Mindenhol por, kosz és romok,
Belepi a házakat a rengeteg homok.
Kihalt a város, nem lakja már senki,
Lehet, most már nekem is el kellene menni.
Valami még visszahúz, oly nehéz a lépés,
Nehéz cipelni a súlyt, ha nincs együttérzés.
Fáradt vagyok már, lábaim összerogynak,
Az áramlatok a parttól messzire sodornak.
Nincs hangzavar, a házak egymásra borulnak,
Színét se látom a kivezető útnak…
Mindenütt homok, lassan engem is betemet,
A romok teljesen elfedik az egész testemet.
Nincs kiút, s a parttól már messze járok,
Behunyom a szemem… s most már… csak várok.
Author: Muzsik Szandra
Az írás számomra nem csupán érzelemkifejezés, hanem egy sóhaj. Néha kiszökik, máskor félve bennreked. Amikor már súlya van, gondolattá sűrűsödik, szavakat keres magának, majd alkotássá válik. Ezekben a szövegekben hagyom, hogy az, ami bennem készül, csendben, de őszintén kilépjen a függöny mögül. Miközben a soraimat írom, a háttérben szóló zene kísér, és teljesen belefeszülök ebbe az érzelmi világba.
2 Responses
Gyönyörű versike. Nagyon ügyes vagy. További sikeres irást Száni❤️❤️❤️
Nagyon szépen köszönöm a kedves szavakat! 😊