„lenni, vagy nem lenni, ez itt a question*”
tegnap megnéztem magam.
látni máskor is szoktam,
de nézni nem. minek is, hisz
minden ott van, ahol lenni szokott,
nézni nem kell semmit sem.
csak, ha baj van. de
nem hiszem,
hogy ma több lenne belőle,
mint eddig, szóval nem,
nem nézem magam. mert
azt hiszem,
másokat látni,
nézni, figyelni nem
olyan unalmas, hiába való,
-legalább is nekem.
szóval megnéztem magam.
hosszában, felülről, de nem
állva, ahogy az lenni szokott,
hanem fekve, fejem kicsit
magasabban, mint rendesen.
egy elnyúló, pokróccal
betakart testet láttam.
a saját testemet láttam,
de nem tetszett a látvány,
mert igen meglepett,
hogy a ruha, a bőr alatt
már a sivár csontokat,
egy rideg csontvázat láttam,
egy csontvázat,
mozdulatlanul. mereven.
szóval,
hát igen.
ez leszek,
ha már nem vagyok.
ilyen.
ez marad majd, így, fekve,
szállításra várva, satnya,
élettelen bőrben, lepedő
alatt kucorogva, idegen
kezek között forogva, hidegen.
azt hiszem,
így lesz az, amikor elmentem.
azt hiszem,
láttam a lényeget.
a lényeget láttam. azt hiszem.
üresen hagytam hátra
a székem, az ágyam, a helyem,
üresen találja az, aki nézne,
de már nem látja azt a testet,
akit én még látok, idebenn.
igaz, nekem könnyű.
hisz még itt vagyok,
itt, ahol a testem is van,
s a kettő még egyben. testben
a lélek, s lélekben a testem.
és ez, ma még, jó így nekem.
hát, szervusz testem!
ép bőrben, ép lélekben
üdvözöllek, és kérlek:
maradj még kicsit velem!
2025.12.26., 69 évesen
*William Shakespeare: Hamlet
illusztráció: Shakespeare: Miért érted ezt? | A Melbourne-i Egyetem Üldözése
további írásaim: Bejegyzések ‹ Irodalmi Rádió — WordPress
blogcím: Irodalmi Rádió | ivantsygabor (irodalmiradio.hu)
recenzió (by Ali)
Az „azt hiszem, láttam a lényeget” című írás lírai esszé és meditatív vershatár-szöveg egyszerre, mely lírai monológként működik. Egy visszafogott, csendes, megrendítő önszembesítés, ahol a beszélő a testre irányított tekinteten keresztül jut el a lét végső kérdéséhez.
A „nézni” és „látni” szemantikai szembeállítása fokozatosan metafizikai dimenzióvá tágul: az önvizsgálatból elmúlástudat, majd ideiglenes megbékélés lesz.
A nyelvhasználat tudatosan egyszerű, szinte beszélt nyelvi, amely mögött azonban pontos retorikai fegyelem húzódik meg: az ismétlések, a megtorpanások, a tördelés egyaránt a gondolkodás hullámzását követik.
A test–lélek kettőssége markáns szimbolikus tengellyé válik: a csontváz képe nem horrorisztikus, naturalista sokkolás, hanem a mulandóság józan, tárgyiasult képe, mely lecsupaszított metaforája az elmúlásnak.
A hangulati ív lassan mélyül: a kezdeti banalitásból a felismerés dermedt pontjáig jut, majd onnan enyhül vissza az ideiglenes megbékélésbe.
A mottóként idézett Hamlet-sor az írásnak ironikus önreflexív-keretet ad, mellyel az illusztráció finom, enyhén frivolan összekacsintó gesztusa old: a nagy létkérdés itt nem tragikus pátosszal, hanem csendes belenyugvással szólal meg.
A végső kicsengés nem megoldás, hanem konklúzióként elfogadott állapot: „ma még jó így nekem, …testem, … maradj még kicsit velem”, s ebben az ideiglenességben rejlik a szöveg legnagyobb ereje.
Author: Ivántsy Gábor
Már kisiskolás koromban is szerettem írni, aztán, ahogy a párkapcsolatok is beköszöntöttek, ez a késztetés jócskán felerősödött. Középiskolásként szerettem meg az irodalmat, s persze annak is leginkább a szerelmes – érzelmes ágai-bogai álltak közel hozzám. Írásaim zöme a hetvenes években, másik része a közelmúltban született, bemutatkozásként, s egyben „Ars Poetica” -ként a mostaniakból idézett, különböző hangulatú gondolatom szolgáljon: …” nem vagyok író. bár írok néha, ugyanúgy, mint mások. és nem vagyok költő sem. bár költök néha én is, ugyanúgy, mint mások és nem vagyok színész sem. bár színlelek néha, ugyanúgy, mint mások. és nem vagyok fájó seb sem, bár vérzek néha én is, ugyanúgy, mint mások nem vagyok senki sem. bár, vagyok Ember néha, ugyanúgy, mint mások, és nem vagyok semmi sem. bár Ember vagyok néha. én is. ugyanúgy, mint mások…” —————– …” érezni akartam, átélni, mint éltem, kíváncsi voltam, milyen volt az érzés, amit átéltem, akkor, amikor megéltem csak akkor írok, és csak azt, amit érzek, főleg magamnak, hogy tudjam, még élek legyen mire emlékeznem, ha már majd „csak” élek, s ne kelljen megélnem, hogy minden eltűnik, amint én is eltűnök végleg” —————– …” akkor élt az ember, ha valamit alkotott, ha alkotott valamit, vagy kicsit, vagy nagyot ha...
4 Responses
Drámai soraid után fordulatos, és nagyszerű volt a befejezés. Mikor meghalunk – szerencsére – már nem látjuk magunk, ha csak nem felülről idegenként, aki már nem mi vagyunk és semmi közünk sincs az élettelen testhez, mert a lélek szabad, kortalan és köszönöni szépen a test nélkül is jól van.
Szeretettel: Rita
kedves Rita, köszönöm. közel kortársakként talán nem csoda, ha úgy érzed, ez az érzés is közös lehet…
„tegnap megnéztem magam.” igen sokszor az ember lát, de nem néz, néz, de nem lát.
nézni és látni egyszerre: belenézni önmagunkba, akár „másképp is”…
igen, bátorság kell hozzá, csontig hatoló őszinteség, majd elfogadás (láttam, köszönöm, elég lesz), és a végén már nem kérdés a kérdés, alázatos kérés:
„és ez, ma még, jó így nekem.
hát, szervusz testem!
ép bőrben, ép lélekben
üdvözöllek, és kérlek:
maradj még kicsit velem!”
és egyben megnyugtató énállapot is.
kedves Zoé, köszönöm!
csak úgy, magától született ez az írás. nem az „elődjéről” (https://www.youtube.com/watch?v=bgFiVLJ8gT0), hanem valami egészen másról szól, mégis, van bennük némi közös. ha más nem, hát a dal első sora: „láss, ne csak nézz!”, igaz fordított szó-sorrendben…