiszi, hogy csupán csak jàtszol vele.
Megölel, ha kéred és elmondja a gondolatait. Közel tudsz kerülni hozzà. Tudod,hogy mit
szeret. Tudod, hogy mit akar…Hogy minek örülne…Mindezt Lili Zolika kapcsàn màr rég
elveszítette.Leginkàbb csak a problémàk maradtak, a mindennapos stressz, a „…csak még ezt
a napot bírjam ki !…” gondolatok. Mert annyi küzdelemmel és fàjdalommal jàr ez az
élet.Lemondàsokkal.
Akàrcsak …mondjuk egy karàcsonyfa esetében. Kezdetben pompàs és életteli. Aztàn egyszer
csak kiderül, hogy màr nincs is karàcsony. Elmúlt. És a fának elszáradt a gyökere.Màr nem
fényes, màr nem csillog. Sorvad, elveszíti a tűleveleit, ahogyan Zolika is egy szép élet
szàmtalan reménységét.Végül őt is száműzik a társadalomból, mert semmi haszna nincs màr
többé. Ahogyan Lilinek úgy most nekem is ég a lelkem, s reménytelenül lázadozik, mert
hozzá hasonlóan én is nevelgetek egy ilyen haszontalan, csenevész és gyökér nélküli kis
fenyőt, aki màr maga sem tudja, ki is ő valójàban.
De én majd megmutatom neki,hogy kicsoda és soha nem fogom engedni, hogy valaha is
elfeledje, hogy ő…az én szeretett… fiam..
Author: Szilágyi Tünde
Nevemet tudod, De e név mögött rejlő ember ismeretlen, Bemutatni nem is tudom, Beszéljenek a verseim helyettem. Annyit kell csak tudnod, Életem nyomot hagyott felettem, Kezem hát tollat fogott, Nyomot hagyjak én is az életben. Szívem bár megkopott, Mégis maradt még mit elmesélem, Jó, hogy Ti is velem vagytok,... Gyönyörködjünk nyelvünk szépségében...
