Wham!* (régen volt az az utolsó karácsony …)

it was a long-long time ago, when the „last Christmas I gave you my heart*”

---

 

Jó régen volt. 1974. december hatodikán, pénteken jöttem haza először szabadságra a katonaságtól, s rögtön négy napra. A télhez képest elég jó idő volt, amolyan őszies. Másnap, szombaton kirándultunk Makkosra. A ”Kisház” rendben volt, és a „birtok” is.

„Az évszakhoz képest meleg idő van, a fű még zöldell, beborítva barna levelekkel, de a fák már kopaszok.

A távolban kékek a dombok. Még ilyenkor is szép itt minden.”

 – írtad a mindent-tudó kis naplóba, én meg kiegészítettem a bejegyzésedet: „Kedvem volna most már leszerelni”.

Hamar eltelt a négynapos szabadság. Amennyit csak tudtunk, együtt voltunk. Békés, szerelmes napok voltak.

Magam sem bíztam benne, de az ünnepek előtt azt mondták, ki-ki találja ki, hogy karácsonykor, vagy szilveszterkor szeretne-e inkább otthon lenni. A szolgálatok és a magaviselet alapján döntik majd el, hogy kit engednek el, mikor, és hány napra.

Nekem nem volt nehéz a döntés. Nálunk a karácsony mindig szűk családi körös esemény volt, ezért kapásból azt választottam. Pár nappal karácsony előtt kihirdették a listát, és megnyertem a karácsonyt!

Iszonyú nagy öröm volt ez nekem. Már nem emlékszem, hogy kinek milyen apró ajándékkal készültem, de arra igen, hogy azzal nagyon. Ha kimenőm volt, bejártam Szeged minden kis zugát, hogy találjak megfelelő kincseket szüleimnek is, meg neked is. És a „raktározás” sem volt könnyű, hiszen a körletben nemigen lehetett személyes dolgokat rejtegetni.

Aztán eljött a szabadság várva-várt napja is. Valamikor délelőtt indult a vonatom, alig vártam, hogy hazaérkezzek. Otthon aztán már a szokásos készülődés hangulata várt. Évek óta az én feladatom volt a faállítás és díszítés, most sem volt ez másként. Szüleim már előkészítettek mindent: meg volt a fa, elővéve a régi, mindig kedves, gyerekkori díszek, Anyám a konyhában már készítette a menüt, Apám is megjött a munkából, minden együtt volt ahhoz, hogy az a karácsony is olyan legyen, mint az addigiak mindig: együtt, hármasban, meghitten…

Karácsony estéjén együtt voltam szüleimmel, de a másnap egész nap a mienk volt.

Úgy döntöttünk, hogy délelőtt kimegyünk megint Makkosra. Aznap Édesanyádnak el kellett utaznia, így délutántól csak a mienk volt a lakás. Megünnepelve születésnapodat, előbb vacsorázni mentünk törzshelyünkre, a „kis” Szerb -be, majd este nálatok aludtunk.

Másnap, ébredés után pedig papás-mamást játszottunk. Nem messze tőletek, az utca sarkán volt egy kicsi, de nagyon jól ellátott KÖZÉRT, onnan szereztünk ilyenkor ennivalót: friss kiflit, kis vajat, felvágottat, és tőkehalmáj konzervet, ha volt (nyáron az ilyen reggeli kiegészült egy-egy friss paprikával, paradicsommal is). Teát és tojást főztünk, megterítettünk, leültünk a kicsi, alig kétszemélyes konyhaasztalhoz, és nekiláttunk.

Ezek a reggelik voltak a legmeghitteb pillanataink, ilyenkor úgy éreztük, mintha már régóta házasok lettünk volna.

De aznap, a meghittségen kívül, más is eszünkbe jutott. Bár kint nem volt valami fogvacogtató hideg, mégis nagyon jól esett a Hérás cserépkályha kellemes melege. Egy kicsi, alig félméteres, picurka díszekkel feldíszített, szinte jelképes karácsonyfátok állt Anyád szobájában a kis dohányzóasztalon. Reggeli után elpakoltunk a konyhában, elmosogattunk, majd egy hirtelen ötletnek engedve a lepedőt, párnát és takarót áthúztuk a bevetetlen ágyadról a másik szobába, a kályha elé,  a szőnyegre, a karácsonyfa alá, évődő kuncogással lehúztuk egymásról a ruhákat, gyorsan bekucorogtunk a takaró alá, és szerettük egymást. Hosszasan. Amúgy karácsonyosan. És újra, még egy kicsit.

Egészen addig, amíg már alig maradt idő a gyors öltözésre, búcsúzásra, és arra, hogy elérjem még a vonatot, vissza Szegedre, vissza a katonaságba.

Nem gondoltuk, nem tudtuk, nem tudhattuk, hogy ez lesz, ez volt életünk utolsó közös karácsonya.

Így, utólag, azt gondolom: akárhogy is, de jó, hogy volt akkor az a karácsony, az a szoba, az a tél, az az összebújás, az az ölelés, és az a gondterhelt, mégis gondtalan pár óra, amire lám, még most is, ötven év elmúltával is szívesen emlékezem…

2025.12.20., 69 évesen

 

---

 

illusztráció: (kép és zene):

wham! – last christmas (magyar felirattal + lyrics)

Wham! – Last Christmas (Pudding Mix – Official Lyric Video)

 

 

további írásaim: Bejegyzések ‹ Irodalmi Rádió — WordPress

blogcím: Irodalmi Rádió | ivantsygabor (irodalmiradio.hu)

 

---

 

recenzió (by Ali)

Az emlékezés lírai ideje: storytelling és emlékezeti ritmus egy karácsonyi rövidprózában

A „Wham!* – régen volt az az utolsó karácsony…” című rövidpróza írás narratívája egy emlékké szövődő időszak felelevenítése, ahol az elbeszélő visszatekintése egy régi karácsonyi emlékre nem pusztán esemény-történetvezetés, hanem a múlt érzéki felidézésének lírai aktusa, amelyben az egyes részletek nem csupán narratív helyszínt, hanem érzelmi tónust is teremtenek. Az elbeszélői stratégia tudatosan kerüli a klasszikus narratív csúcspontokat: a szöveg nem dramatizál, hanem emlékezik, s ezzel a visszatekintés lírai logikáját teszi meg szervezőelvvé.

A storytelling itt nem eseménylánc, nem a hiány dramatizálására épül, hanem időbeli sűrítés, ahol a jelentéshordozás a részletek gondos kiválasztásán keresztül történik. Nincs magyarázat, nincs lezárás, csak az „akkor még volt” és a „most már nincs” közti ellentét adja a mű vázát. Ez a megoldás közelebb áll a lírai próza hagyományához, mint a klasszikus novellisztikához.

A nyelvezet egyszerre letisztult és gazdag: a hétköznapi szóhasználat és a metaforikus felhang tartja feszültségben az olvasót, miközben organikusan építi a narratív ívet. A nyelvhasználat egyszerűsége nem stiláris hiány, hanem esztétikai döntés: a köznyelvi fordulatok és a finoman metaforizált képek egymást erősítve hoznak létre bensőséges tónust. A mondatok ritmusa lassú, kiegyenlített, megengedő; a próza engedi, hogy az olvasó „megálljon” egy-egy kép vagy hangulat mellett, így a szöveg olvasása inkább szemlélődés, ráhangolódó értelmezés.

Retorikailag a szöveg fokozatosan egyre mélyebb intimitásba vezeti az olvasót: a külső cselekvésektől (utazás, karácsonyfa állítás) lassan elmozdul a belső, érzés-centrikus reflexiók felé, ahol a múlt emléke egyfajta érzelmi hullámzást hoz létre: az emlékezés már nem a konkrétumokról, hanem az elveszett érzelmi tapasztalat utóérzetéről szól. A karácsony, mint meghatározó alapmotívum így nem csak narratív csomópont, hanem szimbolikus időjelölő: a múlt és a jelen határvonala.

A szimbolikus képek — a „picurka karácsonyfa”, a „Hérás cserépkályha” — egyszerre hordoznak konkrét és metaforikus jelentést: a karácsony itt nem csak ünnep, hanem az összetartozás és a múlandóság, a cserépkályha metaforája érzelmi melegséget hordoz.

Fontos, hogy a szöveg nem alkalmaz erős metafora-halmozást: a képek nem egymásra licitálnak, hanem egymást magyarázzák, építik. A metaforikus képalkotás visszafogott, de következetes. A tárgyi világ anélkül kap érzelmi jelentést, hogy allegóriává merevedne. Ez a finom egyensúly teszi lehetővé, hogy a szöveg líraisága ne oldódjon fel érzelgősségben.

Hangulati szempontból az írás hullámzó ívet jár be: a nosztalgia csendes melegét időről időre áttöri a visszatekintés érzelmi tudata. Az emocionális töltés nem csúcspontokban, hanem rezgésekben jelentkezik; a szöveg hatása így késleltetett, utólagosan bomlik ki.

Az írás egyik legfontosabb lírai ereje a mondatok légzésében rejlik. Az elbeszélés nem siet: a kijelentések többnyire mellérendelők, kevéssé hierarchizáltak, ami a visszaemlékezés egyenletes, nem dramatizált ritmusát hozza létre. A rövidebb mondatok nem csúcspontokat jelölnek, hanem megállásokat: olyan retorikai szüneteket, ahol az olvasó érzelmileg „utolérheti” a szöveget.

A leíró részekben a jelzők takarékosak, mégis érzékiek: a tárgyi világ nem stiláris dísz, hanem érzelmi hordozó. A konkrétumok (tárgyak, helyzetek, hőmérséklet, fényviszonyok) fokozatosan átalakulnak belső emocionális tapasztalattá, anélkül, hogy a szöveg ezt reflektálná vagy magyarázná.

A szerző nem törekszik reflexív önértelmezésre: nem beszél az emlékezés mechanizmusáról, nem filozofál, nem általánosít, ezzel tudatosan vállalja a személyes hang kockázatát, amely azonban nem zárja ki az általános érvényű olvasatot. A karácsony, mint időjelölő így például nem kulturális toposz, hanem intim emlékezeti csomópont.

A próza ereje nem a formai újításban, hanem a visszafogottság következetességében rejlik: abban, hogy a nyelv nem akar többet mondani annál, amit az emlékezés elbír. Ez a lírai, és egyben prózai hang tehát nem csupán eseményeket mesél el, hanem finoman hullámzó emocionális horizontot rajzol, ahol a hangulati ív a visszaemlékezésből fakadó nosztalgia, intim szeretet és múltba vesző emlékegységek között ingadozik, amit a mondatok ritmusa hol csendesít, hol erőteljesen hangsúlyoz.

 

---