Önvallomás

 Melled kidüllesztve 

büszkén mondogatod: 

Lám, én költő vagyok. 

Önmagad ekképpen ámítod, 

de nem vagy oly merész, 

hogy tükörbe is tekints, 

s önmagaddal szembe nézz, 

hisz a való oly kiábrándító! 

Nem vagy te költő, legfeljebb 

versfaragó, 

botcsinálta, 

de tán még annak is kevés. 

Strucc vagy, fejed homokba dugod. 

Verseid nap mint nap írod, szüntelen, 

de bevallani nem mered, 

lehet, észre sem veszed, 

hogy azok nem kellenek senkinek. 

A te valód az álmok, 

melyek rózsaszín világában élsz, 

messzi a valóságtól, hisz az maga a veszély. 

Egy elképzelt művi vlágban lubickolsz. 

Ott még bátor is lehetsz, 

akár forradalmár, 

s tekintve a hevét 

ahogyan harcolsz, 

még hajlamos is leszek, 

hogy időnként felnézzek rád hősként, 

te Don Quijote de la Mancha, 

búsképű lovagja a huszonegyedik századnak. 

Be fura alak alak, 

bár eldönteni nem tudom, 

nevetséges, vagy inkább szánalmas vagy?! 

Author: Izsó Antal

Mondhatnád túl késő. Meglehet, felelném, de talán mégsem késtem le mindenről. Igaz nem tartozom azon szerencsések közé, akiket a múzsa már ifjúkorban megérintett. Maradt tán mégis egy reménysugár számomra is. Életem folytonos keresésből állt eddig, de keveset találtam. Az út végén, nyugdíjasként a pihenés várna rám, ehelyett most próbálom lázas igyekezettel behozni mindazt, amit elmulasztottam. Egy belső erő írásra késztet. Sötét szobámban ülve, magányosan töltött csöndes éjszakai órák alatt, olvasólámpám sugara fényében újabb és újabb történetek születnek… Izsó Antal.