A redőny résein beszűrődő fények kacéran csalogatnak ki a puha ágyamból. A lelkem már készen áll, de a testem még vonakodik. Két tenyeremet belenyomom a matracba, jobbra, majd balra dőlök, míg végül felülök. Elfogadtam, hogy a legegyszerűbb tevékenység is lassabban, nehézkesebben megy. Nem dacolok én az idő múlásával. Megtanultam türelmesnek lenni magammal. Ami igazán számít, az úgyis vár.
A reggeli rituálém után rövidre vágott, ősz hajamat megfésülöm, az arcomat hidratálókrémmel kényeztetem – unokám, Annácska szerint ez fontos –, majd felveszem a sötétkék blúzomat egy hozzáillő fekete szoknyával. Nem léphetek ki az utcára hanyagul, rögtön megszólna a leányom.
„Anya, tessék adni magadra!” – szinte hallom a hangját, mintha itt lenne.
A szerdák a legnehezebbek.
Tegnap almás pitét sütöttem. Hogy elfáradt-e a kezem az almareszelés közben? Bizony, hogy el, de mára ez mit sem számít. Összepakolom a csomagot, szedek a kertemből virágot, majd útnak indulok, hisz hív a szerda. A buszom késik, mint mindig. Sebaj, ahová megyek, ott várnak, ott nem sürget az idő. Egyik helyen sem.
A busz közvetlenül a magas kerítéssel elzárt épület előtt tesz le. A portán leadom a csomagomat. Nem akarom cipelni. Nehéz, és nem való a temetőbe.
– Csókolom, Margit néni! Mi finomat hozott? – kérdi az ismerős portás.
– Almás pitét. Aztán el ne árulja nekik! Legyen meglepetés! Hamarosan jövök vissza.
A temető nincs messze – úgy mondják, öt perc. Nekem tíz, vagy néha húsz. Attól függ, milyen frontok járnak. A tavasz halk szellője kíséri lassú lépteimet, a napsugarak májusi melegről mesélnek. Megérkezem a vaskapuhoz, kezemben a virágokkal. Itt nyugszik ő. „Élt 78 évet.” Nyolc éve, hogy a halál elvette tőlem. Elidőzök a sírhelyénél, beszélek hozzá, mint régen: a sütemény illatáról, a tavaszi ébredésről, és a végén odasúgom: „Szeretlek”.
Tovább botorkálok, közben megindulnak a könnyeim – ők már tudják, mikor törhetnek elő csendesen.
„Élt 43 évet.” Húsz éve nincs velünk. Leguggolok, mesélek neki a kertről, a virágokról, Annácskáról, miközben nézem, ahogy a napsugár simogatja lányom nevét a sírkövön. Mindkettőjük egy szerdai napon hagyott itt minket. Tizenkét év különbséggel.
Feltápászkodom, megtörölgetem szemeimet, majd a fekete selyemsálamat kicserélem a halvány rózsaszínre. Most már jöhet a következő úti cél.
A Mosoly Otthon kertjében üldögélünk régi barátaimmal, akik már nem – vagy nehezen – boldogulnak egyedül. Teri mozgásában korlátozott, Gizi nagyot hall, Sanyi demens. Miközben falatozzuk az almás pitét – melynek fahéjas illata megtölti az udvart –, régi történeteket mesélünk – mint minden szerda délután. Közel negyven év barátság köt össze minket.
– Mikor költözöl be? – Sanyi az utolsó három találkozás alkalmával is feltette ezt a kérdést. Szívesen válaszolok neki, akár százszor is.
– Még nem tudom, Sanyikám. Egyelőre elegendő a heti egy látogatás.
Nem vágyom idősek otthonába. Gondoskodom magamról, szívesen ténykedek otthon, kapálok a kertemben. Az otthonom az én szeretett birodalmam. Ha már nem tudok mozogni, ha a világom beszűkül, akkor állok elébe.
Késő délutánra érek haza. Bekapcsolom a rádiót, kitöltöm az öt kortyocska mandulalikőrt, és egyszerűen élvezem azt a megtiszteltetést, hogy még dobog a szívem. Élek helyettük is. Élek az emlékükért. Élek az unokámért.
Igen, fájt ez is, mint minden szerda, de szükségem van rá. Mitől maradnék erős, ha nem engednék meg magamnak egy csipetnyi gyengeséget?
Minden nap betölti a saját szerepét. A csütörtök Annáé. Csajos napot fogunk tartani: A kozmetikában ránk tesznek mindenféle kenceficét, közben jókat nevetünk. Az édesanyja talán meg is dicsérne, vagy éppen kételkedne a józan eszemben, hogy nyolcvanhárom évesen „bjúti-kezelésen” veszek részt. Várom a holnapot. Mindig van mit várnom.
Elálmosodtam. Mielőtt nyugovóra térek, visszahajtogatom a fekete sálat a szekrénybe. Mint minden szerda este.
Author: Varga Adrienn
Adri vagyok, az Irodalmi Rádió blogszerzője. Főként novellákat, valamint „könyves-élményes” beszámolókat írok. Az olvasás az a teremtett világom, amelyben megpihenhetek, feltöltődhetek, átérezhetek, tanulhatok… Az írás pedig az eszközöm, hogy kifejezzek. Az irodalom világán túl rajongok a kutyákért (főként a yorkimért, Szederért🥰) , a természetért, Párizsért, az Őrségért, az őszért, a télért, valamint a tökös-mákos rétesért 🙂 Audrey Hepburn életfilozófiáját a magaménak is érzem :” A nevetés nagyon sok betegség gyógyszere, és a nevetésre való hajlam talán a legfontosabb emberi tulajdonság.” Eddigi megjelenéseim: Téli örömök könyve: *Családi tél (akkor és most) – Irodalmi Rádió (IR) – Dolgaink című novelláskötet : *A töltött paprika c. novella (3. helyezés) –IR– Lakótelepi Hófehér című novelláskötet: *Ünnepelek c. novella (2. helyezés) -IR– Kiskegyed online: *Szerda este; *Bütyök című novellák AHetedik című online folyóirat: *Meg(nem)érkezés c. novella A tavaszi szél titkai című antológia: *Nyílni kész c. írásom –IR– Cirkusz a moziban című antológia: *Várnak haza c. novella -IR- A hegyen nem történik semmi című antológia: *Elszáradt muskátli c. írás -IR- Csipkés szelek fújnak című téli antológia: *Régmúlt idők téli szerelme c. novella-IR – (2. helyezés) Akácízű hajnal című antológia: *A fonott kalács c. írásom -IR- Életet leheltél belém című antológia: *Szárnyaink c. írás -IR- Beadandó című...
Egy válasz
Remek történet volt. Az ember fiatalon, akár a negyven évest is öregnek tarja, aztán, hogy túléli e kort, rájön arra, hogy valójában fiatal és szép volt. Aztán sajnos, vagy szerencsére gurulnak tovább az évek. Betölti a hetvenet, a nyolcvanat és igen, szeretne még szép lenni, persze a maga nemében. Már csak egykori maga miatt is, meg ha már él?
Szeretettel: Rita