Kisvirág
Ma délután, amint kocsival hazafelé tartottam a beváráslásból, a falu elején szemembe tűnt egy vörös téglával burkolt, többszintes házon az „Eladó” felirat. Ez a domboldalra épült faluszéli ház – melynek udvarán több éve már, hogy soha senkit sem lehetett látni – egy nagyon szomorú történetet juttatott eszembe. Amikor ebbe a faluba költöztünk, itt még gumiszerelő műhely üzemelt, melynek irodáján a rendelésfelvételt egy nagyon csinos, harmincöt év körüli hölgy intézte. Eleinte csak évente kétszer találkoztunk, – amikor a téli ill. nyári gumit kellett a Suzukin cseréli – és csak annyit tudtam róluk, hogy az apósáék udvarában álló műhelyben a férjével közös vállalkozásuk üzemel. Egyik őszön azonban meglepődve láttam, hogy a műhelyen kint a zárva tábla, pedig már épp be akartam kanyarodni, hogy bejelentsem az autót. Másnap épp fodrászhoz mentem – köztudott, hogy ha valaki mindent tud a faluban történtekről, akkor az ő – és rákérdeztem: szerinte mi történt és tud-e másik mestert ajánlani. Tőle tudtam meg, hogy a házaspár a szomszéd faluban bérel egy műhelyt, de senki sem érti, miért zárták be az amúgy jól működő telephelyet.
Eltelt legalább négy év, míg egy őszön a gombaismereti tanfolyamon összefutottam a gumisműhelyből ismert hölggyel. Ő volt Kisvirág, akinek valódi nevét csak évekkel később tudtam meg – amikor már szomszédok lettünk. Azt láttam, hogy az alatt a négy év alatt, amíg nem találkoztunk, nagyon-nagyon megváltozott: mintha tíz évet öregedett volna. Eleinte a gombász szenvedély volt a közös téma, de idővel összebarátkoztunk, és egyre többet tudtam meg az életükről. Tudtam, hogy gyermektelenek, hogy hétvégeken lakókocsival Ausztriába járnak kerékpárral túrázni, és olyankor – ha csak teheti – gombát is szed. Ezt azért tette hozzá, mert bizonyos tartományokban tilos pl. rókagombát keresni, és komoly pénzbírsággal súlytanák, ha a határon átkelve találnának náluk. Ennek ellenére egyik hétfőn megcsörgetett, hogy átjönne hozzánk – és kosarában ott illatoztak a gyönyörű „rókicák”, amiket kint szedett. Mert ilyen volt ő: örült, ha másoknak örömet tudott szerezni. Volt, hogy reggel hatkor egy üzenet jelent meg a mobilomon: majd nézzél ki a kaputokra, van ott egy szatyorban halászlé Mihálynak – tudom, hogy csak ő szereti.
Többször elmentem vele kutyát sétáltatni, – persze roppant nehéz volt vele meg a vizslával lépést tartanom – mert ilyenkor tudtunk beszélgetni. Elmondta, hogy miután bezárták itt a faluban a műhelyt, rákos lett, több mint egy éven át nem tudott dolgozni, és hogy a kemo miatt vágatta le szép hosszú haját. Azt is hozzátette, lelki okai is voltak, hogy megbetegedett, de nem akartam rákérdezni, mi bántja. Azt láttam, hogy Lacival jól megvannak, inkább arra gondoltam, hogy talán abba betegedett bele, hogy nem született gyermekük.
Egyik nap, amikor megint fodrásznál voltam, Ildikó rákérdezett, hallottam-e mi történt a gumis Laciéknál? Hirtelen megijedem, hogy talán Kisvirág betegsége újult ki, de nem ez történt, hanem az, hogy miután kórházba került és meghalt Laci édesanyja, másnap az apja öngyilkos lett, – fejbe lőtte magát. Elborzadtam. Mi történhetett? Hiszen azt már Virágtól tudtam, hogy anyósáék évekkel korábban elváltak, megosztották azt a nagy házat, és külön – külön lakrészben éltek. Akkor most miért? Mégsem tudta a felesége halálát feldolgozni? A válaszra nem kellett sokáig várnom: aktuális volt a gumicsere, hát bejelentkeztem. Virág azt mondta, most átmenetileg zárva vannak, mert Laci a temetéseket intézi, de ha van kis időm, hazafelé menjek be hozzájuk, el szeretne nekem valamit mondani.
Annáék – mert ez volt az ő valódi neve, csak gyerekkorában ragadt rá a kedves becézés az apukájától, hogy Kisvirág – ekkor már ugyanabban a lakóparkban éltek, ahol mi. Amikor megdicsértem ízlésesen berendezett otthonukat, azt válaszolta: igen, most már szép, de láttad volna, amikor megvettük! Tudod, nagyon hirtelen jöttünk el Laci szüleitől, kölcsönöket vettünk fel és éjjel – nappal dolgoztunk, hogy műhelyt és otthont tudjunk teremteni.
- Muszáj volt eljönni? – kérdeztem rá, mert éreztem, hogy éppen ez az, amit meg akar velem osztani.
- Igen, azonnal lépnünk kellett, mert az apósom egyik délután részegen bejött az irodába, és megerőszakolt. Amikor Laci megtudta, felpofozta az apját, és még aznap este elment műhelyt keresni, és szerencsére talált is egyet Csolnokon. Amíg nem lett lakásunk, a gumik mögött, két matracon aludtunk, a ruháink nagy része anyáméknál, volt dobozokban. Főzni se tudtam, fürödni is a szüleimhez jártunk. Lelkileg belebetegedtem a történtekbe, anyósom szegény azonnal beadta a válópert, Laci pedig azóta nem állt szóba az apjával.
- Ó, Anna, erre nincsenek szavak! És most? Mit lehet tudni az öngyilkosságáról?
- Nos, miután szegény anyósom rákos lett és bekerült a kórházba, próbált vele békülni, többször bement, meglátogatta. Miután megtudta a halálhírét, csörgött Laci telefonja: tizenöt év után felhívta, hogy menjen át, beszéljék meg, hogyan tovább. Erre Lacim azt felelte, hagyjon már neki legalább egy napot, hogy meggyászolja az édesanyját, majd másnap felkeresi. Meg is tette, de mivel a csöngetésre nem nyitotta ki az ajtót, hát elővette anyósom kulcsát, azzal bement. Szólongatta, de nem jött válasz – így odament a műhely ajtajához mely résnyire nyitva volt. Ott feküdt az apja a betonon élettelenül, mellette egy pisztoly, melynek létezéséről Laci nem is tudott. Hívta a rendőrséget, akik megállapították az önkezűséget, így másnap megkapta a temetési engedélyt.
- Gondolom, mennyire odavan szegény férjed! Add át neki legőszintébb együttérzésemet.
- Igen, nagyon sajnálja az édesanyját, és nehéz a szíve a kialakult helyzet miatt. Most két temetést intéz, mert anyukájának megígérte: nem fogja a családi kriptába temetni. Azok után, ami miatt elváltak, Ági néni hallani se akart arról, hogy közös sírba kerüljenek. Számára apósom akkor, – azon a napon, amikor engem megbecstelenített – megszűnt létezni.
A temetés után néhány héttel én kórházba kerültem a gerincműtétem miatt, és több héten át nem találkozhattunk, sőt bevallom: üzenetet sem írtam neki. Azután egy szép nap – amikor már bírtam nordic bottal sétálni, megláttam a lakóparkon belül egy óriási, különleges gombát a játszótéren álló égerfa alatt. Lefotóztam és elküldtem Kisvirágnak, hogy ha akarja, megmutatom hol van. Nem jött válasz. Ezen kicsit meglepődtem, mert nagyon szerette a gombákat, de gondoltam: gumicsere szezon van, biztos sok a dolga.
Két héttel később eljutottam a fodrászhoz, aki azzal fogadott:
- De jó, hogy már el bírtál jönni hozzám! De ugye Anna temetésére még nem tudtál kimenni?
- Anna? – kérdeztem vissza, hirtelen nem is értve kire gondol.
- Hát a gumis Laci felesége… ja persze, te Kisvirágnak hívtad! Nem is tudtad, hogy kiújult a rákja? Hat hét alatt elvitte szegényt – mondta, és oda invitált a hajmosótálhoz.
Én pedig csak ültem a döbbenettől némán, és a szememből peregtek a könnyek. Nagyon sajnáltam kis gombász barátnőmet, de a férjét is. Ennyi tragédia fél éven belül annak a szegény Lacinak… hát lehet ilyen kegyetlen az élet?
Author: Holéczi Zsuzsa
Holéczi Zsuzsa az Irodalmi Rádió szerzője. Holécziné Tóth Zsuzsa vagyok, nyugdíjazásomig egy bankban dolgoztam vezető beosztásban. Az Alföldön egy kis faluban születtem, ezután Kecskeméten éltem a férjemmel és fiammal, de egy szakmai kihívás miatt tizenhat évvel ezelőtt Piliscsabára költöztünk. Nyugdíjasként szellemi elfoglaltságot is kerestem, előbb nyelvtanulásra gondoltam, majd kis idő elteltével megfogalmazódott bennem az a diákkorom óta dédelgetett vágy, hogy írni kezdjek, talán még nem késő. Már a Középiskolai tanulmányaimat befejezve népművelés-könyvtár szakon szerettem volna továbbtanulni, de édesapám 17 éves koromban bekövetkezett halála után kereső nélkül maradt a család, ezért munkába álltam – és az évek során egyre messzebb kerültem ettől az elképzeléstől. Az irodalomszeretet és a jó fogalmazási készség persze megmaradt, és mindig jó szívvel gondolok a Középiskolai magyar tanáromra, Baltás Dánielre – illetve az ő osztálytalálkozónkon tett kijelentésére. “Bölcsész létemre az olyanok miatt volt érdemes magyart tanítani, mint amilyen diák maga volt Zsuzsa “. Az egyetlen tantárgy amiből “dicséret” -tel érettségiztem a magyar volt, és valahol a lelkem mélyén mindig készültem arra, hogy majd egyszer annál komolyabb “művet” is írok, mint a Macskaújságban közzétett 2 oldalas “nekrológom”. Kedvenc hetilapomat olvasva üzenet értékű volt számomra a Központi Médiaakadémia felhívása, mely szerint képzést indítanak írói ambíciókkal rendelkezők számára. Megosztva elképzelésemet...