Varázsló leszek

Pályázat címe: Szundi mesék 2025.

Szerző: Szikszó-Takács Ágnes

 

Varázsló leszek

Ez a nyár nagyon különlegesre sikerült: legnagyobb örömömre lett egy igaz barátom. Eddig is nagyon vágytam rá, de sehogy se jött össze.

Mondjuk azt tudni kell hozzá, hogy azért ennek oka is volt, mint például, hogy sokat voltam kórházban. Így mégha hasonszőrű gyerekek is voltak körülöttem, sose sikerült egy igazi spanra szert tennem.

Helyette viszont volt egyszer ilyen betegség, utána egy másik talált meg és csak jött a következő és következő. Sőt, számtalan esetben kórházban végződött a történet.

A nagy találkozás helye éppen ezért is lett a kórház. Amiért mégis említésre méltónak gondolom, mert ez a barát azon túl, hogy az első volt, eddigi életem egyik legfuribb ismerőse lett. Ennek számtalan oka volt, mint hogy

– Több lába és keze volt, mint nekem,

– A szeme élesebb volt, mint az én pápa szemem.

– Ha ez még nem lett volna elég, a teste olyan szőrös és teherbíró volt, hogy a sajátja ötvenszeresét elbírta.

Viszont a lényeg, hogy végre nekem is lett egy barátom.

Nem tudom, hogy egy kórházban tipikus dolog–e barátot szerezni, ezért elmesélem töviről hegyire hogyan is történt.

A kórházi ágyam mellett volt egy erkély és a nyári nagy meleg miatt, a nővér néni minden reggel és délután nagyra tárta az erkélyajtót, hogy jól kiszellőztesse a bacikat. Mint mondta:

– Ezt itt jól kinyitjuk, hogy az elhasznált bacis levegő kimenjen, a friss és egészségtől duzzadó hasú oxigéneket pedig jól beengedjük hozzátok.

Nagyon kedves néni volt. Barátian törődött velünk és minden alkalommal mikor megjelent, annak ellenére, hogy nagyon elfoglalt volt, mindig volt hozzánk egy-egy bátorító szava.

Egy ilyen szellőztetés alkalmával történhetett meg, hogy az a bizonyos hangyusz bejött hozzánk.

Amikor egyik nap az ebéd utáni alvásból felébredtem és ránéztem a mellettem álló kisasztalra meglepődve láttam, hogy egy hangya áll egyhelyben rajta. Nem sétált, nem rohant, csak ácsorgott ott. Szinte lecövekelt.

Hiszen ez engem néz, volt az első gondolatom.

Meghökkenésemben szavakba öntöttem a gondolataimat:

– Hát te meg mit állsz ott? Fussál el, mint minden normális hangya!

Itt érkezett a második döbbenetem, mert válasz érkezett a mondataimra.

– Én nem vagyok olyan, mint a többi hangya! Nem futok el esztelenül. Én valójában nem is hangya vagyok, és ami még biztos, a lehető legnormálisabbja vagyok a fajtámnak.

Na, erre már ijedtségemben, mint akit darázs csípett meg, lendületből leugrottam az ágyról.

− Mi? Hogy? Te egy beszélő hangya vagy? Vagy, akkor nem vagy hangya, de akkor mi az ördög?

− Na, kis apám, gyorsan szedd össze magadat! Először is tisztázzuk: Igen, beszélek, de nem akárkivel csak, ha valaki megszólít. Továbbá nem vagyok se Belzebub, se Mefisztó, se ördög se semmi hasonszőrű lény.

− Én nem is szólítottalak meg! – ellenkeztem azonnal.

− Emlékezzél csak! „Hát te meg mit állsz ott?” – kérdezted. Rémlik?

− Tényleg ezt mondtam. – ismertem el.

− Bizony ám!

− Akkor mi vagy, ha nem ördög? Mit csinálsz te itt és ki vagy te? Fajtát emlegettél.

− A legfenségesebb dolmányos varjú vagyok a világon. – érkezett a felfuvalkodott válasz.

Itt hatalmasat kacagtam és visszakérdeztem.

− Te varjú? Hisz tanultam: fej-tor potroh, három pár ízelt lábbal. Rovar és azon belül egy hangya vagy.

− Na, várjál csak.

Viszont én nem hagytam szóhoz jutni és folytattam. Te nem egy madár, te egy hangya vagy. És, ha már hangya, abból is a leg…

− Okosabb?

− Nem.

− Bátrabb?

−  Leg… Hogy is mondják? Túl biztos magában. Mondtam, mert nem bírtam ki, hogy ne tegyem helyre.

− Fura gondolatokkal, természetesen. – egészítettem ki még suttogva.

− Kitűnő ám a hallásom. – figyelmeztetett, de értem ám, hogy miért mondtad ezt, mert hangyaként állok előtted. Ide figyelj csak!

Ekkor a fejétől kezdődően az összes lábáig rázkódás futott végig rajta, mintha táncolna, hogy végül ízig vérig egy varjúvá változzon. Ha kutyaként csinálta volna mindezt, biztos azt gondoltam volna, hogy –Jaj, te bolhás vagy?! Sőt, azt is hozzá tettem volna, hogy – Hékás! Ne szórd rám őket!

Ehelyett csöndben maradtam és tátott szájjal figyeltem, mert tudtam, hogy ilyet valószínűleg soha többet nem látok. Mikor aztán már madárként, teljesen más hangon megszólalt:

− Jaj, de jó újra a bőrömben! Szóval, az úgy történt odakint az erkélyen, hogy nem tudtam volna elég gyorsan elrepülni a szokásos reggeli tolltisztogatásomból, amíg rád vártam, hogy felébredj. Gondoltam addig elvégzem ezt a szokásos rutint és csak az a hely volt lábnál a pad alatt. Azonban az a fehér óriás tojó rám nyitotta az ajtót. El is rekesztett. Gyorsan nem jutott jobb eszembe: a hangya alak kellően kicsi volt, hogy azzá változva jól eltűnhessek szem elől.

− És miért is vagy itt?

− Hozzád jöttem. Én egy varázsvarjú vagyok, aki ráadásul a te egyik rokonodat segíti.

− Most viccelsz?! Ez már nekem azt hiszem sok. Le is ülök. Fújok is kicsit a számba a hörgőtágítóból. – majd így folytattam:

− Nekem csak az édesanyám van. Nincs más rokonom. – vetettem gyorsan ellen.

− Hogy viccelnék? Én csak egy madár vagyok. Azok nem szoktak viccelni.

− Bocsánat, eddig még egy madár ismerősöm se volt. Nem beszélem a madárt: varjúul, bocs. Amúgy az állatok nem is szoktak varázsolni.

− Nem, tényleg nem. Ott a pont. Maximum akkor, ha valaki egy nagy varázsló segédje.

− Szóval azt állítod, hogy a rokonomnak segítesz, de én hogy kerülök a képbe?

− Csak úgy, hogy azt az utasítást kaptam tőle, hogy vigyelek el hozzá.

− Anya sose mondta, hogy lenne egy nagybátyám vagy egy eddig ismeretlen rokonom, aki még varázsolni is tud.

− Azt hiszem, hogy az anyukák ilyeneket nem szoktak elmondani. Ők inkább vigyáznak a kis porontyaikra: etetik, ruházzák, tanítják, dédelgetik őket és hasonlók.

− Hm. − mondtam eléggé kelletlenül. Majd mikor egy kicsit megenyhültem megkérdeztem − Neved van?

− Természetesen. A varázsvilágban máshogy van a névadás. Eszerint téged sem úgy hívnának, ahogy most. Ott az a szokás, hogy öröklöd apukád és anyukád nevét is. Plusz lesz egy sajátod is. Az enyém így lett Széltől Borzolt Tollas Pipe és Hegyre Buggyantott Káróka fia, a Nagy Tudású és Sokat Látott Pegazus.

− Jó hosszú! Ezt lehetetlen, hogy mindig használjátok. A vége amúgy olyan fura!

− A név előtagját a szüleim után örököltem, de a végét én adtam. A Nagy Tudású és Sokat látott Pegazus a saját találmányom.

− Akkor értem, de a Pegazus nem egy szárnyas ló?

− Lóó?? Nem egy madár? Oh, szentséges ég és én már hány száz éve viselem?!

− Hány száz?

− Idén lesz ötszáz.

− Akkor főleg meg kell tartani!

− Térjünk inkább át rád, – mondta, már az elkeseredés egy szikráját sem mutatva – mert te már tudsz például Pegának, vagy akár simán Pegazusnak hívni. Te hogy szeretnél hívni ezekből?

− Mit szólnál a Szuszihoz?

− Hát ez honnan jött? Az nem is része a lehetőségeknek. Ez nem egy tipikus kutyanév?

− De igen, annak szántam volna. Tudod, mindig szerettem volna egy kiskutyát, de anya sose engedte, mert szerinte nem a mi kis emeleti lakásunkba való. Most végre adhatnám valakinek.

− Én leszek a kutyusod? – adott érdekesen káráló hangot. Gondolom ez lehetett nála a nevetés.

− Naaa, esetleg? – próbáltam meggyőzni.

− Tetszik. Aranyos. Új, de legyen. Hívj úgy!

− Ugyanakkor még nem mondtam el, hogy te miből választhatsz. Eszerint te a Dicsőséges és Boszorkány Szelídítő Vencel fia vagy. Mivel édesanyád nem ebből a világból való, tőle nem kapsz semmit. Ehhez adhatsz egy új sajátot.

− A fia? Az előbb még simán csak rokont emlegettél. Akkor ezek szerint egy varázsló az apám?

− Jaj, ezért biztos valami csúszómászóvá fog változtatni, hogy elárultam. – nyöszörögte a varjú.

− Ő nem egy jó varázsló? – kérdeztem riadtan. −Tudod, mint az Óz, a nagy varázslóban a Nyugati boszorkány?

− Plahh− Plahhh− Plaaaaahhhh! – tört ki belőle.

− Most mit mondtál? Még mindig nem értek varjúul.

− Elnézést kérek, egy pillanatra elfelejtettem, hogy te csak emberül beszélsz. Éppen varjúul tiltakoztam, hogy de−de−de, jó varázsló. Na, egy pillanatra, állj meg idő, mert ezt ki kell veséznünk.

− Amúgy, nem mondtam rögtön, de én, tudod, nem vágyom másik névre. Egyszer lehet, de az anyukám adta a Petit, tehát mégis adott. Megszerettem ezt és szeretném megtartani.

− Hűséges vagy. Ez tetszik. – mondta Szuszi.

Ezek után három nagyot csapott a szárnyaival, majd varjú hangon még hármat visított is.

− Na, ezért is biztos kapni fogok. – jegyezte majd meg.

− Ha így érzed, Peti maradsz. Nem veszünk össze rajta. – válaszolta mellékesen.

Mivel lassan tudatosult bennem, hogy itt valami történhetett, főleg mikor az ajtó felé fordítottam a fejemet és láttam, hogy a nővérke karja megállt ajtó nyitás közben.

− Te is tudsz varázsolni? Eddig nem is mondtad! – kiáltottam el magam.

− Bizony. Már hogy a haragba ne? Én voltam sokáig apád jobb keze.

− És most ki az?

− Várj egy kicsit! Majd ne ijedj meg tőlem.

− Miért?

− Türelem és nyugalom.

Ekkor hármat csapott felém a bal szárnyával, miközben varjúul visongatott. Majd ugrott egyet és először csak ráállt a fejemre. Egyensúlyozhatott rajta. Azt hiszem, hogy mikor érezte, hogy nyugodt tudtam maradni, lekuporodott a fejemre. Ekkor a szárnyait kitárta, megmutatta a szürkés fekete tollazatát teljes pompájában és újabb jó pár varjú „mondatot” mondott ki.

Dolga végeztével elém ugrott és azt mondta:

− Mostantól már te leszel. Csak először meg kellett hozzá gyógyítanom.

− Meggyógyítottál? Mindenből? Te gyógyítani is tudsz, nem csak varázsolni? És mi leszek?

− Igen. Most már te leszel a jobb keze. Ha jól érzed magad indulnánk is hozzá.

− Farkaséhes vagyok és annyi mindent szeretnék csinálni.

− Akkor a gyógyítás sikeres volt. Idő újra is indulhatsz! Minket pedig vár a manórév Varázsföldre.