Mise

Körbe tekergő fekete fal, Összeér bennünk a sorsfonal. Szeretnélek Téged igazán szeretni, De nem lehet hozzád közel kerülni. A benned élő látomás, Egy láthatatlan űrállomás.

Ez őszi, fáradt, késő délután,  egyedül csak én vagyok,  a közeli kihalt füves téren.  Magamban ülök egy félreeső padon.  Merengek hosszasan,  és észre sem veszem, 

Vízbe merültünk újra, és újra, Mert nem tudtuk mit hoz a holnap, És az öröm perceit e félelem felnagyította, De hűs karjával átkarolt bennünket a