Az ablak

Károly, miután kilépett az ajtón, és elhagyta az épületet, még egyszer visszafordult, és szokás szerint tekintetét az első emeleti nagy ablakra emelte.Már az első látogatásnál feltűnt neki milyen aránytalanul nagy ablakok díszelegnek a kórház komor, szürke homlokzatán. Az ablakok, mint valami nagy szemek, figyelő tekintetüket a kórházépület előtt néhány méterrel húzódó egyenes, széles nagy forgalmú sugárútra szegezték. Az  egész nap folyton folyvást tartó erős gépkocsiforgalom átható zaja miatt ritkán nyíltak meg az ablakok.

Károly beteg apját járt látogatni a kórházba , aki már több, mint három hete feküdt itt. Ezalatt, mindenféle vizsgálatnak vetették alá, de eddig még nem sikerült megtalálni bajának okát.

Az apja túl a nyolcvanon, már inkább közelebb a kilencvenhez, egyedül élt egy Budapest közeli faluban. Feleségét már több éve eltemette.

Károly, anyja még élt, amikor megházasodott, és Budapestre költözött. Ettől kezdve, ha tehette, gyakran meglátogatta szüleit.

Amióta apja a kórházba került, azóta itt hetente két-három alkalommal látogatta meg őt.

A látogatások során, a “néma”búcsúzás idején, az első emeleten lévő ablakok közül az egyiknek kitüntetett szerep jutott. A búcsúzásnak ugyanis kialakult egy személyes, és egy ezt követő része, ez volt a néma búcsú. A személyes elválás még fönt az emeleten történt meg, de ezzel még a búcsúzás nem fejeződőtt be. Amikor Károly kilépett az épületből mindig vissza-visszanézett az ablakra, ahol apja állt.Az öreg pedig a személyes búcsú után mindig az ablaknál maradt, és  fiát tekintetével mindaddig követte, amíg csak tehette. Kölcsönösen nézték egymást, integettek egymásnak, némán búcsúztak.

Az ablak szerepet játszott a látogatás előtti pillanatokban is, de ekkor, mindkettőjük szempontjából esetleges és kisebb jelentőségű volt.

Valójában mialatt pillantásaik némán találkoztak, ez a röpke idő adott értelmet a látogatásoknak.

Maga a látogatás alatt nem is nagyon tudtak sok újat mondani egymásnak. Mindig ugyanazok a kérdések és válaszok hangoztak el. Mondanivaló híján kínos csend telepedett közéjük.Az öreg bármennyire is várta fia látogatását, rá kellett döbbennie, hogy nincs mit mondaniuk egymásnak. Fia már élte családjával a maga külön életét. Így aztán egy idő után ő maga biztatta fiát, hogy menjen, ne az ő ágya mellett időzzön. Különben is lesz még másnap, meg azután is, akkor hosszabban beszélhetnek. Valójában ekkor sem került sor másra, mint a szokásos felszínes beszélgetésre. Ezt valahogy mindketten érezték, de igazán a köztük emelkedő falat egyikőjüknek sem sikerült áttörni, és mindketten csak halogatták a dolgot.

Az igazi élményt is a néma búcsú biztosította mindkettőjük számára, és egyben ezt egy lehetséges utolsó búcsúnak is tekintették.

Az öreg a személyes búcsú után, az ablakból úgy nézte távozó fiát, hogy annak minden egyes mozdulatát rögzítse agyában, és ha kell, a képet bármikor emlékezetében elő tudja hívni, ha már többé nem is látná..

Károly ugyanazt érezte, mint apja. Ő is, minden egyes látogatás végén amikor visszanézett a nagy ablakra, a pillanatot úgy tekintette mintha az az utolsó lett volna, amikor még élve láthatta apját.

Ezek a néma búcsúk tehát másrészt, apában és fiúban egyaránt az egymás iránt érzett érzelmek tetőzését is jelentették.

Károly aztán meg is fogadta minden egyes látogatás végén, hogy a következő más lesz, igazi érdemi beszélgetés.

Változás azonban továbbra sem történt, a beszélgetések ugyanúgy folytak, mint korábban.

Az egyik látogatásra végre Károly elszántan érkezett.Vidám volt, még fütyörészett is.

Miután leszállt a buszról, magában már próbálgatta mondani az első kezdő mondatokat. Szokás szerint, amint belépett a kórház kapuján, fejét a magasba, az ablak irányába emelte. Megpillantotta apja alakját.Intett neki, de a következő pillanatban látta, hogy tévedés történt. Az alak, akit apjának látott, egy idegen volt. A tévedés valahogy elvette jókedvét, és helyette valami aggodalommal vegyes félelem lépett a helyébe. Meggyorsította lépteit, minél előbb látni szerette volna apját. Belépve a kórterembe, szeme az ismert ágyat kereste, de az üres volt. Ekkor hirtelen mintha valamilyen láthatatlan kéz megcsavarta volna szívét. Utána nehezen vette a levegőt, egy pillanatig meg is kellett állnia, a falnak támaszkodott, hogy el ne essen. Torka elszorult, és az arra jövő nővértől remegve kérdezte meg hol van, mi történt apjával.

A nővér látva, Károly sápadt, ideges arcaát sietett megnyugtatni őt. És hogy nyomatékot adjon válaszának kezével  megérintette vállát

— Uram, nyugodjék meg, nincs semmi komoly, látom, hogy halálra ijedt! Csupán egy kis szervezés folytán másik szobába került az Ön apja— mondta majd még egyszer megsímogatta a csaknem reszkető férfi vállát.

Károly miután meghallotta a választ, csaknem elsírta magát örömében. Valami sokkal rosszabb válaszra számított. Végre nagy nehezen összeszedte magát, kiment a kórteremből, és megkereste azt a szobát, ahová apját áthelyezték. Amikor meglátta őt, szeme sarkában könnyek jelentek meg, de gyorsan letörölte őket, nem akarta,hogy apja lássa mennyire elérzékenyült. Annyit azért elmesélt apjának, hogy bizony kissé megijedt, amikor a régi helyen nem találta meg őt. Apja szinte röstelkedett, hogy erről nem tudta fiát értesíteni, hisz ő is azt gondolta, hogy ennek hiányában majd meg fog ijedni. Károly igyekezett visszanyerni arca régi nyugalmát. Nem akarta apja előtt mutatni, mennyire megijedt.

A nem várt esemény közbejötte ismét meghiúsította elöre kialakított tervét.

Károly noha csak két-három naponta látogatta apját, de most kivétesen, ama előző napi eset után másnap is elindult, hogy lássa őt.

Már a buszon a kórház felé elfogta az idegesség.Alig várta, hogy elérjenek a kórház melletti megállóba, elsőként ugrott le, és sietős léptekkel indult meg. Rögtön az ablakot kereste szemével.Az üresen nézett rá vissza.Felfelé menet a lépcsőket hármasával szedte , majd még néhány méter és máris ott állt a szoba előtt, ahol apja feküdt.Mielőtt lenyomta volna a kilincset egy mélyet lélegzett, majd benyitott. Tekintetével rögtön apja ágyát kereste. Ágyában volt ugyan, de alva találta őt. Megállt az ágy mellett nézte apja sovány beesett arcát.mellkasa egyenletesen emelkedett.Fiát nem vette észre, aludt. Károly az ágy mellet lévő kis székre leült és várta, hogy apja felébredjen, nem akarta álmát megzavarni.

A percek lassan múltak, de mégis teltek, egyik a másik után. Károly már kezdte kényelmetlenül érezni magát a többi beteg előtt. Nem tudta mitévő legyen. Fel is akarta ébreszteni apját meg nem is. Kis töprengés után úgy határozott nem ébreszti fel, hagy aludjon.Unalmában egy képes újságot kezdett el nézegetni, majd amikor ezzel is végzett, ekkor már idegesen az órájára pillantott. Már több, mint egy órája ott ült az ágy mellett. Tovább már nem várhatott. Mégis tett még egy utolsó kísérletet, még további tíz percet  várakozott. Azonban apja továbbra is aludt. Ekkor már nagyon ideges volt, mennie kellett. Felállt és elhagyta a szobát. Mikor már lent volt , utoljára még egyszer visszapillantott, de az ablak üres volt-

Károly aznap este folyton csak a kórházra és apjára gondolt.Egész este feszült, ideges volt, feleségével is összeveszett.Máskor az asszony ha úgy érezte igaza van kállt emellett, és hogy megvédje igazát még a vitát is vállalta férjével szemben, de most látta, hogy  nem lenne jó vége, ezért kitért előle.

Másnapra Károly egyáltalán nem tervezett látogatást, de úgy érezte feltétlenül látni kell apját és végre bele kell vágni abba a tervezett komoly beszédbe, szeretett volna tisztázni  egy régi félreértést is ami apjával való kapcsolatát beárnyékolta, ezért egy fontos szakmai találkozót is lemondott, pedig ez anyagi veszteséget is okozott neki. Most azonban semmivel sem törődött, egyedüli célként a délutáni látogatás szükségessége lebegett a szeme előtt.

Reggel nem hallotta meg az ébresztőóra hangját. Amikor felébredt, már erősen késésben volt.Sebtében összekapta magát, és evés nélkül kellett elindulnia munkába.Felettébb bosszús volt, és ez a balul sikerült kezdés egész napi tevékenységére rányomta bélyegét.Türelmetlenül várta a négy óra eljöttét, a munkaidő végét.

Indult egyenesen a kórházba. Belépve a kórház kapuján az előző napihoz hasonló jelenetek következtek.Tekintetével a nagy ablakot kereste, és nagy örömére apja szikár alakját pillantotta meg.Boldogan intett neki, szája mosolyra szaladt. Eddigi rosszkedve azonnal elpárolgott. Visszaintett apjának és félhangosan még kiáltott is felé, bár azzal tisztában volt, hogy szavaiból apja egy szót sem tudott meghallani.Egykettőre felért az első emeletre, megtette azt a néhány lépést a szobáig, ahol apja feküdt és benyitott. Ahogy apja ágya felé pillantott aa látványtól szeme kikerekedett, homlokát összeráncolta.

Az ágy üres volt. Persze gondolhatta volna, hogy apját néhány másodperce még az ablakban látta, lehet, hogy még nem ért vissza, azért üres az ágya. Azonban ez az üresség másfajta üresség volt. Vészjósló. Az ágyon nem volt használt ágynemű és ami szintén feltűnő volt az ágy végére függesztett szokásos lázlap is hiányzott. Első pillantásra látszódott, hogy ebben az ágyban nem fekszik senki. Ez az ágy ki lett ürítve, a régi, beteg által használt ágyneműt kicserélték  és most az ágy már  új beteget vár.

Károly torka összeszorult, száját mozgatni próbálta, de szavak nem jöttek ki belőle. A szobában fekvő többi beteg mereven  nézte őt, tekintetükben zavartság tükröződött. Károly gyomra összerándult. Megértette, hogy miért üres az ágy, de mégis össze volt zavarodva. Nem lehet, hogy igaz, amire gondol, hisz az ablakban apja alakját látta, még intett is neki, ő meg visszaintett. Zavarában nem kérdezett a többi betegtől semmit, csak szótlan, sután kihátrált a szobából, köszönés nélkül. Amint a folyosón meglátta az első nővért, megállította és megszólította:

— Bocsánat , nővér tudna nekem felvilágosítást adni? Az apámat Nagylaki Sándort keresem, tegnap ,még itt a 10.számú szobában feküdt…— de kérdését be sem fejezve elhallgatott.

A nővér tekintete ugyanis maga volt számára a válasz. Ebben a tekintetben, fájdalom, szánalom és együttérzés tükröződött, igazából szavakra, magyarázatra nem is volt szüksége tovább. Mielőtt a nővér kinyithatta volna száját, Károly zavartan elfordult tőle, és szótlanul otthagyta a csodálkozástól nagy szemeket meresztett nőt.

Károly fülében  dobogó, egyre jobban felerősödő zúgást érzett.Továbbra sem értette, hogy láthatta apját az ablakban.

Egy ideig céltalanul álldogált a folyosón, majd amikor megpillantotta apja kezelő orvosát odasietett hozzá:

— Doktor Úr, kérem, várjon egy percet!

— Ó, Üdvözlöm Nagylaki Úr! Kérem fogadja  őszinte részvétem! — hadarta el az orvos nem túl meggyőző erővel. —Igen, megértem, hogy most fel van indulva.őszintén mi sem erre számítottunk —folytatta immár némi együttérzéssel a hangjában.

— Na de, mi történt, Doktor úr? Semmit sem értek. Tegnap még minden látszólag rendben volt, és ma meg már vége…? Ez hogy lehet? Kérem magyarázza ezt meg nekem!— tolmácsolta kérdését Károly kissé méltatlankodva az orvosnak.

— Nézze, a kedves apja egy nem túl gyakori, de azért ismert működésbeli diszfunkciónak lett az áldozata, amit úgy hívnak, hogy a keringési rendszer hirtelen összeomlása, mely ha bekövetkezik, néhány percet ezt követően a halál már elkerülhetetlen. Vele is pontosan az éjjel ez történt, ezért halt meg. Az egy másik kérdés, hogy ezt mi okozta? Erre a választ majd a boncolás adja meg. Bármily sajnálatos és fájdalmas egy ilyen    esettel szemben, kérem higgyen nekem, az orvostudomány jelenleg még tehetetlen. De most megbocsásson el kell hogy búcsúzzak Öntől— zárta le a beszélgetést az orvos, egyben megakadályozva, hogy Károly további, esetleges zavart keltő kérdéseket tehessen fel.

Az orvossal történt párbeszéd után, Károly még elintézte a szükséges teendőket, átvette apja személyes tárgyait, átadták neki a temetés intézéséhez szükséges halotti igazolást,majd ezután fizikailag, szellemileg egyaránt kifáradva lerogyott egy székre a folyosón.Feje zúgott, szédült, még most is az események hatása alatt állt. Ez azonban nem akadályozta meg őt abban, hogy elgondolkozzon, valami nincs rendben az idővel. Ma még látta apját az ablakban, a doktor szavai szerint viszont apja éjjel meghalt  A kettő közül csak az egyik lehet igaz, de vajon melyik?

Károly aznap éjszaka nagyon rosszul aludt.Össze-vissza álmodott mindenfélét, álmában ismét látta , amint apja alakja megjelenik a kórház nagy ablakában. Az alak kezével intett, mondott is neki valamit, de ő hiába hegyezte  fülét nem hallotta a szavakat csak apja némán mozgó száját látta.Reggel amikor az óra ébresztette fáradtabb volt, mint, amikor lefeküdt este.

Aznap nem sok hasznát vették a hivatalban, ahol dolgozott, de megértették őt kollégái. Apja halálhíre miatt nem akarták bántani.

Amikor délután elérkezett négy óra, és mindenki abbahagyta a munkát, ő is, alig várta, hogy követhesse a többieket. Elpakolta dolgait asztaláról, és elindult volna haza felé. Már kint az utcán, néhány lépés után azonban gondolt egyet, és ahelyett, hogy hazaindult volna, a közeli buszmegálló felé vette az irányt. Most is, mint amikor apja látogatására indult , ismét arra a buszra szállt fel, amelyik a kórház felé járt. Mindezt mondhatni tudat alatt cselekedte. A kórháznál leszállt és, mint korábban máskor, ugyanúgy megindult az épület felé. Ekkor már szíve hangos dobogásba kezdett, homlokán izzadságcseppek jelentek meg, és olyan melegség öntötte el, hogy nyakkendőjét meg kellett lazítania, és ingén a felső gombot is ki kellett kapcsolnia.

Alig várta, hogy belépjen a kapun, és felnézhessen az ablakra. Még egy perc és valóban belül volt. Még egy nagy levegőt vett, és felnézett. A látványtól visszahőkölt. A hatalmas ablaktáblák üvege bezúzva meredt rá, az ablakkeretben  kisebb- nagyobb üvegszilánk darabok ragasztószalaggak át meg átragasztva, mintha gúnyolódtak volna rajta, amiért annyira meglepődött a történtek miatt.Károly csak állt ott egy helyben, lábai nem engedelmeskedtek neki, agyában gondolatok kavarogtak. Néhány perc múlt el így, míg visszanyerte cselekvő képességét. Tovább indult, belépett az épületbe. Felment  az első emeletre, hogy közelebbről megnézze az ablakot.

Egészen a sérült ablak közelébe ment, és közelről szemügyre vette a törésnyomokat. Amint, így vizsgálódott az egyik nővér odament hozzá, és megkérte, hogy ne menjen olyan közel az ablakhoz, mert balesetveszélyes, továbbá megkérdezte tőle, hogy ő kicsoda, és miért van itt?Károly nem akarta a nővért beavatni a különös történetébe, azzal a magyarázattal lerázta, hogy a biztosító társaságtól jött felmérni az okozott kárt. Egyben megkérte a nővért, hogy mesélje el hogyan, és mikor történt a baleset.

A nővér elmondta neki, hogy előző este történt a baleset, mégpedig igen fura volt az egész, ahogy a dolog történt. Az ablakhoz nem nyúlt senki sem kívülről, sem belülről, egyik pillanatról a másikra egy nagy roppanás hallatszott az ablak irányából, és a következő pillanatban szilánkossá tört be mindkét ablaktábla. Az egész úgy tűnt, mintha valami túlvilági erő, egy szellem tette volna az egészet.Károly megköszönte a nővér válaszát, de rögtön utána faképnél hagyta őt, még a köszönést is elmulasztotta,  annak ellenére tette, hogy az hangosan kiáltott utána valamit.

Lement a lépcsőn, kilépett a kapun miközben azon gondolkodott, hogyan , ki okozhatta valójában a balesetet. Már fél lábbal kint volt az utcán, a másikkal még a kórházi járdán, amikor hirtelen ismét, akárcsak máskor, felnézett a nagy törött ablakra. Már erősen sötétedett, de azért még viszonylag jól láthatóan most a törött ablaktáblák szilánkjai mögött apja szikár alakját pillantotta meg, amint ott áll fázósan, és neki integet mosolyogva. Károly összerezzent, szemét nagyra nyitotta, és megkövülten bámulta apját, amint mosolyogva ismét int neki. A következő pillanatban még mindig ugyanabban a dermedt pozitúrában állva, most szemét becsukta, jól megdörzsölte, majd ismét kinyitotta.

Ekkor apja alakja már eltűnt, hiába nézte, várta, hogy újra megjelenjen, csak az összeragasztott üvegdarabok néztek vele farkasszemet, és mintha gúnyosan elmosolyodtak volna. Még, mintha valami susogásszerű szófoszlányok is jöttek volna irányába az ablakból, de a hirtelen feltámadó szél játékosan beléjük kapaszkodott, felkapta, és a magasba röpítette őket, majd ugyanez a szél amilyen hirtelen feltámadt, olyan hirtelen meg is szűnt. Károly megbűvölten nézte a törött ablaktáblákat, és csodálkozva vette észre, hogy valami földöntúli csend veszi körül, noha a széles sugárúton talán még a szokásosnál is egy kicsit nagyobb volt a forgalom. Amerre csak a szem ellátott kocsi, kocsi hátán egymáson összetorlódva. Mindez, fülsiketítő zajjal kellett volna, hogy együttjárjon, de az ő fülében továbbra is az előbb tapasztalt félelmetes, földöntúli csend honolt..