Mérföldkövek

Első fejezet: Az általunk választott család

– Na és mi is fogott meg egészen pontosan ebben a csajban? – szegezte nekem a kérdést a cimborám, mikor a szokásos szombat esti agglegény-szeánszon azt találtam mondani a fiúknak, hogy a szerdai randimon annyira megtetszett a lány, hogy ebből akár komoly dolog is kisülhet. Kizárólag személyesen ismerkedtem, és azt is általában nagyon fontolva haladva. Nem azért, mert nem vágytam volna a szerelemre, hanem mert túlságosan féltem attól, ami akkor következhet, ha a szimpátia nem kölcsönös. A kérdést hallva tehát magam elé húztam a korsót, mintha csak pajzsnak akarnám használni, és a tőlem megszokott választékossággal belekezdtem:
– Hát… Vágod, öregem, fogalmam sincs, csak jó vele dumálni.
Túllépve az első, meglehetősen félelmetes beismerésen, gyorsan kortyoltam is egyet a sörömből, hátha attól könnyebb lesz kimondani azt, amit mostanáig még önmagamnak sem fogalmaztam meg. Elérkezett tehát a második súllyal bíró kijelentés ideje, továbbra sem túl hivalkodó szókinccsel:
– De amúgy meg kábé olyan, mintha valami olyat látna bennem, amit én már rég el is felejtettem hogy bennem van. Tudod, mintha azt a naiv kisfiút látná, aki az egyetem előtt voltam.
Tekintve hogy gimnazistaként lettünk barátok, mindhárman pontosan tudták, milyen is voltam az egyetem előtt – ahonnan nem mellesleg nem is diplomával, csak egy nagy adag csalódottsággal és a szakterület iránti undorral távoztam még az első szigorlatok előtt. Mégis szükségesnek hatott visszakérdezni.
– Miért, milyen voltál az egyetem előtt?
– Hát boldog – szakadt ki belőlem szinta azonnal – Nem ilyen Disney-boldog, hogy az is jó, ami valójában szar, hanem… Inkább talán azt mondanám, hogy bizakodó.
A srácok összenéztek, és egyesével bólintottak.
– Akkor hajrá! Hívd el megint!

Második fejezet: A vicces fiú barátnője (?)

*KÉT ÉVVEL KÉSŐBB*

– Elveszett az összes telefonszámom és amit tudtam, átírtam a tiédből, de nem találtam a barátnőd számát – mondta húgom, miközben görgette a telefonköny névsorát.
– Nahát – vigyorodtam el – milyen néven kerested?
Értetlenül nézett vissza rám.
– Hát… A saját nevén esetleg!? Meg megnéztem úgy is, hogy Bab, mert azt hiszem, úgy mentetted el egyszer. Tényleg, azt miért csináltad?
– Azért, mert az már majdnem baba. Az csak külön vicces, hogy imádom a babot szinte minden formában.
Van minden lánynak egy olyan nézése, ami azt jelenti: „ha ez a fickó nem a bátyám lenne, biztos hogy falnak mennék tőle, de muszáj szeretnem, mert testvérek vagyunk”. Nos, a húgom arcára éppen ez a kifejezés vert tábort, azért mégis kuncogott egyet szolídan. Miután befejezte a lényegében két hangosabb kilégzést, azért kedvesen emlékeztetett arról is, hogy ez egy „szánalomkacaj” volt. Csak úgy miheztartás végett: a szánalomkacaj szót arra a nevetésre használjuk, amit nem azért kap a tréfálkozó, mert vicces volt amit mondott, hanem azért, mert ha csak egyvalaki nevet, akkor a következő viccet talán már nem süti el. Szóval megkaptam a kis szánalomkacajomat, és a húgom tisztelettudóan megkért, hogy mégis osszam már meg a párom telefonszámát vele is.
– Oké – mondtam, és már a hanglejtésemből rájött, hogy sajnos nem volt elég az egy rövid szánalomkacaj – mondom, mit írj be!
Kezébe vette a telefont. Nagy levegőt vettem, olyan fajtát, amit nem szokás csak úgy venni, és általában nyomatéka, súlya, jelentősége van az utána következő szavaknak.
– Szauron – böktem ki, és már félig vigyorra is állt a szám.
Húgi felnézett a telefon mögül.
– Hogy micsoda???
– Igen – bólogattam mérhetetlenül büszkén – most már az ő ujján van az Egy Gyűrű!

Harmadik fejezet: Pozitív hozzáállás

*ÚJABB ÉVEKKEL KÉSŐBB*

Éppen az otthoni munkavégzés előnyeit élvezve az ágyban feküdtem, és serényen szidalmaztam a külföldi kollégákat, amiért még azt is el tudják rontani, amit a rendszer nem is engedne nekik elrontani. Azt ugyanis semmilyen körülmények között nem is feltételezném, hogy esetleg én magam hibáztam el. Én tökéletes munkát végzek. Gyorsan, és sokat. Voltam még ennek ellenére is annyira önfeláldozó, hogy megírtam külön levélben az külföldi állomásokra, hogy talán nem ártana a srácok körmére nézni, azután pedig nekiálltam összefésülni az adatokat, csak hogy megint úgy tehessek, mint aki nélkül megállna az élet. Mintha igazán fontos lennék – még akkor is szerettem ezt érezni, ha pontosan tudtam: mindenki, de tényleg mindenki pótolható. Vagyishogy ezt gondoltam, és meg is győztem magam erről, és már egy merültem is el egy újabb sztoikus gondolatmenetben. Épp azon morfondíroztam, hogy mi értelme eljátszani a fontos ember szerepét, amikor az életben bármikor, bárhol szembe jöhet valaki, aki sokkal jobb abban, amit csinálok. Egyszer csak a kutyák felsorakoztak az ajtó elé, és észvesztően ugatni kezdtek. Kivétel nélkül minden nap eljátszották ezt, mert amikor reggel elhagytuk a házat, azt hitték, hogy sosem jövünk vissza. Egy pillanatra kizökkentettek a saját jelentéktelenségemről folytatott töprengésemből, hiszen egy kutyának sem pótolható a gazdája – noha ezt még nem éreztem az iménti elméletem teljes cáfolatának. A zárban fordult a kulcs, az ajtó kinyílt, szeretett hitvesem pedig fülig érő mosollyal kiáltott.
– Szia! Megjöttünk!
– Te, és az én jókedvem? – kérdeztem vissza, és már büszke is voltam magamra, mert általában az efféle asszonyszédítő mondatok húsz perccel, egy héttel, alkalmasint több hónappal a helyzet után jutnak eszembe. Bab, akit egy rövid ideig Szauronnak is hívtam, még szélesebbre húzta a mosolyát. Bájos mozdulattal vállat vont, és azt felelte:
– Először is: de cuki vagy! Másodszor pedig: én, és a Legkisebb Közös Többszörös, akit annyi ideje várunk.
Amikor először beszéltünk gyerekvállalásról, akkor csak a vicc kedvéért sokszor neveztem a jövőben születendő picit Legkisebb Közös Többszörösnek, de azóta sok idő eltelt (vagy soknak érződött), így – bár titkon szerettem volna hírét venni – nem annyira számítottam arra, hogy meg is történik.
– A Legkisebb Közös Többszörös? És hol van?
Bab szeme már szinte könnyes volt a boldogságtól, odaszaladt hozzám, jó szorosan átölelt, és a fülembe súgta:
– A hasamban…!

Author: Baukó Tamás

De vajon bármit nevezhetünk művészetnek, amiben örömünket leljük, el tudunk mélyülni, stílusjegyeket tudunk kialakítani? Megingathatatlan véleményem, hogy igen. A költőt, a séfet, és a labdarúgót egyaránt művésznek tartom – részben azért, mert mindhármat csináljuk csak a kreativitás kedvéért is, részben pedig azért, mert sokan mások is örömüket lelik abban, ahogyan ők kifejezik magukat a papíron, a konyhában, vagy a gyepen. Ha valaki tíz évvel ezelőtt azt mondta volna nekem, hogy még nem leszek harminc amikor meghívást kapok egy alkotói közösségbe, valószínűleg azt kérdeztem volna: „miért hívnának meg valakit, akinek senkit sem érdekelnek a versei?” Ez nem vicc, és nem túlzás: a verseim zömében kulcsszerepet játszik a szorongástól való szabadulás vágya, míg az egyperces novelláim a maguk szarkasztikus hangvételével egy kis felüdülést, enyhülést hoznak általában. Önmagamnak írok, önmagamért, és tudom, hogy aki hasonló gondokkal küzd, annak sokat mondhatnak a soraim. Pár szót mégis szeretnék mondani az utóbbi időkben kitalált újításomról, az Árnyversekről: Az árnyvers (vagy ahogy először hívtam: vers.rar) egy olyan versforma, amelyben az egymást követő sorok két külön hangot szólaltatnak meg – ez lehet a külső-belső hang kettőssége, vagy egy naiv és egy cinikus hang, de mindenképpen ugyanarról beszélnek, és mindenképpen eltérnek sarkalatos pontokon. Lényegében vitáznak egymással éppen úgy, ahogyan...