Ember és költő

Két ember lakik én bennem

Egy szívben lakunk mi ketten

Egy a fej, de kettőt álmodik

S egyik a másikra árulkodik

 

Két fura úr egymásra neheztel

Egyik pokollal, másik kereszttel

Mit kezdjek én hát két lélekkel

Egy testben mind nem férnek el

 

Szavait szívébe mártja a költő

Világ vásznára mindent kiöntő

Most épp új alkotást mímel

Kutatja gonddal, mire mi rímel

 

Ám úgy maradna bennem rejtve

Saját csendjében mindent felejtve

Mert unja már a száraz könnyeket

Eldobna hát vásznat, s ecsetet

 

De a másik kemény, oly zord

Mint anyánk, ha szigorral szólt

S ajkán csüngött az aggodalom

Így nőtt az értelem, nyári napon

 

Így alakult gyermekből ember

Felnőtt, ki szeretni nem mer

Legjobban tán önmagát nem

Magáról úgy szól: épp elviselem

 

Se e két világ lassan meghasad

Hiába is emelek közéjük falat

Szívem alatt, sosem lesz rend

Ellentét vagyok, dübörgő csend

 

S mit kezdjek én e két lélekkel

Hogy élljek egyet, két élettel

Egyiknek halál, másiknak bölcső

Így lakik bennem ember és költő

 

 

 

 

 

 

 

Nagy Róbert
Author: Nagy Róbert

Mindig hittem abban, hogy a tettek mozgatják a világot — de minden tett előtt ott áll egy szó. Egy szó, amely bátorít, amely megnyugvást ad, amely szerelmet vall helyettünk, vagy amely elkísér a búcsú pillanatában. A szavak legszebb formája számomra a költészet. Az ember egészségére pedig a kimondatlan szavak a legkárosabbak. Gyűjtögetjük őket, cipeljük magunkkal és ha nem vigyázunk, feltornyosulnak, majd ránk dőlnek és elnyomnak. Ha már teljesen kifogytunk a szavakból, akkor sem kell félnünk, mert amit nem tudunk elmondani, azt már valaki versbe öntötte… szeretném, ha egyszer valaki az én versem soraival mondaná el, mind azt, amit érez. Az én múzsám maga az élet, buzgó, lüktető, színes és végtelen, de túl zajos is, aki mellett nem jutok szóhoz. Az én múzsám maga a halál, csendes, vigasztaló, szelid és örök, aki már nem halja ha szólítják. Ezek az én kimondatlan szavaim, ezeket öntöm versbe, mert a költészet a szavak legtisztább, legszebb alakja: az a hely, ahol a lélek megmutathatja magát, ahol a kimondhatatlan is hangot talál. Amikor a legmélyebb érzések énekké válnak. Az utolsó hely, ahol még beszélhetünk az élettel és a halállal. Nagy Róbert vagyok és köszönöm, ha olvasol.

1
Megosztás
Megosztás

2 Responses

Hozzászólás a(z) Nagy Erzsébet bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük


Versek
Ivántsy Gábor

hajnalban, hajnal előtt*…

a vadász ül, hosszú, méla lesben**, szeme előtt távcső, abba néz nagyon: mert, mint múltkor, éjjel, ott lent, a kis patak medrében, megint ott nézelődik

Teljes bejegyzés »

Rózsa Iván: Szirmok

Rózsa Iván: Szirmok (hat haiku) szirmok hullanak Sakura ünnep után – ilyen az élet rügyből lesz szirom, embrióból nagy lakli – csodás a világ! tavasz

Teljes bejegyzés »

Rózsa Iván: Bumeránghatás

Rózsa Iván: Bumeránghatás Az ausztrál bennszülötteknek kétféle bumerángjuk volt évezredek óta. A visszatérő bumerángot főként arra használták, hogy az adott területet feltérképezzék; és felriasszák, kicsalogassák

Teljes bejegyzés »

Rózsa Iván: Egyedül a Paradicsomban

Rózsa Iván. Egyedül a Paradicsomban Egyedül hánykolódni a Paradicsomban, Tenger hullámai közt kis csónakban, Nincsen rosszabb érzés a magánynál: Nem volt senki magányosabb József Attilánál.

Teljes bejegyzés »

Rózsa Iván: Ezerszer inkább!

Rózsa Iván: Ezerszer inkább! Inkább vagyok ezerszer a kölcsönös szeretet jegyében született, az igazság fényében fürdő, az igazság tüzében olykor elégő, ám főnixmadárként újra és

Teljes bejegyzés »

Rózsa Iván: Szélvész

Rózsa Iván: Szélvész (három haiku) „szép, új” világunk szélvészként pusztít mindent – mi útjában áll új pók sző hálót: szélvészként terjedt a hír – legyes

Teljes bejegyzés »