A hegy emlékei
mese
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagy hegy. Hosszú, elnyújtott sziluettje, mely olyan formájú volt, mint egy levágott tetejű henger, sötét árnyékként vetült rá a csendes tó vizének felszínére.
Európa legnagyobb tava már huszonkétezer éve ott hullámzott a robosztus hegy lábánál, illetve a hegyek lábánál, mert a kérdéses hegy mellett még öt másik hegy magasodott a tó északi partján.
Ámde a vulkanikus eredetű hegy még régebbi volt, mint a tó, több millió éve egy tenger helyén keletkezett. Bazalt kövei máig megvannak, és magukba gyűjtik az áldott nap, melengető sugarait.
Hát, ha a Badacsonyi hegy és a többi hegy, mely a tó északi partján sorakozik, ha azok mesélni tudnának… De szerintem tudnak is. Nekem főleg a Badacsony mesél, melyet szinte minden reggel látok az ablakon át, amikor elindulok valahova.
Látom a hegyet, s a látványa is mesél nekem. De legjobban éjjel mesél, amikor minden elcsendesedik, csak az északi szél fúj egyfolytában, felborzolva a tó csendes vízét. S én, a déli parton, fent a Fonyódi hegyen, még nem alszom, és mintha hallanám a Badacsony hegyének dörgő, sívó hangját. Amint elmeséli az emlékeit, a saját meséit, régi dolgokról, amiket látott és megélt. Megint a Balaton felől fúj a szél, és én hallom a hegy mély, gurgulázó hangját, ahogy az északi szél hozza át a vízen, fel a Fonyódi hegyre, hozzám.
Most is hallom, ahogy a Badacsony hegye mesél. Igaz meséket a régmúltból és a jelenből. Hallgassuk csak, mit mond nekünk.
„Régen volt, nagyon rég, milliószor kelt fel azóta a nap. Megdördült a föld, és tűz lövellt ki belőle, még a kövek is megolvadtak, s folyékony, forró lávaként ömlöttek ki a földből, s a talaj megemelkedve, hegyeket hozott létre. Akkor keletkeztem én és a testvéreim.
Aztán megint sok millió év telt el, és akkor lábunknál egy nagy tó alakult ki. Nagyon sokáig, csak a szél, a hó és a víz hatása változtatott meg egy kicsit engem. A természeti erők pusztító hatását már megszoktam. De aztán az utolsó pár ezer évben megjelent az ember – a nagy tó vidékén – az én közelemben is… S egyre több gondot okozott nekem, és az egész természetnek.
Először csak kicsit alakított át mindent, és békében élt, gyűjtögetett, vadászott és földet művelt. Én érdeklődve néztem a ténykedését az évszázadok során, a déli part mezőin. De szemeim mérgesen összeszűkültek mindig, amikor vadászni láttam.
Testvéreimet, az állatokat sokat bántotta, öldöste, és egyre inkább nemcsak az élelemért, hanem a prémjükért is, sőt később kedvtelésből is. De nem tudtam mit tenni, hiszen nem tudtam helyet változtatni, és harcolni ellenük. Csak elbújtatni tudtam a szegény állatokat az erdeimbe.
Teltek az évek, sőt az évszázadok… Az emberek most már egyre többen voltak, és egymás ellen fordultak. Sokszor előfordult, hogy messzi földről jött egy hadsereg, és elpusztított majdnem mindent. Csak a tó és én a hegytársaimmal, csak mi tudtuk megállítani az ellenséges seregeket. Aztán egyszer egy hatalmas ármádia jött keletről, hogy az itteni embereket megölje, vagy fejüket igába hajtsa. S úgy megtetszett nekik a Balaton környéke, hogy százötven évre itt maradtak.
Én sajnáltam az itteni embereket, akik eddig többé-kevésbé békésen éltek. De haragos is voltam rájuk, mert egyre jobban kizsákmányolták a természetet. Én jól láttam ezt.
Most már a környéken élő emberek is tőlem kértek olykor menedéket, ha háború volt. Ha megtámadták az országot, akkor a környékbeli emberek is a sűrű erdeimben bújtak el.
Aztán újra békés idők következtek. Az emberek újra sokasodni kezdtek, megművelték a földeket… Egyre többen voltak. S ezért sokszor hozzám fordultak. Már az erdeim fáira is szükségük volt, hogy majd építkezni tudjanak, bútorokat gyártsanak, meg fűthessenek. A kivágott fáim helyére szőlőt telepítettek a lankás, déli lejtőimre, s hozzá pincéket építettek az oldalamra.
Kezdett a felszínem átalakulni. Még később a hegyoldalaimra egyre több házat, falvat építettek, sőt a lábaimnál vasút futott végig a tó partján. Egyre jobban sajnáltam az erdeimben élő állatokat, akiknek már láthatóan kisebb élőhelyen kellett megosztozniuk.
Aztán a világon élő emberek megint egymás ellen fordultak. Két világégés füstje fojtogatta, többek között a Dunántúl vidékét is. Sok-sok ember meghalt, rengeteg épület dőlt romba, a bombák felszaggatták a földet mindenhol, az én bazaltköves testemet is megtépázta a háború, az állatok elmenekültek sérült erdeimből, s kóboroltak mindenfelé.
De ezt is túléltük. Az emberek, az állatok, és én is. Ámde azt sosem felejtem el, hogy mindezt az emberek okozták. Vagyis az emberek egy része, akik többre vágytak, mint ami megillette őket.
Már megszoktam, hogy a háborúk után béke következik, és olyankor az emberek megtáltosodnak, és építenek, dolgoznak, gyűjtenek, földet művelnek – azaz élnek.
Teltek az évtizedek, és megint más bajok jöttek. Az emberek újra építkeztek, erdőt irtottak, sőt bányászkodni kezdtek. A környéken egyre nagyobb városok nőttek ki a földből. Szemeim látták észak és dél, kelet és nyugat irányába is a változást. A sokasodó emberek egyre több autót tartottak.
A levegő egyre fojtogatóbb lett számomra, de az embereknek is. A sok ember egyre több szemetet termelt. Ami beborította a szél által erdeimet, a vizeimet… Sőt, az emberek szemétlerakó helyeket alakítottak ki, a lakott területeken kívül, a természetben.
Az emberek egyre jobban szennyezték a földet, a vizeket és a levegőt. Csak néhány ember fedezte fel és értette meg, hogy a természetet védeni kell, mert különben teljesen elpusztul, még békében is, és élhetetlenné válik az emberek, az állatok, és a növények számára.
Én is teljesen kétségbe estem azon, amit láttam magam körül. De a néhány jó ember szervezeteket alapított a természet védelmére. S törvényeket hoztak, hogy a haldokló természetet újra élővé tegyék. Természetvédelmi területeket hoztak létre. Így lettem én is ilyen hely.
Rájöttem, hogy harcolni kell a rossz emberek ellen, akik szennyezik a környezetet és háborúkat robbantanak ki.
Szövetkeztem a növényekkel és az állatokkal, hogy a föld legalább egy részét foglaljuk vissza a természetnek. Évről évre újra egyre több fiatal facsemetét neveltem. Megnőtt megint erdeim területe, s a bennem élő állatok mind elmentek kémkedni és harcolni a rossz emberek ellen.
A jó emberekkel és az állatokkal együtt elkezdtem megtisztítani a környezetemet, és boldogan tekintettem erdeimre, patakjaimra és az alattam elterülő tóra, valamint a déli part vidékére, amely szintén mind újra tisztább és szebb lett, mert ezentúl, mindenki odafigyelt a környezetvédelemre.”
A Badacsony hegye elhallgatott, befejezte az emlékezést. A süvítő északi szél már nem hozott felém elszórt, kósza hangokat sem. Éjfél jócskán elmúlt már, mire leírtam ezt a szép mesét róla.
A hegy pedig őrizte az emlékeket, a rossz emlékeket is, mert azokból is lehet tanulni.
Vége
Author: Császár Rita
Ilisicsné Császár Rita vagyok. 1968. október 13-án születtem. A Balaton déli partján, Fonyódon élek. Mintegy húsz évig könyvtárosként dolgoztam. Ekkor kezdtem el írogatni (1990-es évek). Először felnőtt verseket, majd a 2000-es évektől dalszövegeket is. Később a gyermekirodalom felé fordultam. Gyermekverseket, meséket, verses meséket írtam. De írtam már hosszabb lélegzetű meseregényeket is. Két könyvem jelent meg: Mézes mackó (2016) és Gyémántrablás különleges módon (2022). Valamint antológiákba írogatok verseket, meséket.
